Éjféli cirkusz - 1. fejezet

Lucas és az Éjféli cirkusz összes tagja külön áll a társadalomtól. Ide azokat a kitaszítottakat válogatták be, akikben valamivel több van, mint az átlagemberekben. Azonban egy ilyen helyen is kialakulhatnak a kapcsolatok, ahogy a szerelem is, egy idő után. Viszont mint ahogy maga a társaság sem átlagos, így az ilyen egyszerű dolgok sem ugyanúgy mennek náluk.

Ugyanez igaz Lucas és Balthazar kapcsolatára, akik gondosan kerülgetik egymást, mígnem a sors valami olyat hoz az útjukba, ami felszínre hozza az eltemetett érzéseket.

Egy párduc és egy sárkány története.

Romantikus, Fantasy
Saját szereplők

cím: Éjféli cirkusz

író: Rozmaring ~ Salvi

béta: Zsálya

korhatár: NC-17

fandom: saját történet

hossz: 4 fejezet

szereplők: saját szereplők ~ a neveket Claudia Grey - Evernight sorozatából vettem.

íródott:  2011. 07. 05 – 2011.

figyelmeztetések: slash, szexuális tartalom, obszcén beszéd

műfaj: fantasy, romantikus

 tartalom: Lucas és az Éjféli cirkusz összes tagja külön áll a társadalomtól. Ide azokat a kitaszítottakat válogatták be, akikben valamivel több van, mint az átlagemberekben. Azonban egy ilyen helyen is kialakulhatnak a kapcsolatok, ahogy a szerelem is, egy idő után. Viszont mint ahogy maga a társaság sem átlagos, így az ilyen egyszerű dolgok sem ugyanúgy mennek náluk.

Ugyanez igaz Lucas és Balthazar kapcsolatára, akik gondosan kerülgetik egymást, mígnem a sors valami olyat hoz az útjukba, ami felszínre hozza az eltemetett érzéseket.

Egy párduc és egy sárkány története.

A történetet Sunny Hill – Midnight Circus száma ihlette.

„A szavak lassúak, az érzés gyorsabb.”

Frank Herbert

1. fejezet - Első

Óvatosan lépdeltem végig a kötélen. Talpamba élesen fúródott a vékony szál érdes felülete, de én nem törődtem vele, csak egyenesen a célomra összpontosítottam, miközben óvatosan rakosgattam a lábaimat egymás elé.

Fentről két-két szalag ereszkedett a mélybe, mire csillámporral behintett szemhéjaim megrezzentek. Szemem egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, mielőtt a számon elterült volna a jól ismert mosoly, ami a magabiztosságomból és a szórakozásomból adódott.

Imádtam a munkámat. Számomra ez már nem is munka volt, nem egy hivatás, amit csinálni kellett, hanem valami, ami lassan, de biztosan, az életemmé vált. Életösztöneim nem hagyták, hogy leessek, így még magabiztosabban száguldottam végig a vékony kötélen, kezemet a biztonság kedvéért széttárva tartottam – főleg a látvány, és az emberek kedvéért –, így mellkasom fedetlen részén meg-megcsillant a fény, a rászórt csillámtól. Halványrózsaszín ajkaim kegyetlen vigyorra görbültek, miközben egy kicsit megbillentem, mintha kiestem volna az egyensúlyomból.

A hatás nem maradt el, a nézők ijedten kapták a kezüket a szájuk elé, fülemben visszhangzottak a félelemtől kiszökő morranások, az elakadó lélegzetek. A nézők olykor-olykor olyan ostobák tudnak lenni, hogy már magam is meglepődöm rajta. Persze valahol mindenki, de egy épeszű ember gondolhatja, hogy nem ma kezdtem az ipart, így kevés

esélye van annak, hogy csak egy leheletnyi szellőtől megdőljek, esetleg leessek, ahol nem vár más, csak a puszta föld, éles, döngölt por, halmokban néhol – ahol a sátor alja kiszakadt – fű.

Cirkuszos társaim halk kuncogása csak tompán jutott el a fülembe, abból is egyik örök riválisom – barátom – nevetése. Balthazar mély torokhangja édesen szállt el hozzám, végigcirógatva, megtöltve egy kis elégedettséggel, hogy képes vagyok megnevettetni a cirkusz személyes sárkányát.

Kicsit megráztam a fejemet, még mielőtt folytattam volna az utamat, el egészen egy kötélig, ahol megfeszítve az izmaimat, ugrásra készen álltam.

- Ne! Le fogsz esni! Ne ugorj! – kiáltották be nekem a nézőtérről.

Tussal kihúzott szemem megkereste azt a földi halandót, aki megkérdőjelezte a képességeimet. A hangból ítélve fiatal gyermeket kellett keresnem. Nemsokára meg is leletem. A szeme aggodalomtól fénylett. Kékes írisze bevilágította a félhomályt, édes rózsaszín ajkacskáit összeszorította, miközben tekintetét szorosan rajtam tartotta. Kezeit ökölbe zárta, ujjpercei kifehéredtek. Az az érzelem, ami az arcán volt, átmelegítette a testemet, jólesően végigbizsergetett.

Figyelmemet újra a szalagok irányába fordítottam, és erőt véve magamon, vádlimat megfeszítve ugrottam el a kötéltől. Hátamban az izmok megfeszültek, ujjaimat begörbítettem, miközben vártam, hogy a fényes, selymes anyag a tenyeremet érintse, hogy megkapaszkodhassak benne. Karom inai összehúzódtak, hátam ívbe hajlítottam ugrás közben.

Aztán villant egyet a reflektor, én pedig már ott voltam a szalagon. Jobb lábam belecsavarva, ahogy jobb kezem is. Mellkasom sebesen fel-le járt, izzadság keveredett össze a rá festett spirális kék-ezüst mintával, csillámporral. A ragadós trutyi bepiszkolta az éjsötét szalagot, így már az is egy fényes réteget kapott, miközben én fejjel lefelé lógva tekertem bele a combomat, hogy aztán legördülve majdnem elérjem a padlót, mielőtt még kezemmel megállítva az esést, felhúztam volna magam.

A kisgyerek felsikkantott, egy pillanatra kizökkentve a rutinomból, így pár centit lentebb csúsztam, mint kellett volna. Aztán karom befeszítve hagytam, hogy az izmok égve – de biztosan – megtartsanak a szalagon. Az anyag csúszott, sikamlós volt a saját verítékemtől, de puha tapintása simogatta a tenyeremet.

Hátamat újra hídba görbítettem, miközben előre-hátra kezdtem hintázni, egyre jobban kilengve. Tőlem jó pár méternyire még két szalag lógott. A célom az volt, hogy elérjem őket, és hárommal bűvészkedjek.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy a halántékomon lecsorgó izzadságcseppet letöröljem, amit a gravitáció épp a szemem mellett húzott le, végigtörölve a tökéletesre festett kacskaringós vonalakat, amiket Elizabeth festett rám az előadás előtt.

Újra meglendültem, testsúlyomat áthelyezve, karomat kinyújtva kapaszkodtam meg a másik éjkék anyagban. Az hullámrezgésbe kezdett, hiába tartottam meg köré zárva az ujjaimat. A lebegés nem szűnt meg, a szalag teljes széltében kitárult, így fátyolszerűen fedte be a testemet.

Újabbat csavarodtam, fel-le, jobbra-balra, élvezve a függést, az oldalra lendülést.

Tudtam, az időm hamarosan lejár, a zene az utolsó taktusokban járt, miközben én macskaszerűen kapaszkodtam a szalagokba, és másztam fel rajtuk. Fel-fel, egészen majdnem a tetejéig, a lábam, a testem, a karom köré tekerve, az utolsó jelenetemre felkészülve.

Hallottam a motoszkálást, a földre vetült árnyék beszökött félig lehunyt szemhéjam alá, az ismerős illat belengte azt a cirkuszokban hasonlatos avas, édes szagot, ami az egész helyiséget bejárta. Az utolsó akkordok jöttek, miközben én sikolyoktól kísérve, hüledező lélegzetvételekkel engedtem el a köteleket, így lefelé kezdtem gördülni. A szalag csavarodása oldalra rántotta a testemet, élesen belevágott az oldalamba, de semmi máshoz nem volt fogható. Ahhoz az érzéshez, mikor zuhansz, az egyetlen biztonságot csupán a tested köré tekert vékony fonal adja, és a társaidra vagy bízva, ha bármi balul sülne el.

A lassú szívdobbanások, az akadozó lélegzetvételek, a lehulló csillámpor könnyed szállingózása, mind ennek az érzésnek a velejárói voltak.

Aztán kilépett a homályból Balthazar, magára vonva a figyelmet, miközben két tenyerében apró tűzgombócok tűntek fel, amiket felém hajított. Azok, miközben felém tartottak, kiszélesedtek, megnyúltak, szétváltak, és olyan alakot öltöttek, mint a mellkasomra festett spirális minta. Szemem ovális pupillája kitágult, türkiz íriszemben megcsillant a tűz vörös fénye.

Kezemmel fékezni kezdtem magamat, és újra becsavartam a karomat.

A tűz elért hozzám. Örvénylett körülöttem, meleg fényével bevont, hőjével beborított. Én oda-vissza tekergőztem, kecses hajlásokkal, megfeszített karokkal vártam a következő lépést, hogy merre folyik el a tűznyaláb, nyúlik odébb, hogy tudjam, merre kell feltekernem magamat, megúszva a perzselődést.

A kék anyag sötétebb színt kapott a körülötte tekergőző lángoktól, ahogy az én fekete hajam is fényesebben ragyogott, nem beszélve a megcsillanó íriszemről. Tudtam, hogy mit látnak a nézők. Valamikor régen én is végignéztem ezt, réges-régen, talán annyi idős lehettem, mint a most könnyes szemű gyermek, aki egyik kis öklét a szájában tartva engem nézett, és úgy aggódott értem, mintha az apja lettem volna.

Aztán egyszer csak a tűz kialudt, vele együtt pedig minden fény kihunyt, én pedig teljes sötétségben találtam magamat. Szükségem volt erre a pár pillanatra, míg lenyugtatom dübörgő szívverésem, hagyom, hogy a verejték folyamatos cseppekben hagyja el a testemet, szemem hosszúkás pupillája kicsit visszadagadjon, még mielőtt a rám szegeződő tekintetek akármit észrevesznek.

Aztán a fények újra kigyulladtak, én pedig megint sziporkáztam.

A kék kötélről lassan leereszkedtem, tapsvihartól, éljenzésektől, és megkönnyebbült sóhajokkal kísérve.

Amint a talpam elérte a durva, döngölt földet, amit a lovak patája keménnyé vert, kieresztettem a tüdőmben tartott levegőt. Nemhiába, azért valamennyi félsz bennem is marad, mikor fent vagyok, lebegve, tekergőzve, kecsesen himbálózva. De most itt álltam, elém valaki egy vörös rózsát dobott le, amit felkapva megszagoltam, és az egész nézőközönséget olyan lehengerlő mosolyban részesítettem, hogy érzékeny fülem hallotta a nagyobb nyeléseket, megakadó lélegzeteket, és a mocorgást, amit a padokon való helyezkedés okozott.

- És a fantasztikus Lucast látták! Hát nem pompás az, amit a levegőben művel? Én őszintén megszerettem azokat a kecses mozdulatokat…

- Dave… - szóltam rá, miközben arcomról nem vakartam le a mosolyt. Szemem azonban elkomorult, a korábbi csillogás lassan kiveszett belőle, csak a bosszússág maradt.

Cirkuszunk igazgatója szereti magát belelovalni a dolgokba, és ha nem szólnak neki, még azt is elfecsegi, hogy aznap éppen mikor látott az illemhelyiségre kivonulni, mikor hívott a természet. Nem beszélve a titkokról, amit magunk között kellett tartani.

- Ó, elnézést! Kicsit elkalandoztam! Szóval ez a fantasztikus fiatalember itt Lucas volt! Aki segítette őt, Balthazar, aki most következik! Hölgyeim és uraim, gyermekek, emberek minden korosztályból! Balthazar, a tűzsárkány!

Konferálása végén levonult a színpadról.

Én lassú, ringó léptekkel haladtam kifelé, még olykor odaintve egy-egy kedves nézőnek, akinek a pillantása még mindig rajtam volt. Aztán elértem Balthazar mellé.

Megcsapott édes, fűszeres illata, a levegőben a tűz összetéveszthetetlen aromája lebegett, ami körülfonta egész alakját. Fenséges volt. Nem tudtam ellenállni a kényszernek, hogy mélyet szippantsak a levegőből, az illattól terhes aurából, amitől egy pillanatra meg kellett állnom Balthazar mellett, hogy visszanyerjem a lelkierőmet, hogy továbbmehessek.

Aztán egy apró érintést éreztem a karomon, ami végigbizsergette a bőrömet, égetve, marva, mégis olyan volt, mint egy hűs szellő, végigborzolva az érzékeimet.

- Menj, Lucas!

A noszogatásra megindultam, de éreztem azokat a forró levegőlöketeket a hátamnál, ami egészen a hátsó részhez kísért, és amíg el nem tűntem a sátor lapja mögött. A vörös rózsa, amit még mindig a kezemben szorongattam, lassan kettétört.

A mérgeszöld szár egy-két szálban csüngött csak lefelé, a vérvörös szirmok szomorúan lengedeztek a menetszéltől. A tüskék élesen fúródtak a bőrömbe, de engem nem érdekelt. Még jól is esett az az apró fájdalom, amit a növény okozott. Éreztette, hogy itt vagyok, nem kint – Balthazar mellett.

Megráztam a fejemet, mikor Barbara mellém ért, és aprót bökött belém. Kedves mosolya egy percre mindent elfelejtetett velem, hogy aztán újra visszatérjek a valóságba, mikor meghallottam kint a sikolyokat, amik még hangosabbak, és hitetlenebbek voltak, mint amikor én függődzködtem a levegőben, egy szalagon, fordulva, pörögve, kikerülve a lángcsóvákat. A hangokból ítélve úgy tűnt, hogy Balthazar is hasonló sikereket ér el, dacára a kései időpontnak, ami az előadásainkat jellemezte.

Nagyot sóhajtottam, mikor már a nem tudom hányadik sikoly hangzott el. Mellettem egy láda gubbasztott a földön, így – megreccsenő térdekkel – leültem rá. Kezembe temettem az arcomat, és úgy vártam, hogy vége legyen ennek a napnak is. Mint minden másnak.

- És ezzel a produkcióval vége is a mai előadásnak! Reméljük minden nézőnknek tetszett! Az Éjféli cirkusz ezáltal bezárja kapuit, és továbbáll. És a mai fellépők!

- Lucas! Gyere!  - böködött meg Elizabeth.

Felrezzentem a kábulatomból, ami lassan álommá alakult át, és felküzdöttem magamat. Elizabeth és Barbara oldalán indultam el kifelé, tapsokkal kísérve, miközben a társaim vigyorgó arca engem nézett és a kezemből még mindig kilógó szerencsétlen rózsát, ami most mintha újult erőre kapott volna és teljes pompájában tündökölt – a törött szár ellenére.

- És íme itt vannak! A csodálatos Barbara, aki nem fél a bestiáktól! Elizabeth, a mi babánk, hihetetlen szépségével ragyogja be sátrunkat! És itt van Lucas, a mi kötéltáncosunk, aki meghódítja még az éjkék szalagokat is, és nem fél játszani a tűzzel! Itt van velünk…

Dave szövege összefolyt a tudatomban. Csak a ragyogó mosoly maradt, a szédítő tapsvihar, a bömbölő zene, aminek üteme bezengte a sátrat, és végigdübörgött a testemen, beindítva az érzékeimet, mindenemet.

Csak a zene, a fények, a zajok, és én maradtam. Élveztem a dübörgést, a kiélesedő hallásom következményében bevégződött változást ezek érzékelésében, a pupillám szűküléséből adódó színek átváltozását. A pirosak, a zöldek élesebbek lettek, míg a kék elhalványult, és a többi árnyalat egy zöldes-szürkés bevonatot kapott.

Mókás volt így végignézni a tömegen, akik a sárga fénytől megvilágítva most egy szürke masszává folytak össze, csak mindegyikük vére pulzált vérvörösen, szinte csábítva ragadozó énemet, hogy odaugorjak hozzájuk, megragadva őket, élvezve a fájdalmas sikolyukat, a félelemtől gyorsabban száguldó vérüket…

- Áhh – szisszentem fel az alkaromba maró fájdalomtól. Mikor felemeltem azt, megláttam a kétujjnyi átmérőjű vörös foltot, ami kétséget kizárólag égés volt.

- Köszönjük, hogy ma velünk tartottak! Az Éjféli cirkusz egész társasága köszöni a lehetőséget, hogy örömet szereztünk Önöknek! További szép éjszakát! Viszlát!

A terem elsötétült egy pillanatra, hogy mi kimehessünk. Barbara meg is rántotta a karomat, pont az égésnél, mire dühösen fújtam rá a fájdalomtól.

- Hé-hé, macskafiú, nyugi van! – dorombolt mellettem egy hang.

- Balthazar! – köptem a nevet. Persze hogy ő! Ki más?

- Menj, Barbara! Én elintézem ezt.

Szemem látta, hogy Barbara bólint, majd egy aggodalmas pillantás után otthagyott minket, és elvonul a részlege felé, hogy nagy valószínűséggel nyugovóra térjen a fárasztó nap után. Mint mindenki más, kivéve engem és Balthazart.

Mi ott álltunk egymással szemben. Én dühösen mértem végig a tűzsárkányt, ő flegmán szemlélgette a fejem mellett lévő fal egyik pontját, tüntetőleg kerülve a szemkontaktust, amiből nekem hasznom származhatott volna – esélyem lenne kiolvasni belőle a válaszokat, amikért minden porcikám kiáltott, hogy tudni szeretné.

- Mondjad – utasítottam, és én is elfordultam, el a tökéletes alakjától, a kidolgozott izmoktól, a szertelen vörös hajtól, ami mintha lángra kapott volna a gyenge fénytől. Az aranyszínű pillantás végigsöpört az alakomon, mire én elpirultam.

Balthazar szájára fölényes mosoly telepedett.

- Azt hiszem, itt nem nekem kellene mesélnem, hanem neked. Nem gondolod? Mi volt az előbb? – tudakolta szemtelenül, mintha nem tudta volna a választ.

- Tudod te azt jól – válaszoltam kissé dühösen, hisz szeretett arra játszani, hogy feldühítsen. Amit eléggé sokszor megtett.

- Azért vagyunk itt – ebben a cirkuszban – hogy ezeket a problémákat kiküszöböljük. Úgy tűnt, hogy már lassan egy éve nincsenek ilyen problémáid. Kérdem én. Mi történt most, hogy másként reagáltál?

Az arcom égni kezdett, ahogy az illata beszökött az orromba, elbódítva. Ezt az okot tényleg nem tudhatta. Ahogy én meg önszántamból biztosan nem fogom elmondani. A szégyen pírja átszökött egészen a nyakamra, beborítva – végig – kaján örömöt okozva a velem szemben álló férfinak, aki nem sejtette az okot, mégis tudta, hogy valami olyanról lehet szó, ami kényesen érint mind engem, mind őt. Méghozzá ő még hasznot is tud húzni az információból – bár azt az egyik részem erősen tagadta, míg a másik kényszeredetten dorombolva várta, hogy akármi történjen, csak legyen végre valami.

***

Még mindig emlékszem az első találkozásunkra. Nyári, meleg nap volt, a levegő szinte forrt, én a szomjúságtól gyötörve róttam az utcákat, egy csapot, vagy akármit keresve, amiben szomjamat tudom oltani. A fejemet tűzte a nap, fekete hajam szívta magába a hőséget, én mégis mentem.

Kitaszított voltam.

Aztán egy cédulát sodort felém a forró levegő, én pedig felvettem. Az Éjféli Cirkusz lapja volt. Az aznap éjjeli előadást hirdették. Nem tudtam elhinni, hogy vannak olyan ostobák, akik ilyen időpontra képesek rakni az előadásukat, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek. Pénzem nem volt, de a közelben szerettem volna lenni, csodálni azokat az embereket, akik fent vannak a levegőben, kecsesen szállnak – ahogy én akartam.

Végül tényleg elmentem. Ott álltam – a bejárat előtt, és nagyon nem akartam elmenni. Hallottam a kiszűrődő kacajokat, az éljenzést, a felhördülő lélegzeteket, és látni akartam. Aztán megjelent Balthazar. Akkoriban még csak tanult, nem lépett fel, így az előadások közben vagy azt nézte, vagy ha már megunta, akkor a sátor körül lődörgött, figyelte az éjjeli eget, a fák koronáját megfújó szelet. Aznap éjjel is ott volt kint, és a sétája közben belém botlott.

- Akarod látni? – kérdezte.

Nem akartam hinni a fülemnek. Felajánlotta, hogy láthatom az előadást. És én készségesen mentem vele, ő pedig minden további szó nélkül vitt be, megmutatva mindent. Aztán bemutatott az igazgatónak, mindenkinek, én pedig maradni akartam. Akkor éreztem úgy – ahogy a bennem lévő bestia is, hogy megtalálta azt a helyet, ahová tartozni szeretne. De akkor még azt hittem, hogy nem maradhatok. Nem akartam felfedni magamat, nem tudtam felfedni valódi létemet, amivel elrettentettem volna az embereket.

De jött egy lány – Elizabeth. És fellebbentette a fátylat.

Onnantól kezdve én is a társulathoz tartoztam. Párduc létemhez tökéletesen illett a kötéltáncos szerep, amit tovább tágítottam, így hamarosan már az éjkék szalagokon parádéztam, Dave nagy örömére. Ő pedig befogadott, és otthont adott. Örökre.

***

- Luc? – kérdezte Balthazar, kizökkentve az emlékből, vissza a valóságba, ahol a jó pár évvel idősebb fiú – férfi – nézett velem farkasszemet. Arany íriszei kérdően pillantottak rám, ám a gúnyos mosoly nem hervadt le a szájáról, sőt, mintha még szélesedett is volna, ahogy engem nézett, és homályos, türkizzöld szemeimet.

Hófehér bőröm megcsillant a gyenge fényben, és láttam, hogy Balthazar szeme is megvillan.

- Elárulod, hogy mi történt?

Tagadólag ráztam a fejemet, és elsiettem mellette, utolsót szippantva az illatától terhes levegőből. Évek óta próbáltam elkerülni a helyzetet, hogy ilyesmibe bonyolódjak. Ám a Hold és a sorsom sem akarta, hogy ebben az évben is megússzam, mint az eddigiekben. Most nem voltam olyan szerencsés, és úgy éreztem, hogy minden összeesküdött ellenem. Mind az imádott Holdam, mind az éj, mind Balthazar, akinek itt kell lennie a csábító illatával és testével!

A fejemre csaptam, és a pokolba kívántam minden vörös hajú démont, de legelőször magamat, akinek ilyen szükségletei vannak. Tudtam, hogy kibírom, ha nem engedek a csábításnak, ám a testem azt súgta, hogy minden egyes évvel egyre nehezebbé válik ez. A megtartóztatás, az ellenállás, a tagadása az ösztönömnek. A bennem lévő bestia szükségletei ilyenkor nagyobbnak, fontosabbnak tűntek, mint az emberi feleméi.

Pupillám hosszúkásra nyúlt, ahogy egy teljes sötét szakaszra értem. A sárgák megvilágították a tárgyak élét, a zöldek pedig kiemelték a tömör alakjukat, segítve, hogy ki tudjam őket kerülni, és ne essek keresztül a ládákban, az út közepére pakolt csomagban.

- Vacsora! – kiáltotta el magát Rose.

Rose, a szakácsnőnk volt, de olykor-olykor beugrott, ha valamelyikünk éppen nem tudott. Konyhai művészete a késsel való szoros barátságából is adódott. A késdobálásban pedig egyenesen verhetetlennek tűnt, még ha a főztje nem is egy francia séfé.

Mozgolódás támadt a kocsikban, apróbb sátrakban, felállított lakásokban. Azok, akik erre a rövid időre lepihentek, most morgolódva keltek fel, hogy egy kiadós kései vacsorához jussanak az előadás után. Nem is kellett sokáig várni, mert hamarosan mindenki feltűnt, ki-ki már az alvós pólójában, valaki még a fellépő ruhájának egy részében jött ki az asztalhoz, ami már teljesen megterítve várt minket.

Én is oda tartottam, át a sötét folyosón, gyorsan szlalomozva a dobozok között, hogy mielőbb az ebédlő részhez érjek, még mielőtt mindenki elkapkodja előlem a finom falatokat. Ez volt az egyik hátránya, ha az ember egy ilyen helyen élt. Nem válogathattunk az étel közül, azt ettük, amit épp Rose készített, különbséget nem téve.

- Lucas, kedves! – köszöntött Rose, ahogy odaértem, és egy tálcát felkapva álltam a sorba, szemem a választékot gusztálta.

- Szia, Rose? Hogy s mint? Ahogy látom, ma is kitettél magadért!

- Áh, kedvesem! Ennyi év után sem teszel le a hízelkedésről? Bár meg kell hagyni, sokkal kellemesebb a modorod, mint Balthazaré.

Az említett épp akkor ért oda mellém, és a mondat hallatán felhorkant. Nem hiába, nem tűri jól az igazságot.

- Azt hiszem, ebben egyet kell értenem – mosolyodtam el én is, szemem jókedvű szikrákat hányt.

- Mi lenne, ha ahelyett, hogy rajtam köszörülnétek a pletykás nyelveteket, osztanátok azt a kaját? Éhen halok!

- Gyerünk, Rose, még mielőtt itt elhalálozik nekem a gyomorkorgásban! – nevettem, miközben megkaptam a tányéromat, amin krumplipüré volt felhalmozva egy rántott hússal és egy nagy adag salátával. Az egyik kedvencem.

- Lucas! – morrant fel Bathazar.

- Bocs-bocs – kuncogtam, de a hangomban semmi megbánás nem volt.

Megfogva az ételadagomat az asztalok felé indultam, hogy leülhessek. Találtam is egy szabadot, pont Elizabeth mellett, aki hevesen gesztikulálva a kezeivel mutatta, hogy üljek le mellé. Én nem haboztam, hamarosan kecsesen szlalomozva érkeztem meg kedvenc babám mellé, aki széles mosollyal üdvözölt, és máris arrébb csúszott, mintha a vékony testalkatom nem fért volna el mellette.

Ahogy becsusszantam mellé, rögtön elkezdett csevegni az aznapi előadásról, részletesen beszámolva minden egyes mozdulatáról, minden kedves pillantásról, majd együtt nevettünk a nevetséges ajánlatokon, amiket azok a férfiak tesznek neki, akik csak azért akarják megszerezni őt, mert egy porcelánbaba szépsége elhervad mellette.

- Minden rendben, Lucas? – kérdezte, amikor végre felfigyelt rá, hogy csak félig vagyok vele.

- Telihold van. – Elizabeth azon kevés személyek közé tartozott, akik tudtak rólam, az érzéseimről, és a bennem lévő párduc ösztöneiről, hogy azok mit kívánnak.

- Ó! – jajdult fel. – És pont olyan idő is van? – kérdezte suttogva.

- Igen – sóhajtottam.

Annyira nem szerettem erről beszélni! Mikor először megtörtént, el sem akartam hinni! A párducom ösztönlénye magának követelte ezt a részemet. A telihold pedig felerősítette bennem az érzések tömkelegét, galibát okozva. Aminek következtében elvesztettem a családomat, amely már készült elfogadni. És elvesztettem mindenemet, nem csak a családomat, hanem az otthonomat, a barátaimat, az életemet, hogy aztán kapjak egy másikat. Egy teljesen másikat.

- Annyira sajnálom, Luc! – kesergett Elizabeth, és ha nem ismertem volna, nem hittem volna el, hogy igazi könnyek csillognak a szemében.

- Ó, hagyd, Liz! Tudod, hogy ez ellen nem tudok mit tenni! És egyébként is. Ha ennyi éven át kibírtam, hogy ne engedjek neki, nem most fogom elkezdeni. Nem lesz semmi baj – nyugtatgattam.

- De ez olyan borzalmas! – kiáltott fel. Én a szájára tapasztottam a tenyeremet, mert már eddig is többen felfigyeltek a párbeszédünkre, de most majdnem az egész társaság minket bámult leplezetlen izgalommal, figyelve, hogy mi fog történni. Hogy mi történt.

A másik nem jó dolog egy ilyen helyen, hogy nincsenek titkok. Ha titkolni akarsz valamit, azt maximum pár óráig tudod, és ha hosszabb ideig szeretnéd, ahhoz egyrészt nagy szerencse kell, másrészt tehetségesnek kell lenned. A legfőbb szabály pedig, hogy jól tudj hazudni. Vagy minimum terelni a témát úgy, hogy az a másiknak ne tűnjön fel.

Most kínosan hallgattam egy percig, aztán a ruhám szegélyére betűzött rózsára tekintve támadt egy ötletem, hogy hogyan tudnám úgy elsimítani az ügyet, hogy a többiek utána ne kérdezősködjenek.

- Igen, Liz, az. Nem tehetek róla. Kicsit ideges lettem a mai este miatt, valami rossz érzésem volt, és ez a szegény rózsa látta a kárát. Pedig egy igazán szemrevaló személytől kaptam – mosolyogtam rá az egyik legészveszejtőbben, miközben a szemem figyelmeztetőleg villant.

- Ó, persze! De amikor visszaérsz a kocsidba, nehogy elfelejtsd vízbe rakni! Kár lenne érte.

Egy apró sóhajt megengedtem magamnak, miközben kezemmel kisimítottam a nem létező ráncokat a ruhámról, és kényelmesebben elhelyezkedtem a széken. Elizabeth szerencsémre belement a játékba, és ahhoz képest, hogy milyen szeleburdi és nemtörődöm olykor, az esze úgy tud vágni, mint a borotva. Főleg az éles szemét nem kerüli el semmi.

Mint akkor sem.

- Luc – suttogta –, Balthazar téged néz! De még hogy! – kuncogta el a végét. Érzékeny hallásom minden szót megértett. De azért sem néztem hátra, akármennyire is szerettem volna megbizonyosodni az állítás igazáról. Nem tettem. Ellenálltam a kísértésnek, makacsul előreszegett állal néztem az immár üres tányérra, amiből nemrég ettem meg az utolsó falatokat.

- Utállak – morogtam, mire Liz kedvesen nézett rám, és csak meglegyintette a karomat, még mielőtt felállt volna az asztaltól, és távozni készült.

- Én is szeretlek, Luc! – jelentette ki hangosan, mire újabb megrovó, és kíváncsi pillantásokat kaptunk. A cirkuszban köztudott volt, hogy senkivel nem folytatok kapcsolatot, és hiába tudták, hogy Liz csak egy jó barátom, páran ezt nem egykönnyen hitték el, főleg Elizabeth szépségére tekintettel. – Na, menjél te is lefeküdni! Kezdesz kiállhatatlan lenni, pedig tudtom szerint tegnap este kialudtad magadat.

Balthazar felhördült, és lecsapva a tányérját ment ki az étkezőből, meglepett pillantásoktól kísérve.

Elizabeth felnevetett – a maga bájos, csilingelő kacajával.

- Akkor találkozunk holnap. Vigyázz magadra éjszaka – tette hozzá halkabban, úgy, hogy csak én halljam.

Bólintottam, és visszafordultam a tejes poharamhoz, ami még félig tele volt. Felvettem, és belekortyoltam a fehér nedűbe, ami rögtön lefolyt a torkomon, kellemesen hűsen, lehűtve forró testemet, ami most lángolt. Ahogy az utolsó cseppeket nyalogattam ki a pohárból, jólesően nyúltam végig a széken, kiroppantva a nyakamat és a bokámat, miközben halkan doromboltam.

Ez volt az a dolog, aminek nem tudtam ellenállni. A tej okozta öröm, a kényelmes testhelyzet, és a kiadós evés teljesen ellazított, mire akaratlanul is, a feltörő boldogsághormonok okozta viselkedésem miatt a torkomból halk, közepes tónusú dorombolás tört fel. Imádtam az érzést.

A hangszálaim rezgése, az akaratlan ösztönöm kitörése, a jókedvű pillantások, amiket a tevékenységem okozott, engem is felvidítottak, és jókedvű félmosolyt csaltak a szájam szegletébe.

Végül én is letettem a poharat, és kifelé indultam.

A megvilágított sátron kívül már teljes sötétség honolt. Ám a megnyúló pupilláim miatt így is jól láttam – leszámítva a színek változását, bár az nem nagyon zavarja az embert, mikor amúgy is minden fekete. Ahogy lépdeltem, megszemléltem a zöldessárga fák kontúrját, a bíborban égő eget, ami rendes szemmel nézve biztosan mélykék lehetett, mint a szalagjaim. A sárgán tündöklő csillagok neon zöld árnyalata kicsit bántotta ilyenkor érzékeny látásomat, de nem zavartattam magamat. Az ilyenkor végbemenő változások még mindig el tudtak bódítani, halvány mosolyt csalni az arcomra, elkábítani.

Aztán még feljebb néztem, át a fák koronáján túlra, ahol a telihold éppen akkor bukkant fel egy felhőköteg mögül, előbukkanva, ezüstösen ragyogva – még az én látásommal is.

- Gyönyörű… - leheltem. Az érzékeim kiteljesedtek, a testem lángolni kezdett, és éreztem egy halvány, ám annál kellemesebb illatot, ami nem jött annyira távolról, hogy ne tudjam beazonosítani.

Balthazar.

Itt ólálkodott, lenyomatot hagyva, mindenhez hozzáérve. Mintha tudta volna.

A telihold fénye rám ragyogott, pulzáló fénybe bevonva hófehér bőrömet, szikrázva verődött vissza a hajamról. Aztán előlépett ő. Ott állt, nem messze, de egy szempillantás múlva már itt volt mellettem, keze az én karomhoz ért, szeme a pillantásomat kereste.

Nem tehettem róla, de az érzelmeim olyan erősen lángoltak fel, hogy nem tudtam türtőztetni magamat.

- Mit akarsz? – morrantam rá dühösen, miközben elhúztam a karomat, hogy még egy ujja se érjen hozzám. Ahol érintette bőröm, most lángra kapott, és éreztem, hogy az apró elektromos szikrák végigpattognak, egyenesen az ágyékomba.

- Mi történt ott bent, Lucas? És mi volt ez ma? Azt értem, hogy ingerlékenyebb vagy, mert telihold van, de valamit titkolsz is – adta meg a választ. Aranyszínű szeme a holdat fürkészte, majd visszarebbent rám.

- Semmi olyat, aminek érintenie kellene téged.

- Érintenie kellene? Más szóval, ha valamit teszek, akkor már érinteni fog? Mond el, Luc!

- Nem. Ez nem tartozik rád. Ez az én démonom, amivel már évek óta küzdök. Most is menni fog!

- Mitől félsz? – tette fel a logikus kérdést.

- Én el akarok innen menni, Balthazar! Nem a társasággal, nem is magával a cirkusszal van bajom. Egyszerűen csak nem így képzeltem el az életemet, érted? Azt hittem, mikor még gyerek voltam, mikor még tinédzser, hogy élni fogok, megveszek egy kis lakást, eljárok a barátaimmal, aztán mikor már megöregedtem a munkában, együtt élek a társammal. És meghalok. De nem! Nem lehetséges! Szabad szeretnék lenni! Szabad, mint a madarak! Mégis kötöttebb vagyok, mint az emberek. Az miatt, ami vagyok.

- Ez mindegyikünkben megvan, Luc.

- Nem érted, ugye? Nálatok ez csak azzal jár, hogy olyanok vagytok, amilyenek. Nem járnak… következményekkel a dolgok. Nekem vannak ösztöneim, Lucas. A párduc ösztönlény. És vannak… szükségleteim.

Érthetetlenül nézett rám. Megértettem, hogy egy sárkány, de a felfogási képessége az ilyen témájú dolgokban csekélyre rúgott.

- Tényleg tudni akarod? – kérdeztem. Kezem végighúztam az arcom előtt, és kicsit elkínzottan meredtem a holdra. Mintha ő tehetne mindenről. Bár a kiváltó ok ő volt.

- Igen – vágta rá.

- Rendben. Elmondom, de tudnod kell, hogy akkor teljes diszkréciót várok el tőled. Ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek.

Bólintott.

- Mennyit tudsz az emlős állatokról? Párducok? Macskák? – kérdeztem.

Bocsánatkérően nézett rám. Sóhajtottam.

- A macskák ösztönlények a legtöbb esetben, mint mondtam. Ez nálam sincsen másként. Hiába vagyok féllény, attól még ezek az ösztönök bennem is megvannak – kezdtem. Próbáltam a körítést olyanra formálni, hogy érthető is legyen, de mégse hangozzon úgy, mintha nem bírnék magammal. – De nem ez az egyetlen. Vannak… időszakok, mikor ezek az ösztönök felerősödnek. Ez olyan, mint amikor kezdetben nem tudtam ellenállni a vadászatnak, és csak nehezen tudtam elrejteni a másik énemet. A telihold felerősíti az ösztönöket, ahogy az érzéseket is. Ez, tudtom szerint a rendes állatoknál, azaz macskáknál, oroszlánoknál, párducoknál olyan kis befolyással bír, hogy szinte alig észrevehető. Nálam azonban súlyosabb problémákat tud okozni. Viszont kezelhető. Kivéve, ha azok a bizonyos szakaszok a teliholddal egybe esnek. Ilyenkor elhatalmasodnak rajtam az ösztöneim, a vágyaim, és nehezebben bírok el a bennem lévő párduccal.

Elégedetten néztem rá. A magyarázatom hibátlannak tűnt a szememben. Azonban Balthazar csak nézett rám, egy kissé bamba, ám gúnyos arckifejezéssel, ami egyértelművé tette számomra, hogy semmit nem fogott fel az előbbi mondandómból. A lényeget legalábbis biztos, hogy nem. És ez rossz érzés volt.

- Igen, és? – kérdezte.

- Mit és? Ezen mit nem lehet érteni? – A hangom bosszússágtól csengett.

- Ettől a magyarázattól a fejem fájdult meg, nemhogy megértettem volna belőle, hogy mi a bajod. Foglald össze, röviden és érthetően!

- Rendben!

A tekintetem élesen vágott, ahogy néztem rá. A telihold nem csak a vágyat erősíti föl, hanem az összes többi erős érzelmet. Rettentően dühösnek éreztem magam – miatta. Magam miatt. A frusztráltság kitört belőlem. Velősen csaptam oda a választ, nem foglalkozva a következményekkel.

- Párzási időszak, idióta!

Balthazar egy pillanatra kitágult szemekkel nézett rám.

- Kanos vagy? – kérdezte.

- Ez egy igen rossz szó rá, de ha a lényegét vesszük, igen. – Szégyenemben elvörösödtem.

- Értem. Értem – ismételte meg kétszer. Rá szerettem volna kiabálni, hogy mit ért, és mit teszi itt magát nekem, amikor elém lépett.

- Mi az? – kérdeztem.

- Ez egy tipikus dolog. A szavak lassúak, az érzés gyorsabb – mormolta.

Keze a karomon cikázott, ujjbegyei leheletfinoman fel-le száguldottak a bőrömön. A lélegzetem bennakadt, és nem tudtam mást csinálni, csak féli lehunyt pillákkal tűrni a dolgot, ami egyszerre forrósított át, és csalt libabőrt rám. Fejéve közelebb hajolt hozzám, szája már a nyakamnál járt. Éreztem az ajkai közül kiszökő forró levegőt, ami végigcirógatta a bőrömet.

Hihetetlen vágy tört rám.

Balthazar illata megbolondított. Sosem értettem, hogy miért van rám pont ő ilyen hatással. Senki más nem volt erre képes. Ezért is kerültem a kontaktust vele. De most itt állt. Velem szemben. Értem. Én miattam.

- Sajnálom – suttogta.

Ujjaival elkapta az államat, gyengéd erőszakkal maga felé fordítva. Aztán ott volt.

Az ajka az enyémre préselődött. Gyengéden megszívta, majd orrán keresztül kifújta a levegőt, még mielőtt elszakadt volna a lepke érintés után, hogy mélyet szippantson a késő esti levegőből. Aztán újra visszahajolt. Még egyszer megérintette az ajkaimat.

Ez sem volt több mint egy gyengéd érintés, a csók egy igen halvány utánzata, de mégis végigbizsergett bennem valami, amitől én kaptam utána, amikor elhúzódott.

Bocsánatkérően meredt rám, még mielőtt újabb lágy nyomást gyakorolt volna az ajkaimra.

És nekem az volt az első.

Folytatás