Magány

Egy rövid novella, érzésekről, árulástól, bánatról, barátságról, halálról.

Dráma, misztikus

Saját szereplők

Cím: Magány

Írta: Rozmaring ~ Salvi

Béta: Zsálya

Kelt: 2010.02.23.

Korhatár: 14

Műfaj: dráma, misztikus

Figyelmeztetés: szereplő halála

Kibírhatatlan fájdalom lett úrrá a testemen, s lelkemen egyaránt. Hihetetlen tűz égette csontjaimat, melyek mintha kettétörni készültek volna tagjaimban. Mellkasomba mintha megannyi darázs fészkelte volna be magát, hogy aztán fullánkjukat kieresztve lakmározzanak húsomból. Sírás fojtogatta a torkomat, de mégsem engedtem kifolyni a cseppeket, mert könnyeimet felszárította a perszelő hőség, mely testemből áradt. Törött szárnyam ernyedten lógott mellettem a szélben. A veszteség érzése szinte bekebelezte mindenemet. El sem tudtam hinni, hogy létezik ilyen szintű fájdalom, mely most az én lelkemet emésztette. Ó, hova tehető a testi fájdalom a lélek fájdalmához képest képest? A test begyógyul, a sebek összeforrnak, de a lelken esett mély vágások ott maradnak, mint örök, időtlen hegek, s a legváratlanabb pillanatokban szakadnak fel újra s újra.

Testemet tehetetlenül vonszoltam minden egyes lépéssel előrébb, cél nélkül tartva a sötétség felé, a vakító fényből kitaszítva. Hisz angyal voltam, de megbuktam, s immár nincs nékem bocsánat.

Öreg, elszenesedett fák meredtek a megszürkült ég felé, mint megannyi kis csontváz, gúnyosan kacagtak elesettségemen, s fájdalmamon. Hiába vicsorogtam vissza rájuk, ők csak tovább meresztették rám törött ágaikat, melyben élet egy csepp sem volt. Akár csak bennem. Hamarosan…

A lábaim csak vittek tovább előre, azt sugallva, hogy most nem adhatom fel, hisz hamarosan itt a cél, nincs sok hátra, nem omolhatok össze. És én nem tettem. Miért? Magam sem tudom.

A lyuk a mellkasomban csak egyre jobban lüktetett, a hangok a fejemben állandóan szóltak, megállást, meghunyászkodást nem tanúsítva. Csak mondták a magukét, még jobban beletaszítva a kellemetlen nagy feketeségbe, mely még mélyebb volt a szívemnél is. Egy lyukba, mely bekebelezett.

Gyengéd kezek emeltek fel a földről. Gyengéd kezek törölték le a homlokomról az izzadságot. Gyengéd kezek takartak be. Puha tollak értek az arcomhoz. Az érzés ismerős volt, mégis teljesen más, amit eddig tapasztaltam.

Talán a mennyben lennék? A mennyben, ahonnan kitaszítottak?

Lehetetlen. Egy álom, mely talán valóságra válhat, anélkül, hogy fájna?

Zihálva nyitottam ki a szememet. Egy szobában feküdtem, ami fényárban úszott. Megvakított a fény. Nem tűrhettem. Nem érezhettem többet a biztonságos, szeretetet adó fényt. Ha nem érezhettem jótékony cirógatását, nem tűrhettem többet!

Minden egyes porcikám sajgott. Mindenhol sebeket éreztem magamon, mégis a szívemen ért fájt a legjobban.

Bűn.

Kicsordult egy könnycsepp a szememből, le az államon, végig a nyakamon, a kulcscsontomon, hogy végül lepottyanjon a lepedőre, ami testemet takarta, hogy az mohón beszívja, mint a sivatag homokja a folyadékot. Végre tudtam sírni. De értelmetlen volt. Hisz ami történt, mindenről én tehettem.

Mocsok.

Keserves zokogásba fulladt csendes könnyezésem. Észre sem vettem, hogy valaki gyöngéden karol át, megtartva a testemet, nem engedve, hogy kárt tegyek önmagamban.

Nagy nehezen lecsillapult a légzésem, reszketeg zihálásom egyenletes sóhajtozásba torkollott.

- Jól vagy? – csendült fel egy gyengéd, dallamos hang. Meglepetten néztem fel, még könnyeimtől elhomályosult tekintetemmel. Zavarodottan fordultam el, mikor észrevettem a férfi arcát, aki a karjai között tartott.

Ezüstszőke haja egyenes esésben omlott a vállára, szemeiből olyan szeretet és gyöngédség áradt, melyet még sose láttam emberi szemben. Arcát nőies vonások tették lággyá, mégis határozott arcéle, keskeny szája férfiasságról tanúskodott. Egyszóval gyönyörű volt, ahogy ott ült, karjaiban tartva, fehér ruhája selyemként terült el mögötte, szabadon hagyva a vállait, és a kulcscsontját. Nem bírtam megszólalni a látványtól.

- Igen. Köszönöm, jól vagyok – mondtam, és felerőltettem az arcomra a maszkot, melyet eddigi életem során annyiszor használtam, és sosem hagyott eddig cserben. Mostanáig.

- Nem kell hazudnod. A szemed elárul. Elvesztette a fényét. Ha jól lennél, csillogna, mint kint a csillagok fénye – adta a választ, egy gyöngéd mosollyal egybekötve. Megfagyott az ereimben a vér erre a mondatra. Egyszer már mondtak nekem valami ilyesmit. Hogy imádják a szemem csillogását. És, hogy egyszer elveszett… valakinek…

- A lélek egy igen gyenge dolog. Elég csak egyetlen szó, egy mozdulat, egy gesztus, máris minden megváltozhat. Nem mersz kimondani dolgokat, de azok még mélyebben sebzik meg a lelked, mely a végére tele lesz sebekkel, és képtelen lesz meggyógyulni, akármi történik. Beszélj hát!

- De… úgy fáj. Úgy félek! – remegtem meg a karjai között, és a szám elé kaptam a kezemet. Gyengeségem egy pillanatra megremegtetett és férfiasságomat sutba dobva simultam bele az ölelő karokba.

- Mindenki fél. Nincsen bátor ember. Aki bátornak vallja magát, az sem az valójában. Csak kérkedik, s ő tudja a legjobban mi is a félelem. És a fájdalom… mindenki életében jelen van. Fizikai, vagy lelki formában, de valahogy igen. Az emberek bántják egymást, akaratlanul, akaratosan. Ez ellen nem tudunk mit tenni.

Miközben ezt mondta, újra sírni kezdtem, végül, mivel a kezem a szám előtt volt, apró csuklásszerű hangokat adtam ki, és a nyálam végigfolyt az ujjaim között. Eltátott számból fájdalmas kiáltás szakadt fel.

Rohamom újra csak lassan csillapult, végül a kimerültségtől csendben omlottam össze. Karjaim gyengén szántották végig a fehér selymet, a kezei között tartó férfi bársonypuha bőrét. Az ajkaim cserepességéből vér szivárgott, de a bódító illat, és az újabb fájdalomhullám leterített. Szárnyaimból fekete tollak hullottak ki.

- o -

Régen én is az angyalok között éltem. Imádtam szeretteimmel, fivéreimmel, barátaimmal lenni. De tudtam, ez sosem fog örökké tartani, mégis minden egyes pillanatnak örültem, melyet velük tölthettem. De elárultam őket. Viselkedésemmel akaratlanul megsebeztem mindenkit. Szeszélyeim, kiszámíthatatlanságom vezetett a kárhozatba, melyért végül megbűnhődtem. Szívem nem volt tiszta, hit nem csendült benne, csak önzőségem vezérelte tetteimet. Csak egyvalami élt bennem őszintén. Az a szeretet volt, melyet azok iránt éreztem, kik fontosak voltak nekem. De jött a nap, mikor elvesztettem a szeretteimet, és ez tébolyba, őrületbe kergetett. Eltaszítottam magamtól a legutolsó szálig kedveseimet, barátaimat, nem törődve velük, csak magammal, hogy a fájdalom ne jöjjön, ne érjen utol. Egyedüllétre vágytam, és aki a közelembe merészelt jönni, azt halállal, fájdalommal, sebekkel borítottam be.

De ők nem hagytak. Kínoztak, míg végül felrángattak, hogy újra meglássam a fényt. De már késő volt. Szívem egy része fekete kővé lett, megbánást pedig nem tanúsítottam. Angyalaim, szeretteim kivetettek maguk közül, odaadtak a démonoknak, kik már éhezve várták érkezésem, nyáltól csorgó szájjal vicsorogtak rám, szemük vörös tébolyban úszott. Szétmarcangolták testemet, majd mikor jóllaktak, magamra hagytak. Angyalaim szeméből könny hullt, mikor látták, mit tettek velem, de nem siettek értem. Szerettek, de kitagadtak, befogadtak, de kivetettek.

Barátaim elhagyása mély sebet ütött belém. Kibírhatatlannak tűnt a fájdalom…

- o -

Édeskés illat kúszott be orromba, beterítve, megtapadva szaglószervemben. Kinyitottam a szememet, mely vörös és dagadt volt. Fájdalmas lépésnek bizonyult.

- Jó reggelt! – csendült fel újra a tegnapi hang.

- Jó reggelt – viszonoztam a köszöntést száraz, reszelős hangon.

Megmentőm talán meghallhatta, hisz hamarosan egy pohár vizet tartott elém. Mohón nyeldestem az éltető folyadékot, mit csak egy halvány mosollyal nyugtázott.

Kis tócsában gyűlt össze a víz lepedőn. Kezem a felborult pohár mellé hanyatlott, mint szárnyaszegett madár. Szemem fennakadt, ajkam kiszáradt, mellkasom összeszűkült. Újra hallottam azokat az utolsó borzalmas szavakat, miket kivetetésemkor mondtak nekem.

- Jól vagy? – jött az aggódó kérdés.

Nem adtam választ. A csöndet csak halk zihálásom törte meg, mely beborította a szoba csendjét.

- Hogy hívnak? – kérdezte.

- Sagaphiel. – suttogtam el a választ. Elmosolyodott, mire mintha a nap sugarai szikráztak volna fel. De tévedtem. Csak a függönyöket húzta szét. – Húzd vissza! Nem akarok több fényt!

És ő engedelmeskedett.

Így kezdődött ez a hihetetlen barátság.

Hihetetlen két év várt rám ezután. Boldogságnak is lehetett talán nevezni, de az a sajgó seb mindvégig ottmaradt, és tudtam, hogy az már örökre szól. De aztán beárnyékolta boldogságom egy kis felhő, mely úgy kúszott az égre, mint ahogy penész lepi el a romlott ételt.

Két éve éltünk elhagyatottan egy távoli helyen Ezekiellel, aki a halál egyik hírnöke volt, angyalformába öntve. Szoros barátság fűzött minket egymáshoz, igazi két megkeseredett férfi barátsága, kiknek már csak egy reménye lehetett az élettől. De nem számoltunk azzal, hogy hiába vagyunk angyalok, minket is érhetnek betegségek.

Ismeretségünk második évében Ezekiel megbetegedett.

- Cshhh… nem lesz semmi baj. – csitítgattam, miközben láztól forró homlokát simogattam.

- Saga… annyira sajnálom. Egyedül hagylak! Kérlek, bocsáss meg nekem! – könnyezte.

- Ne beszélj badarságokat. Itt leszünk egymásnak, és nem lesz semmi baj – mondtam, de a hangom elvékonyodott, és a könnycseppek kiültek a szemem sarkába.

- Annyira sajnálom Saga. Kérlek… vigyázz magadra! – szorította meg a kezemet utoljára.

Nem tartott tovább egy pillanatnál. A halál, melynek hírnöke volt Ezekiel, úgy ragadta el tőlem Őt, mint ahogy nekem adta.

Lángforró teste kihűlt, pirospozsgás arca, kedves mosolya, kékesszürke márványarccá keményedett.

Így visszaemlékezve, az volt az utolsó emlékem egy másik élőlénnyel. Még most is, egy távoli helyen, egy szikla szélén ülve, ezt a papírt szorongatva, mire történetemet írtam is visszhangoznak a fejemben Istenem utolsó szavai, mik bélyegként égnek a lelkemen.

„Örök magányra kárhoztatva.”