Fekete - 1. fejezet

A fekete szín szimbolikája az elegancia, a halál, a titok, a homály, az ismeretlen, a komolyság, a hatalom.

Dér Jankó választás elé került. Csatlakozott Szuroksötéthez, aki megérti, és talán megadhatja neki azt, amire a legjobban vágyott. De mit szólnak ehhez az Őrzők, és mi a válaszlépésük Jankó döntésére?

Dráma, Romantikus

Szuroksötét x Dér Jankó

Cím: Fekete

Író: Rozmaring ~ Salvi

Kelt: 2012. 12. 21. – még íródik

Béta: Zsálya

Fandom: Az Öt Legenda

Páros: Szuroksötét x Dér Jankó

Figyelmeztetések: slash, szexuális tartalom, OOC szereplők, némi angst

Korhatár: 18

Műfaj: dráma, fantasy, romantikus

1. fejezet

Meg kellett értenem, hogy miért történik velem mindez. Tudnom kellett, hogy ki voltam! Mégsem mertem megtenni. A kezemben a fogaimat tartalmazó doboz megremegett. Az ujjaim voltak azok, amik remegtek.

Csak egyetlen mozdulat lett volna, mégis képtelen voltam rá. Egyszerűen megdermedtem a perem szélén. A karom már lendítésre állt, majd lehanyatlott. Nem tudtam megtenni.

Az Őrzők által mondott szavak még mindig a fülemben csengtek. A szemem előtt láttam az elutasítást az arcukon, a csalódottságot, azt, mintha végig tudták volna, hogy ezt fogom tenni.

- Gondoltam, hogy ez lesz. Sosem hittek benned igazán. Csak meg akartam neked mutatni ezt. De én megértem.

Ijedten fordultam meg, kezem még jobban remegni kezdett, ahogy meghallottam Szuroksötét hangját. Tudtam, hogy igazat mondott, mégsem hagyhattam magam.

- Nem értesz egyáltalán semmit!

A szeme megvillant, de nem válaszolt. A kezemben megremegett a botom, és támadásra lendítettem. Szuroksötét kecsesen arrébb ugrott, de közben beszélni kezdett. Lágy szavai úgy csurogtak végig bennem, és tapadtak meg a lelkemen, mint a méz.

- Azt hiszed, nem tudom milyen, ha számkivetett vagy? Ha nem hisznek benned? Ha vágysz egy családra? Oly sok éven át az árnyékban azt hittem senki sem tudja, hogy ez milyen érzés. De látom, hogy tévedtem. Nem muszáj egyedül lennünk, Jankó! Én hiszek benned! És a gyerekek is fognak, tudom! – kiáltotta.

- Bennem?

- Igen! Nézd, mire vagyunk képesek! – mutatott az általunk létrehozott gyönyörű alkotásra. A sötétséget megdermesztette a fagy. Kívülről csillogott, míg belül kavargott a feketeség. Kétélű fegyver volt. - Hát mi illene jobban a hideghez, mint a sötét? Hinni fognak bennünk! Olyan világot adunk nekik, ahol minden, de minden csupa…

- Szuroksötét? – fejeztem be a gondolatát.

- És Dér Jankó – húzta mosolyra vékony ajkait.

A szívem hirtelen nagyot dobbant. A botomat leeresztve néztem vele farkasszemet. A fekete mélység magába szippantott. Bánatról és magányról beszélt nekem. Pont azokat az érzéseket tartalmazta, amit én is ismertem.

- Érted, Jankó? Össze kell fognunk! Hiába segítesz az Őrzőknek, attól még nem fognak hinni benned a gyerekek, és ugyanolyan láthatatlan leszel, mint eddig. Csak végképp egyedül maradsz. Nem lesz több olyan, mint te, ha én megszűnök. Senki nem fog téged megérteni. Ők bennük hisznek. Sosem értik meg, milyen, ha keresztülmennek rajtad, ha nem látnak és hallanak téged. Ezt akarod, Jankó?

Hideg szélroham söpört végig a tájon, meglebbentve Szuroksötét köpenyét, ami örvényleni kezdett körülötte. Tényleg félelmetes volt, mégis valami miatt sebezhetőnek látszott. Talán éppen emiatt.

- Kérlek, Jankó! – mondta. Karját kinyújtva, tenyerét felfelé fordítva hívott magához.

Elbizonytalanodtam.

Mikulás szerint Szuroksötét gonosz. Velejéig romlott, olyan lény, akinek nincsenek érzései, és nincsen tisztelettel máséra sem. De ha ez igaz lenne, honnan tudná, hogy mit érzek? És miért ég az ő szemében is ugyanaz, mint az enyémben?

A Holdra néztem, ami beborított minket a fényével. Vajon ő mit akarna? Őrzőnek választott, de miért? És mi van, ha azért választott Őrzőnek, hogy találkozhassak Szuroksötéttel, és vele tartsak?

- Jankó?

Szuroksötét szemében fájdalom villant. Hallgatásomat elutasításnak vette.

- Én… - szólaltam meg. Kinyújtott keze megrebbent. Szája gonosz vigyorrá torzult.

- Ez a válaszod? – Hangja olyan élesen csengett, mint a mögöttem lévő pengeéles képződmény.

- Én… nem tudom. Mi lesz, ha csatlakozom hozzád?

- Miénk lesz a világ – válaszolta egyszerűen.

- És a gyerekek félelemben fognak élni?

- Hinni fognak bennünk! – vágott vissza.

- De milyen áron? – emeltem fel a botomat. Ő visszaejtette a karját a teste mellé, szeme dühösen villant meg.

- És mi milyen áron vagyunk azok, akik? Nekünk miért az járna ki, hogy sose higgyenek bennünk, és elfeledjenek? Mi miért vagyunk mások, mint ők? Azért mert nem okozunk örömet? Mert mi rosszak vagyunk?

A szavai mellbe vágtak. De nem adhattam fel.

- Én… értelek. De azzal, ha az egész világra félelmet borítunk, mit érünk el? Nem fogják tudni, hogy mi voltunk. Nem fognak hinni bennünk. Nincs rá garancia, hogy az történik, amit mi szeretnénk!

Szuroksötét elbizonytalanodott.

- De akkor mit akarsz, mit tegyünk?

- Találjuk meg a középutat – léptem hozzá közelebb. Most én nyújtottam ki a karomat. Már csak három lépés választott el minket.

Egy újabb szélroham felborzolta a haját. A fekete tincsek a homlokába hullottak, de idegesen félresöpörte őket. Megcsillant rajtuk a dér. Sötét ruhája még mindig örvénylett.

- Kérlek – mondtam. Éreztem, hogy sarokba szorítottam. Tudta, hogy nélkülem nem győzne. Csak vereségre számíthatott. A szövetségesévé kellett tennie.

Két lépéssel átszelte a távolságot közöttünk, és a kezét az enyémbe csúsztatta.

A bőre kissé nyirkos, de meleg tapintású volt. Kecses kézfeje karcsú ujjakban végződött, amik satuként fonták át a kezemet.

A pulzusom felgyorsult, ahogy a tekintetemet az arcára emeltem, ami engem figyelt. A szemében még mindig a fájdalom égett, de mintha enyhült volna. Ajkai mosolyra görbültek, ahogy meglátta figyelő szemeimet. De ez a mosoly őszintének tűnt, és az egész arca megváltozott tőle. Vonásai kisimultak, a félelmetes kisugárzás eltűnt róla.

Ha tudtam volna, biztos elpirultam volna, helyette éreztem, ahogy jégvirágok kezdik beszőni összefonódott kezeinket.

- Jankó! – kiáltott fel egy megdöbbent hang.

Elkaptam a kezemet Szuroksötéttől, és megfordultam.

Fogtündér lebegett tőlünk tízméternyire, szemei teáscsésze nagyságúra tágulva, arcán őszinte döbbenet ült. Mögötte Mikulás szánja ereszkedett le a talajra. Nyuszi pofája megvető fintorba torzult, míg Mikulásén szomorúság ült.

- Miért, Jankó?

Mikulás hangjától az egész testem megremegett. A bűntudat csírája kezdett kibontakozni bennem, és olyan fájdalom, amit még akkor sem éreztem, amikor a gyerekek sorra mentek át rajtam. Önkéntelenül léptem egyet hátrébb, beleütközve Szuroksötét mellkasába. Felnézve rá csak a könyörtelen arcát láttam, amitől sóhajtottam egyet. Kezem újra az övére talált, és megszorította. A karja a derekam köré kulcsolódott.

Immár ketten néztünk szembe az Őrzőkkel.

- Megmondtam neked, Mikulás, hogy ez lesz – szólalt meg Nyuszi megvetően.

- Hogy találtatok meg? – vágott közbe Szuroksötét, mielőtt Mikulás válaszolhatott volna valamit Nyuszi provokáló mondatára.

Fogtündér a szánra nézett, ahonnan Babafog reppent elő.

- Babafog? – szakadt ki belőlem.

- Sosem hittek benned igazán – suttogta a fülembe Szuroksötét. Lehelte borzongató volt.

- Jankó? Ez az utolsó esélyed, hogy elállj az útból – szólalt meg Mikulás.

- Soha.

Szuroksötét szorítása erősödött a derekam körül, ahogy elengedtem a kezét, és botomat támadásra emeltem.

- Erre nincs szükség Jankó. Te is tudod, hogy milyen Szurok. Gyere el onnan!

Megráztam a fejem, majd nekidöntöttem Szuroksötét vállának. Éreznem kellett őt, hogy tudjam, helyesen döntöttem. Szíve szaporán vert a mellkasában.

- Mire várunk? – Nyuszi hangja valahonnan a távolból érkezett, miután mindent beburkolt a lila köd.

- Ne lélegezd be a füstöt! – suttogta a fülembe Szuroksötét, és éreztem, ahogy karjait megfeszítve körülöttem, arrébb suhan, de már késő volt.

Úgy éreztem, mintha az agyamat belepné a köd. Látásom elhomályosult, a hangok könyörögtek hozzám, én meg szenvedtem. Halványan tudatában voltam, ahogy Szurok karjai a lábaimon tartanak.

Úgy éreztem, mintha órák telnének el ebben az állapotban. Aztán végre kijutottunk a ködből, és a tüdőm megtelt az északi hűvös, karcos levegővel. Ahogy leroskadtam a hóra, és többször reszketegen magamba szívtam a levegőt, úgy tisztult ki a fejem is. Szemembe árulkodó könnyek tódultak, ahogy eszembe jutott, hogy a hangok azért könyörögtek, hogy ne hagyjam el őket.

- Jankó! – kiáltott rám Szuroksötét. A hangja a távolból érkezett, elnyomta a süvítő szél.

Óvatosan oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam, hogy Mikulás hatalmas kardcsapásokkal igyekszik leteríteni újdonsült szövetségesemet. A bot megremegett a kezemben, ahogy feltápászkodtam. A jégkristályok gyorsan terítették be a földet egészen a harcolókig, ahol a magasba emelkedtek, falat képezve kettőjük között.

Fogtündér hátul lebegett, szemei riadtan pásztáztak hol engem, hol a többieket, de nem mozdult.

Nyuszi lekapta a hátáról a bumerángot, és a jégfalba vágta. Repedések tömkelege szaladt végig rajta.

A levegőbe emelkedtem. Szélesre tárt karjaim egyre magasabbra repítettek. Szuroksötét kezei között a sötétség gomolyogni kezdett, miközben szemeivel engem figyelt.

Aztán kitörtünk.

A sötétség és a hideg ugyanolyan gyorsan csaptak le az Őrzőkre. Láttam, hogy beteríti őket, szabályos gömbbé formálódva. Majd megszilárdulva csapdába ejtette hármukat. Láttam, ahogy Nyuszi újra és újra a falhoz vágja a bumerángot, amíg én leereszkedtem a földre Szuroksötét mellé.

- Mennünk kell. A fal nem tartja őket sokáig fel, de a harcnak még nincs itt az ideje – hangja nyugodt volt, ahogy a kezét a vállamra ejtette. Ránéztem, majd újra vissza az Őrzőkre. Ők is engem néztek. Meredten bámultak minket, és nem mozdultak.

- Menjünk – mondtam végül, elszakítva a tekintetemet róluk. Nem akartam látni a csalódottságot a tekintetükben úgy, hogy az első perctől kezdve nem bíztak bennem eléggé, és az első hibámnál elítéltek. Képmutatóak voltak, még ha ezt nem is tudták magukról.

Éreztem, ahogy Szuroksötét ujjai végigcsúsznak a vállam vonalán, majd ujjai között a sötétség formálódni kezd. Nemsokára egy prüszkölő, éjfekete ló állt előttünk. Orrából fekete pára gomolygott elő, ahogy a fejét meghajtva Szuroksötéthez nyomta azt, és ő megcirógatta.

- Gyere – lendült fel a ló hátára, majd a kezét nyújtotta.

Végig, amíg el nem tűntünk a viharfelhők tömkelegében, magamon éreztem az Őrzők tekintetét. Gyűlölettel telve.

***

A következő egy hét nyugodtan telt el. Szuroksötét abba a barlangba hozott, ahova nemrég mentem, hogy aztán ő odaadhassa a fogaimat tartalmazó dobozt. A kis tartó most ugyanúgy Szuroksötétnél van. Neki adtam, hogy őrizze meg, hogy véletlen se csábítson. Már nem akartam tudni, hogy ki voltam. Most azt kellett megtudnom, hogy ki vagyok, és mire vagyok képes.

Szuroksötét segített ebben. Minden nap gyakoroltunk, próbálgattuk, hogy meddig mehetünk el. Igazi műalkotásokat tudtunk már létrehozni, de fegyvert is. A sötétség tökéletesen alakítható volt, ahogy én is.

Viszont ahogy teltek a napok, úgy lettem egyre fáradtabb. Nem tudtam aludni. Álmaim rémálmok voltak, ahogy az elfeledett életem kísértett az őrzőkkel karöltve.

Nem húzódtak árkok a szemem alá, bőröm ugyanolyan hibátlan hófehér maradt, mégis a kimerültség egyre jobban megszállta a tagjaimat. Pilláimat ólomsúlyúnak éreztem, a reakcióim lassúak voltak. Láttam, hogy Szuroksötétnek feltűnt, de eddig nem kérdezett rá. Talán magától tudta. Talán sejtette, hogy Hoho eltűnése az oka.

Azonban ahogy még egy hét eltelt, lassan felkelni sem maradt erőm. Rettenetesen álmos voltam, de ahogy lehunytam a szemem, máris megjelent vagy Nyuszi, vagy Mikulás, hogy a szememre vesse, mennyire megbízhatatlan vagyok és semmirekellő. Én pedig hiába magyarázkodtam, és próbáltam őket meggyőzni az ellenkezőjéről, sosem sikerült. Aztán mindig megjelent Szuroksötét. Ott állt mellettem, keze az enyémhez ért, tekintete az enyémet kereste. Arca merev maszk.

Megszólalni sem tudtam soha. Csak ránéztem, elvesztem a szemében, mire Nyuszi hangja mindig kiragadott töprengésemből. „Egymásnak valók vagytok!” A szavai megvetőek voltak, bennem viszont szöget ütöttek. Hisz ki más ért meg engem, mint Szuroksötét?

Az álom ezen részénél általában mindig felriadtam. Az ágyamat dér borította, én pedig ziháltam.

De most Szuroksötét a nyitott ajtóban állva engem figyelt. Visszahanyatlottam az ágyra, és a kezemet a botomra kulcsoltam. Hagytam, hogy a falakon jégvirágok tömkelege nyíljon, de nem néztem Szuroksötétre. Nem bírtam ránézni.

- Megmondtam neked, hogy nem kell egyedül lennünk, Jankó. – Hallottam, ahogy beljebb jön a szobába, majd megállt az ágyam végében. Éreztem a sötétség gomolygását, majd ahogy végigfolyik rajtam, és beborít. Furcsa érzés volt. Hasonló volt Hoho aranyszínű homokjához, de mégis különbözött tőle.

Már vártam, hogy beborítsa a nyakamat és a fejemet is, de a vállamnál megállt, csak a kulcscsontomon folyt végig, bekíváncsiskodva a pólóm nyaka alá, majd szertefoszlott.

- Nem akartalak megfosztani attól a kevés alvástól is, ami jut neked.

Érdeklődve néztem végre a szemébe. Kissé zavarnak tűnt.

- Arra gondoltam, hogyha itt maradnék veled, és nem engedném, hogy a sötétség körbefonjon, akkor tudnál aludni.

- Megtennéd? – A hangom még a magam számára is erőtlennek, fáradtnak tűnt.

- Természetesen.

- De veled mi lesz? – kérdeztem vissza, de szemeim már csukódtak is.

- Az én álmaim örökké rémálmok, Jankó.

***

Nem tudnám megmondani, hogy mi történt. Mivel nem volt Hoho, nem volt boldog az álmom, de mivel Szuroksötét se engedte, hogy elhatalmasodjon rajtam a sötétség, rémálmom sem. Megrekedtem valami köztes helyen, ahol az álmok álmok voltak, és mégsem azok. Talán a történtek, a vágyaim, és a képzeletek keveréke lehetett, amit átéltem alvás közben, mégis, valahogy Szuroksötét mindig ott volt.

Ott állt a tisztás szélén, mikor keresztülfutottam rajta, ott gubbasztott a fa tetején, amikor elsüllyedtem a tóban és a jégpáncél bezárult felettem. Mindig ott volt, engem nézett sötét szemeivel, ajkain egy szórakozott mosollyal.

Zihálva ébredtem fel. Szuroksötét mellettem ült az ágyamban, és egy könyvet olvasott. Ha el tudtam volna pirulni, újfent megtettem volna. Fejem a csípőjének nyomódott, karjaim lazán voltak átvetve a hasán. Sóhajom dérként szállt ki az ajkaim közül, ahogy feltápászkodtam, és Szuroksötétre néztem.

Egyáltalán nem tűnt dühösnek. Becsúsztatta a könyvjelzőt az oldalra, ahol tartott, majd lassan rám emelte a tekintetét.

- Kipihentnek látszol.

Ahogy megszólalt, kissé megrezdültem, kezem önkéntelenül mozdult a botom irányába, ami nem volt a helyén. Villámgyorsan lendültem Szuroksötét irányába, aki nem mozdult a korábbi pozíciójából, még akkor sem, amikor a csípőjére ültem, és kezem fenyegetően feszült a mellkasának.

- Hol van? – ujjaim görcsösen szorították a fekete felsőjét, amin lassan jégvirágok kezdtek kibontakozni.

- Ejnye, Jankó, ennyire nem bízol bennem?

- Csak mond meg, hogy hol van, és akkor nem bántalak!

Szuroksötét felnevetett, majd a kezemre rakta a sajátját.

- Komolyan azt hiszed, hogy tudnál engem bántani? – hangjában nevetés bujkált, mégis vágott, mint a kés. Válaszolni sem volt időm, mert hirtelen a hátamon találtam magamat, rajtam Szuroksötéttel, akit körülölelt a sötétség.

- Túl naiv vagy, Jankó. A bátorság jó dolog, de ha botorsággal társul… az életveszélyes.

A sötétség lassan megint végigfolyt rajtam, de most nem állt meg a kulcscsontomnál, hanem mint egy simogató kéz cirógatta végig az arcélemet, egészen az ajkaimig.

- Ó, ha tudnád, mennyire tökéletesen áll neked a fekete. A hófehér bőröd és a sötétségem kontrasztja egyszerűen lenyűgöző – lehelte Szuroksötét. Szemem hatalmasra tágult, ahogy megigézett arcát figyeltem.

- Túlontúl tökéletes – súgta, engedve, hogy a sötétség még fentebb csússzon. Azonban ahogy elérte a fülemet és a szememet, minden sötétségbe borult.

Sikolyokat hallottam, kérlelést, Nyuszi, majd Mikulás arcát. A hangjukat, ahogy újra és újra elmondják, hogy tudták, hogy ez lesz. Aztán Szuroksötétet, amint ugyanezeket a szavakat ismétli meg, egyedül hagyva, immár teljes magányban.

- Ne! – kiáltottam. Szuroksötét még mindig felettem térdelt, és a szeme szánalomtól fénylett. – Ne nézz így rám! – kiáltottam, kigördülve alóla.

- Komolyan ettől félsz? Erről szólnak a legrosszabb rémálmaid? Hogy én is magadra hagylak?

- És ha igen? – fordultam felé dacosan.

- Akkor még ostobább vagy, mint gondoltam.

Úgy éreztem, mintha az a pár óra alvás nemrég meg sem történt volna. Keserűen nevettem fel, majd mentem vissza az ágyamhoz, ahol Szuroksötét újra elhelyezkedett.

Leereszkedtem mellé, és a fejemet a vállának döntöttem, mint nemrég, mikor átálltam hozzá, egyszerűen éreznem kellett őt, hogy hinni tudjak abban, hogy érdemes volt mindazt megtennem, amit végül véghezvittem.

- Sajnálom – préseltem ki magamból.

- Szövetséget kötöttünk, Jankó. Egy szövetség felbomlásához elég erős indok kell.

- Igazad van – sóhajtottam. – Van valami hír az Őrzőkről?

- Botor módon minket keresnek, ahelyett, hogy megpróbálnák megmenteni azt, amijük még van.

- Keresnek minket? – kérdeztem vissza.

- Hát persze, hogy keresnek. Meg akarnak ölni minket.

- Megölni – szorultak össze az ujjaim a takarómon. Eszembe jutott a csata, amikor átálltam. Nyuszi arca, ahogy engem nézett. Babafog árulása. Éreztem, ahogy a hideg kifolyik az ujjaim közül. Szuroksötét felszisszent, ahogy a jégvirágok kezdték beszőni a karját, és egyre szorosabban fonódtok rá. Végigsimítottam rajta, hogy visszaszívhassam magamba a jegességet, miközben élveztem a puha anyag tapintását, majd a sima bőrt az ujjbegyeim alatt. Felnéztem Szuroksötétre, aki engem figyelt.

Sötét szemei újra magába szippantottak, de most nem magányról meséltek nekem, hanem vágyról, és csipetnyi boldogságról.

- Menjünk edzeni – mondta.

Ahogy kisétált a szobámból, végigdőltem az ágyon egy sóhaj kíséretében. Nem értettem magamat. Vágytam arra, hogy Mikulásék ne gyűlöljenek, de ha arra gondoltam, hogy Szuroksötét gyűlöl meg, jobban fájt, mint a többiek árulása. Az övék nem volt rosszabb, mint amikor a gyerekek egymás után mentek át rajtam, de Szuroksötét… az ő gyűlölete fájdalmat okozott a szívemben, és megdermedt tőle minden tagom. Tudtam, hogy nem akartam ezt.

- Jankó – hallottam Szuroksötét sóhajtásszerű hangját. Lassan álltam fel az ágyból, kinyújtva minden tagom. Éreztem, ahogy az energia végigzubog bennem, miközben kifelé meneteltem.  Még láttam, ahogy Szuroksötét fekete köpenye meglebben a sarkon, mire futásnak eredtem. Ismertem már annyira a férfit, hogy akármikor támadást indíthat ellenem, és nem szerettem volna, ha a hálókörletünk  látja ennek kárát.

Ahogy befordultam a sarkon, nem láttam sehol Szuroksötétet. A folyosó végén sötétség honolt. Megálltam, és előre meredve próbáltam kivenni az árnyékokból, hogy ott rejtőzik-e a férfi. Természetesen semmit sem láttam.

Botom most fájdalmasan hiányzott. Tehetetlennek éreztem magam nélküle.

- Jankó – hallottam Szuroksötét halk hangját. A hátam mögül jött.

Csak egy pillanatig vacilláltam, hogy megforduljak-e, de ez a töredék idő is elég volt a férfinak, hogy lecsapjon.

A sötétség szinte mellbe vágott, én meg csak repültem, neki a falnak, bennakadó levegővel, és a fájdalomtól felnyögve. Reagálni sem volt időm, mert Szuroksötét már ott volt előttem, és a keze a nyakamhoz ért.

- Javítanunk kell ezen a szánalmas teljesítményeden, Jankó. Egy percig sem maradsz életben, ha rád támadnak.

- De…

- Nincs de, Jankó. Amikor eljönnek értünk, az már nem csak egy gyakorlás lesz, ahol mondhatod azt, hogy de.

- Szuroksötét… - suttogtam.

A sötétség még mindig körülöttünk kavargott. Körülfont minket, én meg hallani véltem újra azokat a hangokat, amiktől rettegtem.

- Gyere – nyújtotta a kezét. Már én is nyújtottam a sajátom, amikor megremegtek a falak. Majd újra. Kitágult szemmel néztem Szuroksötétre.

- Megtaláltak?

- Nem tudom – mondta, majd szertefoszlott.

- Nem hagyhatsz itt! – kiabáltam bele a feketeségbe, ami körülburkolt. Vaksötét volt, még az orromig sem láttam el, ami nyomasztó volt. Túl nyomasztó. – Szuroksötét!

Csönd.

- Szuroksötét! Kérlek! Ne hagyj itt! Engedd, hogy segítsek!

A csönd és a sötétség nem engedett a markából. Nem tudtam, hogy mi folyik kint. Nem tudtam semmiről.

Szinte óráknak tűnt, mire a sötétség foszlani kezdett.

- Szuroksötét? – kérdeztem a sziluettre, ami a folyosó végén állt.

- Nem talált.

A lila köd hirtelen csapott el rám, beburkolva. Az utolsó gondolatom az volt, hogyha én kiszabadultam a sötétség markából, vajon mi történhetett Szuroksötéttel. 

Folytatás