Melessë – Szerelem - 4. fejezet

"Mert a szerelmet mindenki megérdemli. Még ha rövid időre is."

Romantikus, Dráma

Legolas x Saját Szereplő

u.i.: Ez egyelőre egy bétázatlan verzió. Sajnos a bétám nagyon el van havazva, így sokáig nem ér rá javítani. De mivel megígértem, hogy hozok friss, így hozok is, csak épp javítatlanul. Szóval az esetleges hibákért már előre elnézést kérek.

2014.06.24: Felkerült a javított verzió! :)

Ezen felül megszeretném ragadni az alkalmat, hogy megköszönjem két lánynak, amit értem tettek. Nemrég egy közös ismerősünk lévén a fülembe jutott, hogy nagyon szeretik a blogomat. Ez nem csak örömmel, de energiával is feltöltött. Ezt a fejezetet teljes egészében nekik köszönhetem, hisz ha nincsenek, akkor még mindig ugyanott tartanék - azaz sehol, mert épp valamiféle író válságban dagonyáztam. Azonban a hír hallatán csütörtökön billentyűzetet ragadtam, és mondhatni majdnem együltő helyemben megírtam ezt a fejezetet, átcsúszva a hajnali órákba. De muszáj volt, és remélem Ti is örültök annak, hogy végül kiszenvedtem magamból ezt az utolsó fejezetet. Bár nem kell megijedni a vége miatt, még jön egy Epilógus is! :)

 Még egyszer nagyon köszönöm nekik ezt a segítséget, nagyon hálás vagyok érte. :)

Cím: Melessë – Szerelem

Író: Rozmaring ~ Salvi

Lektor: Zsálya

Korhatár: NC-17

Fandom: Gyűrűk ura – A Gyűrű szövetsége

Párosítás: Legolas x Saját szereplő

Hossz: 4 fejezet

Kelt: 2011. 04. 02. – még íródik

Figyelmeztetések: slash, erotikus tartalom

Műfaj: dráma, romantikus, fantasy

Az egész fejezet Kalafina - Seventh Heaven cd-je hallgatása alatt született meg, így ajánlom annak hallgatását olvasás közben. :)

Az idegen szavak jelentése a fejezet végén található.

A nap sugarai lassan törtek utat az ablakon keresztül. Ahogy kinyitottam a szemem, az első, amit megláttam, a vízesésen megcsillanó halovány napfény volt. A fák csöndben álltak, a levelek sem rezdültek. Úgy éreztem, mintha a természet is velem gyászolt volna.

- Jó reggelt – suttogták bele a hajamba, és simított végig egy kéz csupasz oldalamon. Szomorkás mosolyra húzódott a szám, és éreztem, ahogy a szemem lassan könnybe lábad. – Nirwe?

- Nincs semmi baj – sóhajtottam, majd a derekamra simuló karcsú ujjakba csúsztattam a kezemet. Jól esett az érintése, még ha el is szomorított.

- Biztos? – kérdezte mégiscsak Legolas, de én csak bólintottam.

- Érzem a sötétséget. Egyre közelebb kúszik Völgyzugolyhoz, és ez megrémiszt – mondtam végül, mikor pár perces némaság után már nem bírtam a tétlenséget.

- Nem lesz semmi baj, Nirwe! A Gyűrű hamarosan elpusztul, és Középfölde felszabadul a homályból – kaptam egy óvatos csókot a hajamba.

- Én csak attól félek, hogy a homály elragad tőlem – csuklott el a hangom, ahogy felé fordulva a szájába sóhajtottam a szavakat. – Akkor én önként adnám át magam neki. – simítottam végig ajkaimmal az övét.

- Ne mond ezt, Nirwe! Ha ez mégis megtörténne, neked akkor sem szabad feladnod! Ölj meg annyit a homály teremtményei közül, amennyit csak tudsz! Légy bosszúálló angyal, magában hordozva az emlékem, ami erőt ad a harchoz! Sose feledj el, de élj! Élj helyettem, és azok helyett, akik nem képesek már a harcra!

- Képtelen lennék rá – néztem bele a szemeibe.

- Képes leszel rá, szerelmem.

Szavai dübörögtek a mellkasomban. Tudtam, hogy igaza van. Kétségeimet Legolas könnyed csókja előzte meg, ami puhatolózva simított végig a számon, és kért bebocsájtást. Ismerkedésünknek a halk, dallamos kopogás vetett véget az ajtón.

- Legolas? Urunk számít rád a reggelinél, és az utána következő Gyűlésen. Kéri, hogy csatlakozz asztalához, amilyen hamar csak tudsz. Az ajtó előtt várlak, hogy hozzá kísérhesselek – csendült fel Glorfindel hangja.

- Vajon én is mehetek? – kérdeztem elmélázva, egy utolsó apró csókot nyomva Legolas ajkaira, mielőtt kikeltem volna az ágyból. Derekamba és fenekembe fájdalom nyilallt, de nem törődtem vele, hisz ez is együttlétünk bizonyítéka volt, ami örömmel töltött el.

- Megkérdezzük Glorfindelt – motyogta a szőkém, és keze máris a csomagjában kutatott váltásruha után.

- Tudsz adni nekem egy inget? – bújtam hozzá hátulról, végigsimítva a puha, aranyszínű tincseken.

- Ha nem bánod, hogy nagy lesz rád, szívesen – nyomott a kezembe egy sima tapintású, dísztelen levélzöld tunikát, amit az ágyra hajtogattam, amíg a sarokban lévő mosdótálból le nem öblögettem magamról a rám tapadt koszt és verejtéket. Aztán helyet cseréltünk Legolassal, és amíg ő mosdott, addig én magamra öltöttem ruhámat, és hajkefét ragadva bogoztam ki hosszú tincseimből a csomókat, majd gyors fonatba fonva készen is álltam a reggelihez. Az egész készülődés olybá tűnt nekem, mintha már évek óta együtt élnénk, és természetes lenne közöttünk az osztozkodás és összhang a cselekvéseink között.

- Mehetünk? – emelte meg Legolas az állam ujjaival, egy utolsó csókot nyomva az ajkaimra. Bólintottam, mire az ajtóhoz lépve szélesre tártuk azt.

Glorfindel egy közeli fa alatt ült. Arcát a sápadt napsugarak felé fordította, és hagyta, hogy a fénypászmák a bőrét cirógassák. Száján félmosoly játszott. Keze között több fűszálat tartott, és csukott szemmel bonyolult, mégis tökéletes fonatot készített belőlük, olykor egy-egy kisebb virágot csempészve a szálak közé.

- Jó reggelt! Nirwe, ezt neked csináltam! – nyújtotta oda egy utolsó csavarintás után a fűszálakból font karkötőt. Mert az volt. Egy gyönyörű, mégis egyszerű karkötő. – Beleszőttem az egyik dalomat. Azt, amelyiket annyira kedvelsz. Vészterhes időkben jókedvet tud csempészni a napjaidba, ha hordod – tette még hozzá, és rám emelve tekintetét kedvesen elmosolyodott.

- Köszönöm! – mondtam elragadtatva az ajándéktól, és ahogy a férfi felállt, köszönetemet és üdvözlésemet egybevonva, a számhoz, majd az övéhez érintettem az ujjaimat.

- Szívesen. Szükséged lesz rá. Legolas, ha velem tartanál…

- Nirwe is velem jöhetne? – kérdezte Legolas, végre megszólalva. Azonban Glorfindel csak a fejét rázta.

- Direkt megkérdeztem Uramat, tudva, hogy nem csak az ágyadat, de szívedet is megosztod vele immár, de nemleges választ kaptam. Azt üzeni, a te sorsod már meg van írva, míg Nirwére más vár.

- Más? Hogy érted ezt? – Hangom elborzadva zengte be a csendet.

- Nem tudom, kedves. Elrond nem mondott semmi bővebbet, csak hogy sorsod egyelőre az, hogy Arwen mellett legyél és óvd minden léptét.

- És Legolas….?

- Szerintem erre magad is tudod a választ.

Megsemmisülve fordítottam el a fejem, de Legolas ujjai újra maguk felé fordították az arcom. A csók már nem ért váratlanul, de keserű volt, és az elválásról szólt.

- Mennünk kell, Nirwe – mondta Glorfindel. Maga elé engedve Legolast fordult vissza hozzám egy pillanatra és suttogta a fülembe: - Egy óra múlva várlak a Tűz Csarnokában. Légy ott! – simított végig a vállamon kedveskedően.

Kettejük magas, karcsú alakja lassan veszett bele a vízesésből kicsapódó párába.

***

Egy óra múlva a Tűz Csarnokában álltam. Szemem előtt a tegnap történtek peregtek le. Gondolataimnak Glorfindel megjelenése vetett véget. Köpenye lobogott utána, ahogy felém sietett. Elém érkezve a karjai közé kapott, és magához szorított.

- Úgy sajnálom, Nirwe!

- Ne sajnáld! Még lehet, hogy nem őt küldi el Elrond! Lehet, hogy velem marad! – mondtam neki, a vízesés felé fordulva, aminek most csak a hangját hallottam, mert túl távol voltunk ahhoz, hogy lássam is. Szemem a borostyánnal beszőtt oszlopokra szegeztem, amiken megültek a napsugarak.

- Nirwe…

- Nem!

- Ó, melima! Bárcsak több idő juthatna nektek…

- Ha el is megy, visszajön. Vissza kell jönnie! Hozzám! Miattam! – kiáltottam, és végre ránéztem. Szemében olyan mély szomorúság ült, hogy megremegett a szívem. Tudott valamit, amit én nem.

- Nem! Nem! Nem őt fogja küldeni!

- Thranduil azért küldte ide őt, hogy elkísérje a Gyűrűt hosszú útján, Nirwe. Ez a sorsa Legolasnak. Ha nem is küldené Elrond szavakkal erre az útra, önként fog vállalkozni – suttogta halkan.

- De én…

- Megtalálta a melessёt, ez igaz. De a sorsa ellen senki nem tehet semmit.

- Az a sorsa, hogy velem legyen! – kiáltottam újra, hogy a Tűz Csarnoka belezengett.

- Kérlek, Nirwe! Meg kell értened! Ha el is megy Legolas, a szerelmetek megmarad! És neked várnod kell őt. De mindezek felett nem hibáztathatod, ha beteljesíti a sorsát!

- Tudom – suttogtam.

- Gyere velem – mondta Glorfindel, majd kézen fogva, mint egy gyereket, elvezetett egészen a Gázlóig. A víz csillogott, nyoma sem volt már ott a homálynak. – Kérd meg őt, hogy segítsen neked. – Kérdő pillantásomra egy félmosoly volt a válasz és a következő szavak: - Kérd meg a természetet, hogy segítsen neked. Biztosítsd Legolas útját. Add meg neki ezt az ajándékot, ha már mást nem tehetsz.

Szavaira éreztem, hogy könnyek homályosítják el a látásom, de csak leguggoltam, és kezem a sima víztükörre rakva, fohászba kezdtem, hogy akármerre viszik Legolast a léptei, azt óvja meg a föld annyira, amennyire az hatalmában áll.

A nap már alacsonyan járt az égen, amikor felálltam. Glorfindel mellettem ült, nyugodt tekintetét rajtam tartotta. Válaszom csak egy szomorú mosoly volt, és a kezem, amivel felhúztam őt ültéből.

- Legolas már vár. Mennem kell. De köszönöm – érintettem meg a homlokát.

- Nem kell megköszönnöd, Nirwe. Mindig melletted fogok állni.

Hangtalanul hagytam ott barátomat, érezve, hogy egészen addig követ a tekintetével, amíg el nem tűnök a sarkon és a Gyűlés helyszínére sietek.

Nem tévedtem, amikor éreztem, hogy Legolas már vár. A kis tér, ahol összegyűltek, már üres volt, kivéve az egyik padot, amin kedvesem ült. Homlokán a gondok vájtak mély barázdákat, de még így is gyönyörű volt. Hosszú, selymes ezüstarany haja szétterült a vállán, kecses ujjai a tunikája szélét morzsolgatták.

- Legolas? – szóltam hozzá halkan, felrezzentve kábulatából.

- Nirwe! Merre voltál? – kérdezte, de tekintete elrévedt, mintha máshol járna.

- A Gázlónál. Volt egy kis elintéznivalóm – mosolyogtam rá. – Sikeres volt a Gyűlés?

- Igen. Frodó viszi tovább a Gyűrűt. Sok útitársat lelt maga mellé.

- Kik azok? – kérdeztem, visszafojtva a torkomban keletkezett gombócot.

- Vele tartanak a kis barátai, Csavardi Samu, ahogy Tuk Peregrin és Borbak Trufiádok is. Ezen kívül Aragorn is elvállalta az utat, ahogy Boromir is, Gondor helytartójának idősebbik fia. Egy törp kinek neve Gimli is a Szövetségbe került, Gandalfal egyetemben – hunyta le a szemét egy pillanatra.

- És te?

- Mennem kell, Nirwe.

- Menned kell?

- Azért jöttem ide, hogy a Gyűrűvel tartsak, Nirwe! – mondta. Mintha csak Glorfindelt hallanám, ahogy ezeket a szavakat mondja. De ő nem fejezte be. – Az, hogy mi találkoztunk… a legcsodálatosabb dolog az életemben, de ettől még nem felejthetem el a feladatomat.

- Akkor hadd menjek veled! – néztem rá. Éreztem, hogy a hangom könyörgő, de úgy éreztem, hogy belepusztulok, ha el kell hagynom őt.

- Nem lehet – suttogta. Ő is szenvedett. – Elrond azt mondta, a te sorsod nem az, hogy a Gyűrűvel tarts.

- Akkor mi? Hogy beleőrüljek a rád való várakozásba, és hiányba? – sikoltottam.

- Nirwe… - nézett rám Legolas, majd felállva magához szorított. Gyengének éreztem magam. Túl gyengének, aki nem képes ezt végigcsinálni.

- Kérlek, hadd menjek veled! Kérlek, Legolas! Beleőrülök, ha nem lehetek melletted! Kérlek!

- Nem lehet – suttogta megtörten. – Nem lehet – lehelt csókot az ajkaimra. Utána kaptam, mint szomjazó az utolsó korty víz után. Nem akartam elereszteni. Szükségem volt rá.

- Kérlek! – kérleltem újra, amint elváltam a vörössé csókolt ajkaitól.

- Ne tedd még nehezebbé ezt, Nirwe! Kérlek! Most én kérlek! Nem lehet, hidd el!

- Legolas! – nyöszörögtem a vállába fúrva az arcomat.

- Sajnálom, melima. Sajnálom.

Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem megyek semmire a sajnálatával. Hogy mit kezdjek majd vele az üres órákban, amikor nem lesz velem. Az utána vágyakozó napokban, amikor csak ülök, és a gondolataim nála járnak. Hogy vajon jól van-e. Hogy mikor jön vissza hozzám. De nem mondtam. Képtelen voltam rá, mert tudtam, hogy hiába lenne minden szavam igaz, semmin nem változtatna. Legolas ugyanúgy elmenne, és itt hagyna. Ezért inkább újra megcsókoltam, átadva neki minden kétségbeesésemet, és a vágyat, amit iránta éreztem, hogy tudja, ha már csak napjaink vannak hátra abból a szerelemből, amit csak rövid időre kaphatunk meg, akkor azt használjuk ki.

Úgy látszott, értette a kimondatlan szavakat, mert karjai közé kapott, mint egy tollpihét, és sietősen indult meg velem a szállása irányába, apró puszikat lehelve közben a számra és a nyakamra.

Pislogni sem volt időm, már a selymes ágytakarón feküdtem, ami jótékonyan hűtötte le felhevült bőrömet, ami újra felforrósodott, ahogy Legolas, - már meztelenül – rám feküdt.

- Túlöltözött vagy, kedvesem – mormolta a számba, adva egy csókot.

- Hát tegyél róla, hogy ne legyek az – súgtam. Éreztem, hogy ez most más lesz. Ez nem lassú szeretkezés lesz, hanem valami gyors, valami elsöprő. Valami olyan, ami kellően kifejezi a bennünk tomboló érzéseket.

Pár perc elteltével már meztelenül simulva egymáshoz, élveztem a csupasz bőr érintését magamon. Legolas kezei fel-le barangoltak rajtam, emlékezetébe vésve minden rejtett zugot, minden bőrfelületet, hogy a magányos órákban legalább az emlékezetünk ne hagyjon cserben, és tudjunk egymásból erőt meríteni.

- Annyira gyönyörű vagy – szólalt meg Legolas. Hangja rekedt volt a vágytól. Haja vízesésként terült el a mellkasomon, ahogy szája a mellbimbóimra tévedtek. Én pedig nem fojtottam vissza a hangokat, amiket előcsalt belőlem. Nyögtem, nyöszörögtem, a nevét sóhajtottam. Felkiáltottam, amikor megéreztem az első ujját bennem, majd a folytatásért könyörögtem, amikor az már nem volt elég. Sikoltottam, amikor kitöltött, és záporoztak a könnyeim, ahogy együtt mozogva hajszoltuk a beteljesülést, ami vakító fehérségként vágtatott át rajtunk, elbódítva az érzékeinket. De nem volt elég.

Harapás követte a harapást a vállon, az arcélen, a fülön, csókok a legérzékenyebb helyeken, simítások ott, ahol az érzékeink újra felkorbácsolódtak. Újra megpecsételtük a közöttünk szövődött melessёt, ezúttal lassan szeretve egymást.

Kedveskedve simítottam végig a bársonypuha mellkason, ami még mindig kicsit gyorsan emelkedett és süllyedt. Körmömmel karcolgattam meg egy kicsit a felszínét, enyhe libabőrt csalva rá. Ráhengeredve néztem bele a szemébe. De amit láttam, megakasztotta a lélegzetemet.

Legolas tekintete ragyogott. A feljövő Hold fénye megvilágította az arcélét, és különleges fényt adott a csillogó szempárnak. A nézése lágy volt, mégis borzongató, és valami olyantól ragyogott, amitől úgy éreztem magam, mintha én lennék a világon a legkülönlegesebb személy. És számára az egyetlen.

Csókkal köszöntem meg neki az érzéseit. Szájam megnyitva a kutakodó nyelvének hódoltam be neki, hagyva, hogy uralkodjon rajtam. Érzékien simultunk össze, kitárulkozva egymás előtt. Nem csak a testünk, a lelkünk is lecsupaszodott. Én mégsem ijedtem meg. Teljesnek éreztem magam. Egésznek.

Legolas tenyere az arcomra simult, én meg kiscica módjára bújtam bele az érintésbe. Túl jó volt, túl megszokható. Túl részegítő.

- Szeress – súgtam Legolasnak.

Kezei nem tétlenkedtek, egyetlen mozdulattal kapott fel és fordított maga alá. Teste az ágynak szögezett, és csakhamar megéreztem vágyát hozzám simulni.

- Engedd át magad nekem, melima – mormolta a hajamnak. Én pedig engedtem.

Felszisszentem, amikor kitöltött, pedig alig fél órája lehetett, hogy utoljára bennem volt. Most mégis másnak éreztem. Az kétségbeesett kontaktuskeresés volt. Ez más. Éreztem, ahogy kitölt. Feszített, mégis jól éreztem magam. Tökéletesnek éreztem magamat. Úgy éreztem, ide tartozok.

Megemeltem a csípőm, még többre vágyva. Nem is kellett sokáig várnom, Legolas lehajolt hozzám, és csókot lopva ziháló ajkaimról kicsúszott belőlem, épphogy csak érintve bejáratomat, majd egyetlen sima mozdulattal újra behatolt érintve azt a titkos-bűnös pontot mélyen belül. Tudtam, hogy nem fogok sokáig kitartani. Túl tökéletes volt minden ahhoz, hogy sokáig tarthasson. Legolas is hangosan lihegett, halántékán verejték csorgott le. Aztán megragadott, és újra beszűkült a világ. Csak ő létezett, senki más.

Lábaimat csak nagy nehezen tudtam elengedni a derekára csavart pózból. Mikor sikerült, mellém heveredve a mellkasára vonta a fejemet. Zihálásunk azonban csak lassan csillapodott.

- Szeretném, ha ezt magadnál tartanád – szólalt meg egyszer csak. Kinyújtott tenyerében a gyűrűje feküdt. Gyönyörű darab volt. Ezüst lehetett, mintája, mint az erdő makacs ágai, úgy kapaszkodtak egymásba. Közepén kő csillogott a félhomályban. Színe Legolas szeméhez hasonlított.

- Köszönöm – súgtam a mellkasának, miközben az ujjamra csúsztattam a gyűrűt a sajátom mellé. Hirtelen ötlettől vezérelve azonban lehúzva az ujjamról saját ékszeremet, megragadva Legolas kezét az övére csúsztattam azt. – Vigyél magaddal valamit belőlem az emlékeken kívül. És ha megkörnyékez a homály, csak nézz rá, és tudd, én várni foglak.

- Keresek neki egy láncot és a nyakamban fogom hordani, és soha le nem veszem. Köszönöm, Nirwe.

Összekulcsolva gyűrűs kezeinket hajtottam újra mellkasára a fejemet, majd hunyva le a szememet merültem el a pihentető álomban, ami a Békéről szólt, a visszatérésről, a boldogságról, kettőnkről.

***

Az indulásig nem sok időnk volt. A napjainkat egymással töltöttük. Öleltük egymást, csókoltuk kifulladásig, próbáltuk minden egyes porcikáját megjegyezni a másiknak. Érintések, csókok, könnyek, mosolyok töltötték ki minden időnket. Barangoltunk az erdőben, bejárva az összes kedves tájamat, fürödtünk a Bruinnen vizében, szeretkeztünk a hold ezüstös fényében, csendesen álltunk a vízesés tetején napkeltekor. Egymáséi voltunk, és hagytuk, hogy a szívünk összeolvadjon, hogy erőt merítsen a másikéból az elkövetkező időkre.

Aztán eljött a nap.

Gandalf egyre gondterheltebb arccal járkált a folyosókon, kardok és íjhúrok hangja hallatszott a levegőben. A törpök mély hangja duruzsolt halkan. Lassan kezdett összeállni a csapat, megpakolták a zsákokat, és megrakodták egyetlen lovukat élelemmel és minden egyéb hasznos dologgal. Egészen addig folytak az előkészületek, amíg minden kész nem lett az indulásra. Völgyzugoly bejáratánál állt a Gyűrű Szövetsége. Már csak Legolas hiányzott tőlük, aki mellettem állt.

Nem tudtam megszólalni. Éreztem, hogy a könnyek szúrják a szemem, és féltem, ha egyetlen hang is kiszökik a számon, az keserves nyöszörgésbe és könnyzáporba fullad. Önzőnek éreztem magam, hogy azt akartam, Legolas mellettem maradjon, amikor tudtam, hogy mennie kell.

- Melindo… - suttogta Legolas. Kezével állam alá nyúlva felemelte a fejem addig simogatva az arcélemet, amíg rá nem néztem. – Vigyázz magadra, kedvesem.

Csak bólintani voltam képes, és beledőlni a tenyerébe, amit a jobb arcomra simított.

- Szeretlek – suttogtam.

- Tudom. Én is szeretlek, melima. Vigyázz magadra, és várj rám. Visszajövök érted – lehelte a számra. Csókunk édes volt, de mégis sós a könnyeimtől. Belesűrítettem minden érzésem, és minden vágyam. A féltésem, a szerelmem. A szerelmem, ami csak Legolasé volt. Most és mindörökké.

Csukott szemmel hagytam, hogy eltávolodjon tőlem. Hallottam puha lépteit az avaron, ahogy a Gyűrűhordozó felé közeledik.

- Nirwe…. – csendült fel hirtelen mellettem Arwen hangja. Kinyitva a szemem elfojtott könnyektől csillogó szempárt pillantottam meg. Nem gondolkodva nyúltam a keze után és fűztem össze ujjainkat. Tekintetem a kis csoportra szegezve Aragorn meleg barna szemeivel találtam szembe magam. Néma egyességet kötöttünk abban a pillanatban. Mindkettőnk kívánsága csak egy volt: Vigyázz rá!

Szemem újra lehunyva hagytam, hogy a csoport elinduljon. Kinyitva már csak szerelmem, lelkem másik felének távolodó alakját láttam. Úgy éreztem, a szívem törik ketté.

Egészen addig álltunk ott Arwennel kézen fogva, amíg a láthatáron el nem tűnt az alakjuk és a nap le nem bukott otthonom és börtönöm horizontján.

Szómagyarázat:

Melessë – szerelem

Melima – kedves, szeretnivaló

Melindo – szerető

Maranwë – sors, végzet