Hófehér

Danny szívből szereti barátját, ám érzéseit régóta titkolja. De mikor a barátja élete hirtelen fordulatot vesz, épp az érzéseivel próbálja átsegíteni őt az eseményeken.

Romantikus, Oneshot

saját szereplők

A novella a BLush antológia pályázatára készült, de nem került be, így most itt publikálom.

Cím: Hófehér

Írta: Rozmaring
Lektor: Zsálya

Kelt: 2012.02.11.-12.

Műfaj: dráma, romantikus, oneshot

Korhatár: 14

Figyelmeztetések: szereplő halálának említése, enyhe slash

Hófehér

 Egykedvűen húztam át a tollat a füzet üres lapján. A mai nap teljesen unalmasnak ígérkezett, de mivel közeledett a félév lezárása, nem beszélve az érettségiről, így jobbnak láttam bemenni az órákra.

Szemem hűen követte a kezem által alkotott vonalak kuszaságát, de mivel nem találtam bennük semmi rendszert, kitéptem a lapot, és a táskámba süllyesztettem. Amint éppen kész lettem a művelettel, becsöngettek, és a tanár be is lépett az ütött-kopott ajtón.

 Mögötte az egyik osztálytársam és barátom, River lépkedett. Félhosszú fekete haja az arcába hullva sem tudta eltakarni előlem a tejfehér bőrét, ami különösen elütött a hollószínű tincseitől.

- Figyelmet, osztály!

 Mindenki egyszerre kapta fel a fejét, de csak a tanárra figyeltek, mintha River nem is állt volna mögötte még mindig lehorgasztott fejjel, megereszkedett vállakkal.

- Bejelenteni valóm van!

- Tanár úr… - kezdte volna a mögötte álló fiú, de a férfi ügyet sem vetett rá, csak körbehordozta rajtunk a tekintetét, és újra megszólalt.

- Sajnálatos tragédia történt az elmúlt órában. River édesapja balesetet szenvedett, amibe bele is halt. Kérlek titeket, hogy mindenben legyetek segítségére, és ne akadályozzátok a gyászban!

 A hír hallatára mindenki megnémult.

 Az egyedüli hang forrása maga River volt, akinek dühös tekintetét látva, még én is megijedtem kissé. Ám a tanár zavartalanul sétált el a katedráig, ahol leülve a helyére, intett a kezével, hogy mindenki foglaljon helyet.

 A még mindig sápadt fiú lassan indult el a széke felé. Megannyi tekintet kísérte útját, de ő makacsul felszegett állal ment végig a sorok között, arca közönyt árasztott, de a sötétbarna tekintet, amikor rám nézett, fájdalomról árulkodott.

- Sajnálom, River – suttogta az egyik lány a fiúnak, amint helyet foglalt mellettem, de ő perzselő tekintetét rávillantva fojtotta belé a további szóáradatot.

- Nincs szükségem a sajnálatodra, ahogy senki máséra sem! Köszönöm, hogy együtt éreztek velem, de nem kell másként viselkednetek emiatt!

 Sóhajtottam.

 River, amióta megismertem – azaz a középiskola kezdete óta – ilyen volt. Kissé arrogáns, hamar felkapja a vizet, de hatalmas szíve van. Én tudtam, hogy nem érdemli meg, amit kapott a sorstól, de azt is tudtam, hogyha valaki képes ezzel megbirkózni, akkor az ő lesz.

 Sokszor fojtotta már magába a dolgokat, de végül mindig megoldotta őket kisebb-nagyobb segítségekkel. Bár az élet ezután ugyanúgy ment tovább, s talán csak egy kicsivel lett több annál, mint ami addig volt. De mivel minden ember változik, és leginkább a környezet, és a sors formálja, nem tudtam a szemére vetni, hogy olykor érzéketlenül képes az emberek lelkébe gázolni, mikor ugyanezt megtette már vele is más.

- River… - suttogtam én is, mire felém kapta a fejét, de ahogy meglátott, arca kissé ellágyult.

 Nem mondtam semmi mást, mert egyrészt tudtam, hogy felesleges, másrészt pedig Rivernek ez az egyetlen szó is elégnek bizonyult, mert egy egészen halovány mosolyt villantott rám, mielőtt a füzetébe hajolt volna, hogy lejegyzetelje, amit a tanár mondott.

 A további percek csigalassúsággal vánszorogtak. Még én is éreztem, hogy majdnem az összes osztálytársam percenként pillantanak barátomra, valami olyasmire számítva, hogy egyszer csak ordítva felemelkedik a székéről, és sírva kirohan a teremből.

 Kissé komikusnak találtam a helyzetet, de én magam is Riverre pillantva rájöttem, hogy valamilyen szinten jogosnak vélhették a gondolataikat, mert a hollóhajú fiú teljesen nyugodtnak tűnt.

 Túlságosan nyugodtnak.

Nem tudtam, hogy normális-e ez a reakció, de River teljesen békés arcára pillantva nekem nem az számított, hogy a pszichológusok szerint mi a megfelelő reakció, hanem az, hogy a mellettem ülő fiú úgy dolgozza fel a gyászt, úgy viselkedjen, ahogy az számára természetes.

 A szemét fürkészve nem tudtam visszatartani magam attól, hogy meg ne fogjam a kezét, és szorítsam meg az ujjait.

 River rám nézett, de én még mindig fogtam a jéghideg ujjakat, majd a sajátjaimmal lassan körözni kezdtem rajtuk, hogy kissé átmelegedjenek.

 River hálás mosolya elfeledtette velem a kezdeti szorongást a mozdulatom miatt. Ám a tekintete lassan továbbsiklott rajtam, és megállapodott az ablakon.

- Utálom a telet.

 Meglepetten pillantottam rá, nem értve a hirtelen váltást.

- Olyan… hideg van mindig.

- Próbáld meg nem ezt a részét nézni. Kint persze, hogy hideg van, de a laskásban meleg, és a hó szikrázó fehére megnyugtató tudat ebben a hirtelen világban – mosolyogtam rá.

- Talán igazad lehet.

- Tudod, hogy nekem mindig igazam van – vigyorogtam rá.

 Párbeszédünket a csöngő szakította félbe. A legtöbb diák rögtön kirohant a teremből, egyesek lassabban követték őket, ujjaik között lustán pödörgették a cigarettát.

- Szeretnéd, hogy kimenjünk? – kérdeztem.

- Azután a bejelentés után, amit a tanár lökött az előbb? Hogy az idióta osztálytársaim megtaláljanak, és elhalmozzanak a részvétükkel, miközben igaziból már a gondolataik teljesen máshol járnak? Kösz, de inkább kihagyom – fintorodott el.

 Bólintottam, de ujjaim még mindig nem hagyták abba a körkörös masszírozást. Úgy látszott, hogy ez kissé megnyugtatja Rivert, így folytattam.

- Örülök, hogy velem vagy, Danny.

- Hogy érted? – nem értettem, hogy mire gondol. Mindig is jóban voltunk.

- Te megértesz. Nem vagy olyan, mint ők. Nem akarod, hogy állandóan arra gondoljak. Olyan vagy, mint a hó, ahogy az előbb mondtad. Megnyugtató és tiszta.

 Nem tehettem róla, de az arcomat ellepte a halvány pír. A sötétbarna tekintet lopva rám pillantott, majd a halványrózsaszín ajkak mosolyra húzódtak.

- Köszönöm – leheltem végül, de River csak legyintett, és közelebb csúsztatta a kezét. A szemét lassan lehunyta, csak ritkán nyitotta fel a pilláit, hogy kipillantson az ablakon át szállingózó hópelyhekre. Én minden rezdülését figyeltem, és reméltem, hogy nem érzi, hogy az ujjaim néha halványan megremegnek.

- Annyira megértő vagy, Danny. Veled akármit meg lehet beszélni. És meghallgatsz. Meghallgatsz, és megpróbálsz segíteni. Ezt bírom benned. Én biztos, hogy nem lennék erre képes. Hiányzik belőlem az effajta empátia, de számodra ez az egész annyira természetes, mint nekem a levegővétel. Sokszor gondoltam rá, hogyha lánynak születtél volna, már biztos a barátnőm lennél.

 Megálltak az ujjaim a lassú körözésben, és hagytam, hogy vörösesbarna hajam az arcomba hulljon, kitakarva az egész arccsontomra kúszó pírt. Számat reszketeg sóhaj hagyta el, és szívem őrült dörömbölése sem hagyott nyugodni.

 Sosem hittem volna, hogy egyszer elérkezünk ehhez a részhez, szerettem volna, ha egyáltalán nem érünk el ide, ahol kiderülhet, hogy minden egyes apró gesztus, amit Riverért tettem, olyasmit takart, ami az én legbenső titkom.

- Danny?

- Hm? – pillantottam fel, és reménykedtem benne, hogy a mostanra már eltűnt rólam az árulkodó vörösség.

 River tekintete kissé aggodalmasnak tűnt, de ahogy találkozott az enyémmel, megenyhült, és lassan újra elnyújtózott a székében.

- Abbahagytad az ujjaiddal… azt az izét… amit csináltál. Pedig jó volt.

- Elfáradtam.

 Tudtam, hogy hazugság, és biztos River is érezte, hogy az, de nem mondott rá semmit, én pedig nem firtattam tovább a dolgot. Csak azt tudtam, abban a pillanatban, hogy nem szabad hozzáérnem, mert az eddig jól felépített burok összeomolhat, mikor maga River sincs a legjobb állapotban.

 Újra becsöngettek, de egyikünk sem kapkodott, hogy felálljon, mikor belépett az órát tartó tanár, és köszöntött minket. Csak nyugodtan ültünk, és hagytuk, hogy az idő tegye a dolgát.

***

 A nap további része valami színes masszaként folyt körbe engem, és Rivert. Csak arra emlékszem, hogy jártunk egyik óráról a másikra, jegyzeteltünk, de talán egyikünk sem fogta fel az óra anyagát.

 Elmélyedtem a Riverrel kapcsolatos gondolataimba, újra átéltem a közös perceket, azokat az órákat, amiket együtt töltöttünk, a nevetéseket, azokat az időket, amikor még nem volt semmilyen gond, nem halt meg senkije, én pedig még nem tápláltam iránta többet, mint egy barát iránt szokás.

 Ő talán az apjára gondolhatott, az életerős férfira, aki már soha nem fog hozzá visszatérni.

 Gondolatainkból kiszakadva, csakhamar már az épület aulájában találtuk magunkat, kezünkben a kabátunkkal, sállal, sapkával, táskával, és egymást néztük.

- Nincs kedved átjönni hozzám? – kérdeztem.

 Hangom inkább hasonlított egy lányéra, mint egy tizennyolc éves fiúéra, de nem bántam, mert végre ki mertem mondani, amit egész nap akartam.

- De. Nagyon szívesen.

- Anyukád nem fog haragudni?

- Nem tudom. Lehet. De nekem nincs szükségem arra, hogy otthon üljek egyedül, és gondolkozzak.

 Megértően bólintottam, majd lepakoltam terhemet a legközelebbi padra, és öltözködni kezdtem. River követte a példámat.

 A fekete szövetkabát alá még vastag garbót húztam, afelé jött a kötött, hosszú, hófehér sál. A fehér kesztyű, és sapka már csak afféle óvintézkedés volt a még mindig hulló hótól.

- Kész vagy? – kérdeztem, amikor végeztem.

 River már felöltözve állt mellettem. Szinte szöges ellentéte volt az én ruhámnak. Az ő szerelése csupa fekete volt. Talán a gyásza, talán a személyisége miatt. Hollófekete tincsei felborzolódtak, mire ujjaimmal értük nyúlva, visszasimítottam őket a helyükre.

 Ez a megmozdulás mindennapos volt nálunk. River rakoncátlan haja mindig szerteszét állt, én pedig lágyan igazítottam meg őket, ujjbegyemmel leheletnyire érintve a határozott arcél bőrét, a nyak ívét.

 River sosem szólt érte, egyszer sem rótta fel, hogy nem kellene, én pedig minden egyes alkalommal boldogan értem hozzá a sötét szálakhoz, merítettem bele az ujjaimat, belül kissé remegve, de tele elégedettséggel a közelségétől, nem gondolva a következményekre, arra, hogy a mozdulat már túl intim, és személyes ahhoz, hogy egyszerű barátságot takarjon.

- Induljunk – lépett végül el a kutakodó kezem elől River, és az ajtó felé indult. Én követtem, gyorsan átvetve a táskámat a vállamon, a fejemre húzva a sapkát.

 Ahogy kiértünk, meglepődve tapasztaltuk a hóbuckákat, a rengeteg halmot, ami feltorlódott az úttesten, a járdán, a kocsik kerekénél, és a sáros latyakot, amiben az elsősök tapicskoltak, szerteszét fröcskölve a cseppeket.

 A buszmegállóban rengetegen álltak, egyesek fázósan húzták össze magukon a kabátjukat, próbáltak védekezni a dermesztő hideg ellen, és a fejükre zúduló megannyi pehelytől, amik még mindig rendíthetetlenül hulltak az égből.

- Nem lakom annyira távol, ha sétálunk, lehet, hogy hamarabb hazaérünk.

 River bólintott, zsebre rakott kézzel indult el a jó irányba, majd mikor észrevette, hogy nem követem, kérdően fordult vissza felém.

- Nem jössz? Kissé fázom. Nincsen nálam kesztyű.

 Visszatartottam magam, hogy felajánljam, hogy fogja meg a kezemet, helyette csak gyorslépésben utolértem, és amilyen közel csak mertem menni hozzá, mellé szegődtem, remélve, hogy a testem melege kissé felmelegíti átfagyott ujjait.

 A hó hangosan ropogott a talpunk alatt, River lágyan ringó léptei pedig felkavarták a kupacok tetején megülő porhavat. Minden úszott a fehérségben, a hideg csontig hatoló volt, de mégis annyira békés, mint River arca, testtartása, az egész lénye, ami nem tükrözte azt a kétségbeesést, amit én éreztem belül.

 Mondani akartam valamit, de semmi nem jött ki a számon a gomolygó párán kívül, így csakhamar feladtam a próbálkozást, csak még közelebb léptem hozzá, és úgy mentünk az otthonom felé a hófehér tájban. A bennem tomboló indulatok pedig minden egyes lépéssel csökkentek, helyettük teljesen átitatta a bensőmet a szállingózó hó, a megnyugtató fehér látványa, ami lenyugtatott, és békéssé, meghitté tette a körülöttünk lengő hangulatot.

 Nem tartott már soká, mire a házunkhoz értünk, ahol belépve az ajtón megcsapott minket a meleg, a kályhában ropogó fa aromája, és az a fajta otthon illat, ami minden háztartás sajátja.

- Nyugodtan vedd csak le a cipődet itt, és gyere utánam – mondtam, miközben kihámoztam magamat a kabátomból, és felakasztottam a fogasra Riverével együtt.

 A cipőink a helyükre kerültek, mi pedig felmentünk az emeletre, be a szobámba.

 A nemrég érzett idegesség kezdett visszatérni belém, pedig nem először volt nálam River, most mégis úgy éreztem, mintha minden egyes porcikám is tudná, hogy a helyzet megváltozott, ahogy talán mi is.

 Végül csak kissé remegő térddel ereszkedtem le az ágyra, és paskoltam meg magam mellett a helyet, hogy River is kövesse a példámat.

 A fiú kissé elveszettnek tűnt, szeme a falaimat pásztázta, ujjai pedig a sötétlila ágytakarót simogatták, lassan, szinte átéléssel, közel a kezemhez.

- Fázom.

- Hozzak egy takarót? – kérdeztem, hangom kissé ideges volt.

- Ne. Nem kell… csak engedd, hogy… - dőlt végig az ágyon, hogy oldala a csípőmhöz nyomódott, feje pedig a hátam mögé került – hozzád bújjak.

- River… - suttogtam.

 Nem tudhatta, hogy mekkora erőfeszítésbe kerül nekem, hogy ne érintsem meg, ne érjek hozzá kissé remegő ujjaihoz, amikből csak úgy áradt a hidegség. Végül engedtem a csábításnak, és mint az iskolában, lassan körözni kezdtem a kézfején, lassan, megnyugtatóan, hagytam, hogy elbágyasszon a szájából kiáramló forró levegő, ami a csípőmet érte.

 Néhány nyugodt perc után mégis felült, és kinézve az ablakon, sóhajtott.

- Miért van ilyen hideg?

 Nem válaszoltam, mert szükségtelennek tartottam, csak vártam, hogy folytassa.

- Ez a hideg… egészen a szívemig hatol. Annyira dermesztő, és olykor úgy érzem, hogy nincs belőle kiút. De te annyira forró vagy, Danny. Melegséget adsz, és felolvasztasz, pedig kint hideg van. De te… miért kavarsz fel ennyire?

 Elhúzta tőlem a kezét, de egy szempillantás múlva a hideg ujjak az arcomon pihentek, közel a számhoz, és az ujjbegyek lágyan cirógatták az arccsontom bőrét. Minden valószínűtlennek tűnt, a hideg, a meleg, a szobám mályvaszínű fala, és River kétségbeesett, mégis kedves tekintete, ami engem nézett kitartóan.

- Miért? – lehelte.

 Újra nem válaszoltam, csak hagytam, hogy az ujjaim elmerüljenek a szénfekete tincsekben, hogy az arcom közel hajoljon hozzá, és a szám elérje az ő halványrózsaszín ajkait, gyengéden csókolva.

 Mikor visszahúzódtam, nem tűnt meglepettnek, szeme félig csukva volt, szája kissé elnyílva. Elvesztette eddigi fölényességét, most csak a sebezhető River ült előttem, összetört szívvel, mégis tele érzelmekkel.

- Nem tudom, River – mondtam. – Nem tudhatom azokat a válaszokat, amik csak benned rejtőznek.

 Halványan elmosolyodott, hagyta, hogy a távolság újra megszűnjön közöttünk, de most ő csókolt meg engem, fosztogatta gyengéden az ajkaimat, sóhajtott közéjük, és csókolta, csókolta őket, kifulladásig.

- Hófehér… megtisztulás, fehér, és annyira tiszta, olyan ártatlan, mégis bűnös, amire vágysz. 

 Kellesz nekem, Danny, érted? Ne hagyj magamra, kérlek!

- Kérdés nélkül sem maradtál volna egyedül – mosolyodtam el, és húzódtam hozzá közelebb. – Eddig is itt voltam neked, nem?

 River is elmosolyodott, én pedig újra a hajába temettem az ujjaimat, és hagytam, hogy a lélegzetünk összeforrjon, hogy az idő teljen, elfeledtesse velünk az életet, csak egymásnak hagyva minket, a hideget, az őszinteséget, a hófehér havat kint, ami megnyugtató volt ebben a hirtelen világban.