Harry számára a gyilkolás gondolata megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni tudjon?
Dráma, Angst
Perselus Piton x Harry Potter
Cím: Recovery – Gyógyulás
Korhatár: 18
Fandom: Harry Potter – a hetedik könyv
eseményeit nem veszi tudomásul, csak részletekben
Párosítás: Perselus Piton x Harry Potter
Íródott: 2011. 04. 15. – folyamatban
Figyelmeztetések: lelki kín, slash,
erotikus tartalom, depresszióra való hajlam, angst, hurt/comfort
Műfaj: dráma, sötét, romantikus
Tartalom: Harry számára a gyilkolás gondolata
megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a
segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni
tudjon?
Írói megjegyzés: Elmélkedések olyan dolgokról, amiket
nem tudunk elképzelni. A képzeletem kivetülése, ahogy én gondolom az események
ilyesfajta alakulását. A szavak, a mondatok, pusztán spekulációk. Mindezt
tetéztem egy kis filozófiával, ami gyűjtőmunkám eredménye – és a gondolataim
visszhangjai.
Megjegyzés a fejezethez: A fejezet
megszületésében nagy szerepet kapott a God is an Astronaut nevű banda, ahogy a
Placebo és egy idő után a The Fray is.
1. fejezet: Mikor megszűnik minden, mégis új kezdet érkezik el
Harry reszketegen fújta ki a levegőt a száján keresztül, még mielőtt
térdre rogyott volna Voldemort hullája előtt. Keze remegett, ahogy megpróbált
megtámaszkodni. Zihálása nem hogy csillapodott volna, egyre erősödött. A kés az
ujjai közül a véráztatta földre csúszott, és félig elmerült a mocsokban. A
levegő úszott a halál, a fájdalom, és a vér szagában. Az ég bíborvörösben
tündökölt, de az alja narancsszínben világított, jelezve, hogy közeledik a
hajnal. A csata véget ért, a sötétség feloszlott.
Harry hallotta a kiáltásokat. Hallotta a halálfalók hörgését, ahogy
Uruk halálát nézték végig, majd küzdenek az életükért. Hallotta Draco
könyörgését, mikor rimánkodott, hogy engedjék szabadon az apját. Hallotta
barátai meglepődött sikításait, mikor újra magukhoz tértek.
De nem tett semmit.
Csak térdelt a földön, egyre jobban a nedves föld felé hajolva,
rábukva a holttestre, a véráztatta talárra, arra a szörnyetegre, akit ő ölt
meg. Azokkal a kezekkel, amik pár órája még reszketően kapaszkodtak a
szeretteibe, simogatták a puha bőrt Hermione arcán, miközben megnyugtató
szavakat mormolt barátnője hajába. Ron közvetlenül a lábuknál ült, fejét
kettőjük térére hajtva, és nem mondta, de Harry látta a vállai csendes
rázkódásából, hogy zokog. Fél.
Ám vége van.
Harry lassan felemelte a fejét, és homályosa nézett előre, ahol senki
nem volt. Az Utolsó csata körében, amit csak ketten vívtak, senki nem maradt.
Még mindig visszhangzott a fejében az utolsó mondat.
Megöltél. Megöltél.
Újra sóhajtott, és már nem is érzékelte a vékony vérpatakot, ami a
tüdejéből szabadult fel. A mellkasa égett, de csak az előtte fekvő testet
látta. Nem tudta, mennyi ideje ülhet ott. Csak azt hallotta, hogy a fájdalmas
sikítások örömteli kurjantásokká válnak, miközben mindenki az ő nevét üvölti.
A Megmentő. A Fiú.
Harry szerint A Gyilkos név jobban illett volna rá.
Már várta, mikor érnek oda hozzá. Mikor érnek hozzá ahhoz a mocsokhoz,
ami ő maga. Mikor nem tud barátai tiszta szemébe nézni, hozzájuk érni, hagyni,
hogy hozzá érjenek. Megrezdült, mikor egy apró érintést érzett a vállán.
Szemét akaratlanul hunyta le, és az apró nyomás ellenére is erőtlenül
bukott rá a holttestre. Szája találkozott a hűvös, dermedt bőrrel, orra megtelt
a hulla szagával. Fel akart zokogni, rimánkodni, hogy vigyék el onnan, de
képtelen volt. Képtelen volt megmozdulni. Képtelen volt tenni valamit. Ám a
vállainál fogva erősen hátrarántották, mire háta kemény mellkasnak csapódott,
és két erős kar fonta körül a csípőjét, felemelve.
- Potter!
Beszélni akart. Megszólalni. Kimondani a férfi nevét, de csak
erőtlenül rebbentette pillantását a meggyötört arcra.
Piton nyúzottnak nézett ki. Haja kócos csomókban hullott a vállára,
arcán több apró karcolás látszott, szeme fáradtan pásztázta.
- Potter, jól vagy?
Harry meg akarta rázni a fejét. De ez sem ment. Csak Piton ónix
szemébe bámult. Ám a tanár így is megértette.
- Gyere. Elviszlek innen.
Felnyalábolta az ernyedt testet. Harry sóhajtott, ahogy elkerült a
bűne mellől. Mögüle még mindig az örömittas kiáltások szálltak. Őérte.
Érezte a gyomrát összeszorító kellemetlen érzést, ahogy Piton
elhoppanált vele.
***
Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, egy meglehetősen egyszerű
nappaliban voltak. Piton még mindig erősen tartotta, miközben pálcáját
megpöccintve nappali világosságot gyújtott. A reszkető lángok különös fénybe
vonták a bájitalmester arcát.
- Hol vagyunk? – kérdezte Harry, miközben próbaképpen begörbítette
először a bal keze ujjait, majd a jobbat. Azonban abba égető fájdalom nyilallt,
és a kérdéses testrész megmozdulni sem volt hajlandó. Apró szisszenés hagyta el
a száját.
- Tudod mozgatni? – Piton nem törődve az előző kérdéssel a nappali
szélén álló fotelba ültette le a fiút, és óvatosan fogta meg a sérült végtagot.
Harry nemet intett a fejével, és próbált nem nyöszörögni, mikor
Perselus keze megtapogatta a vörös szélű sebhelyet, amiből csordogált a vér, és
a közepe mély lilába hajlott.
- Nem emlékszel, hogy milyen átok talált el?
Harry újra megrázta a fejét, és lejjebb eresztette a vállát, mikor a
tanár keze elhagyta az övét. Csak most érezte meg a testén végigcikázó
fájdalmat, az ezernyi apró sebet, amik egyszerre kezdtek el lüktetni. Hirtelen
hányingere támadt, és a pánik hirtelen szőtte keresztül.
Nem törődve egy pillanatig se a fájdalommal, összegubózott a fotelben,
és kezeit a fülére szorította. Fájó jobb keze tiltakozott a mozdulat ellen, de
ő csak még jobban odanyomta.
- Potter!
Mélyzöld szemeit az ónixba fúrta. Piton egy pillanatra megtorpant,
majd, mint a csatamezőn, elé lépett, és kezeit átcsúsztatva a fotel textiljén,
átfonta a derekát, magához ölelve.
- Miért hozott el? – suttogta Harry, ujjait levéve a füléről, óvatosan
végigszántva a tanár fekete garbóján.
- Széttéptek volna.
- Kicsodák? – csodálkozott el egy pillanatig. Nem értette Perselus
válaszát.
- A média, az ünneplő tömeg. Ha otthagylak, nem telt volna bele pár
órába, és a Szent Mungó elmegyógyászati részlegén feküdnél.
Harry halkan sóhajtott, és hagyta, hogy sérült keze maga mellé
hulljon. A testén végigfutó feszültség oszlani látszott, ám nem tűnt el
teljesen.
- Ne aludj el!
Piton hangja kíméletlenül ostromolta a fülét, nem hagyva nyugtot.
Aprót nyöszörgött, de a vége köhögésbe fordult.
- Vedd ezt be!
Egy bájitalos fiola landolt az ép végtagjában, mire felemelve a fejét,
gyorsan lehajtotta a kesernyés ízű italt. Mikor érezte, hogy a nedű
végigcsorgott a nyelőcsövén, fáradtan ejtette előre a fejét.
- Gyere, megmutatom a vendégszobát, ahol lakni fogsz.
Perselus felsegítette, és átvezette az apró nappalin, át egy kicsi
folyosón, ami három ajtót rejtett magában. Piton elmondása szerint egy a fürdő,
egy az ő szobája, egy pedig a bájitalmester személyes lakrésze volt.
Harry igazán meglepődött a tanár lakásán. Mindig is egy sötét helyre
képzelte el, viszont a Malfoyokhoz hasonló, hatalmas kúriába, nem egy ilyen kis
porfészekbe, amiben áll a kosz, és olyan apró, hogy két személy alig fér el
benne.
Elmélkedéséből egy forró kéz szakította ki, ami átkarolta a derekát,
és magához húzta, befelé egy szobába, szinte átvonszolva a poros küszöbön.
- Itt fogsz lakni. A nap legnagyobb részében megtalálsz a szobámban,
ahonnan a bájitallaborom nyílik. Ha bármi gond van, ott leszek. Egyébként
megfigyelőbűbájt raktam az ajtóra, így ha valami történik, arról tudni fogok.
Harry megborzongott a sokat sejtető ígéretektől. Tudta, hogy a férfi
jönni fog. Az nem volt vitás, hogy most nem kaphat Álomtalan Álom elixírt,
anélkül viszont egy ilyen csata után a rémálmok biztosak.
Nagyot sóhajtott, mire a derekát átkulcsoló ujjak kicsit jobban
rásimultak, és az ujjbegyek apró köröket kezdtek leírni a bőrén. A meleg
felkúszott a testén, és sápadt rózsákat gyújtott az amúgy falfehér arcára.
- Köszönöm – sóhajtotta, és kibontakozva az ölelésszerűségből, az
ágyhoz botorkált. Ott lehuppant, és egy pillanatig reményvesztetten bámult maga
elé, mielőtt felemelve a fejét a bájitalmesterre nem pillantott. Fekete haját
kisöpörte a homlokából, felfedve a még mindig égővörösen parázsló sebhelyet.
- Érzel valamit? – szegezte hirtelen neki a kérdést a tanár.
Harry értetlenül nézett, majd különös fintorba torzult az arca, mielőtt
válaszolt volna.
- Nem értem teljesen a kérdést, professzor. A fáj valami, tág fogalom,
ahogy a válasz is. Ha a kérdés nem a fizikai részére vonatkozik, a válasz igen.
Ha a fizikaira, akkor is. Ha a sebhelyemre, akkor is.
Nem tudta elrejteni a hangjában lévő keserűséget. Tudta, hogy
tiszteletlen volt a férfival, de nem tudta magát visszafogni. A keserűség
rohasztotta belülről, vasfoggal kapaszkodott belé, és nem eresztette. Úgy
érezte, ha nem tesz valamit, szétolvad, vagy csak egy bűzös kupac marad belőle,
nem beszélve arról, hogy örök időkre szenvedni fog.
A válasza, amit Pitonnak mondott, mindent elmondott, amit érzett. Fájt
neki, hogy barátait így látta, és fájt neki maga a félelem, hogy mi történik,
ha újra találkozik velük. A szemükbe nézni. A gyilkosság, és a hazugság
visszataszító gondolata hányingerre fakasztotta. Ezzel szemben a testi
sérülések semmik voltak. Azokhoz már hozzászokott, mind a Dursleyknél,
mind az iskolában, ahol Malfoyjal minduntalan megátkozták egymást,
kisebb-nagyobb sérüléseket okozva.
Utána a felkészülés, az edzések végeérhetetlen órái, mikor végül
teljesen kimerülve több sebből vérezve, olykor törött csontokkal botorkált ki
az apró szobából. És most itt ül ezen az ágyon, ugyancsak sebekkel tarkítva, de
a mentális fájdalmat ezerszer nagyobbnak érezte. A sebhelye lüktetése pedig
csak gyenge szélként söpört végig rajta, elbódítva az érzékeit, megfogva, nem
eresztve.
Nem értette. Üvölteni szeretett volna attól a tehetetlenségtől, amit
érzett. Soha nem került még olyan helyzetbe, ahol most volt.
Még a csata előtt próbált erről beszélni valakivel, de vagy nem
hallgatták meg, vagy nem jutott el odáig, hogy ez a dolog is szóba jöjjön.
Tudta, hogy ő maga nem gyilkos. Magától a gondolattól is hányingere lett, és a
rosszullét környékezte, mikor arra gondolt, hogy puszta kézzel, még ha a
pálcájával is, de megöljön valakit. Nem akarta látni a kihunyó szemeket, azt,
ahogyan eltűnik belőlük a csillogás. Nem számított, hogy épp rossz a személy,
az őrület lángjai dermesztik meg a hideg testet, vagy a szeretet. A képek, amik
az ágyban fel-felsejlettek, őt magát dermesztették meg. Átérezte a helyzetet, a
kihunyó élet lángját, a fájdalmat, amit a percben érez az ember. Mert ó, igen!
A közhiedelemben az élt, hogy a halálos átok folyamán nem érez fájdalmat az ember.
Pedig ez nem volt igaz.
Mikor Voldemort fejében járt, és végignézte a végeérhetetlen
kínzásokat, a Nagyúr többször elérte, hogy áldozata helyében legyen, még ha
csak lélekben is, csak az agyában. És ő ott volt. Végignézte a félelmet a vad
szemén keresztül. Azt a testen végigcikázó adrenalin löketet, ami megdermeszt,
majd a felismerést, hogy nem tudsz semmit tenni, csak tűrni, majd meghalni. És
minél többször élte ezt át, annál jobban átérezte a helyzetet, és mikor
felébredt, egy pillanatra ő maga is mindig meghalt az áldozattal együtt.
De a legfélelmetesebb mégis az a felismerés volt, hogy a kegyeletnek
tűnő halálos átok mégsem az, ami. Az a varázslat, amiért a kínzások végig
könyörögnek az emberek, nem az, amit ők szeretnének. Nem a megváltás. Nem az új
kezdet, nem a megkönnyebbülés kezdete.
Az átokkal járó kínt senki nem említi. Nincs, aki említse. De ő
átélte. Átélte azt a fájdalmat, ami végigjárja a testet, az elmét, a lelket,
megbénít és ordítani akarsz tőle, de a földi porhüvelyed már halott, így csak
gondolatban ordítasz, rekedtre sikítod magad, mígnem végül tényleg eljön a
végső pillanat, mikor az őrjítő kín elmúlik, és átadod magad a fénynek.
- Potter?
Harry felrezzent, és meglepődve vette észre a szeméből kicsorduló
egyetlen könnycseppet.
- Sajnálom – suttogta megtörten, miközben oldalra dőlt az ágyon, és a
fejét a párnába fúrta.
Megkönnyebbülten szívta magába a friss mentolillatot, ami keveredett a
citromfű ugyancsak friss illatával. Annyira jellemző volt a bájitalmesterre.
Ugyanúgy, ahogy az aprócska szoba is, aminek egyszerű berendezése a tanár
lelkivilágát tükrözte.
Újabbat sóhajtott, majd reszketegen kifújta a levegőt, miközben
érezte, hogy a szemét újra a sós könnyek marják.
Annyira tehetetlennek érezte magát! És a tehetetlenség mellé társult
az a mocskos érzés is, hogy gyilkolt. Szinte még mindig érezte a kezéhez tapadt
vért, Voldemort utolsó hördülésének fuvallatát az arcán.
- Pihenj. Ne gondolj arra, amire nem kell.
Az érintés a vállán megijesztette. Összerázkódott, és összehúzta
magát. A reakciója hatására a meleg tenyér visszahúzódott, majd csakhamar
hallotta, ahogy az ajtó halk kattanással a helyére záródik.
Percek, talán órák teltek el.
A zokogás némán kezdte rázni, ahogy rájött, hogy a férfi egyedül
hagyta. A józanság utolsó morzsája is cserbenhagyta. Egyetlen kézintésre a
kicsinyke szobát hangszigetelő és védő varázslatok tették teljessé.
Zihálva ült fel az ágyban. Riadtan kapkodta egyik falról a másikra a
tekintetét. Vér látott. Rengeteg vért, amik lassan szavakká formálódtak.
Gyilkos.
Sikítani szeretett volna, de csak rekedt nyöszörgés hagyta el a
torkát. A mellkasa összeszorult, és úgy érezte, hogy minden percben
összeroppanhat. A könnyek már lassan csorogtak le az arcán, szája lefelé
görbült, mint egy kisgyereknek. A keze reszketett, ahogy kinyújtotta, mintha el
akarná érni a csukott ajtót, amin a mentsvára távozott.
Szorosan lehunyta a szemét, térdeit felhúzva átkulcsolta azt a
karjaival. Monoton tempóban ringatni kezdte magát, elhitetve magával, ha
kinyitja a szemét, minden darabokra hullik körülötte. Olyan erővel szorította
össze a pilláit, hogy az apró fehér pontok táncolni kezdtek lezárt szemhéja
mögött. Ujjait összecsukta, majd újra kinyitotta. De csak a levegőt markolta.
Óvatosan szemlélt körül az szobában, de amit látott, a torkára
fagyasztott mindent. A helység tele volt vérrel. A vörös nedű már az ágya
szélét nyaldosta, és hozzá közeledett. A csatatéren érzett halál, vér és
kétségbeesés szaga árasztotta el az amúgy friss, mentaillatú lakrészt. Nem
tudta már visszafogni magát, a sikoly úgy szökött fel az ajkairól, mint a
halottnak az utolsó sóhajtása. Kezével az ágyra támaszkodott, de így beleért a
karmazsin folyamba, amitől a hisztérikus sikoly, még eszeveszettebb lett. Az
ezüst könnycseppek folyamatos ütemben csobbantak bele a vérbe.
A sikolya csitult, már csak akadozva kiáltott fel olykor-olykor, de a
reszkető zihálás nem hagyott alább, és a sírástól a levegőt is nehezen kapta.
Majd mintha csak erre várt volna, az ajtó kicsapódott, kiárasztva
magával a vérvörös folyamot. Harry kiáltani szeretett volna, hogy menjen arrébb
a férfi, mert őt is maga alá temeti a bűn, a gyilkosság vörös folyadéka. De
csak reszketeg sóhajra futotta tőle, mielőtt még mindig könnyezve a csodálkozó,
kissé sajnálattal telt fekete szempárba nem nézett volna.
- Sajnálom! – mondta, és kinyújtotta a kezét Piton felé. A férfi elé
lépett, és el akarta kapni a reszkető ujjakat, de Harry undorodva vette észre a
tenyerére tapadt vérmennyiséget, ami már megalvadt. Hányingere fokozódott, és
ijedten kapta vissza a kinyújtott testrészét. A bájitalmester makulátlan fehér
tenyere tisztának tűnt. Nem volt rajta az ő bűne, amit a gyilkolással szerzett.
- Sajnálom… - szipogta újra.
Könnyes szemmel nézett az előtte álló férfira. Megalázva érezte magát,
főleg, hogy úgy sír, mint egy kisgyerek, de a feszültség, ami már a részévé
vált, most kitört.
- Mi történt? – kérdezte Piton.
- Nem… látja a… vért? – zihálta Harry, és elborzadva nézett körül a
kicsi szobába, aminek mélybarna padlózatát a vörös nedű átitatta.
- Potter, nincs itt semmiféle vér! – mordult rá a férfi, és gyanakodva
kezdte méregetni.
A zihálása erősödött, mert, ahogy felnézett az őt bámuló fekete
szemekbe, majd visszarebbent a tekintete a földre, csak a sima fapadlót látta.
- Én… én láttam! – csuklott el a hangja, és kétségbeesetten meredt a
férfira. A sós könnyek újra kitöréssel fenyegették, de ő csak zaklatottan
kapkodta a fejét ide-oda, nem engedve, hogy a cseppek kicsorduljanak. A szíve
őrülten dobogott, úgy érezte, minden percben kiszakadhat a mellkasából. Nem
értette a világot. Nem értette saját magát. Nem értette az embereket.
Nem értette Pitont, aki most ott állt, előtte, és kinyújtott kézzel ő
rá várt. Arra várt, hogy elfogadja a kezét, és megfogja, ezzel bemocskolva a
férfi tiszta, makulátlan becsületét. Bemocskolja a halállal, a gyilkolással,
ami csak az ő bűne volt, most mégis a férfi azt kívánja, hogy őt is belevonja.
Hisz a vérben taposott! Látta, ahogy a vörös cseppek szétválnak a fekete
lakkcipő útjából, és a suhanó talár arrébb taszítja a karmazsin folyamot. A
férfi olyan volt, mintha a halál angyala lett volna. Egy olyan angyal, akinek
mindenki engedelmeskedik, még maga a halál is. És ahogy felé lépdelt, kinyújtva
a kezét, egy halvány fénysugár lengte körbe, ezüst szálakkal szőtte keresztül a
mocskos kis szobát, amit ő tett azzá. A reményt hozta magával, a reményt a
gyógyulásért. Azt a vágyat, amit maga képviselt. És itt van tőle egy
karnyújtásnyira, csak arra várva, hogy elfogadja a segítséget, és akkor
megszabadul a teherről, és vége lesz ennek a szenvedésnek. Eltűnik a vér, a
kínzó gondolatok, és csak a tiszta fehérség, a gyógyultság érzése, a remény, a
boldogság maradna.
Annyira vágyott rá! Annyira szerette volna megfogni azt a kezet, és
magához vonni a férfit, elsuttogni neki azt a kínt, ami a mellkasát szorítja
össze. Ami tönkretette, és egy süppedt, koszos mocsárrá változtatta a lelkét.
Hatalmasra tágult szemekkel nézett az őt figyelő fekete tekintetbe, és
reszketően nyújtotta ki a kezét. A férfi nem húzta el segítő jobbját, és remegő
ujjait Perselus hosszú, kecses, tintával koszos kezére fonta. A meleg, száraz
tenyér egy percre elbizonytalanította, de mikor a férfi keze összeszorult a
sajátja körül, egy mosoly halvány árnyékával az arcán bukott vissza a
mentolillatú párnák tömkelegébe.
Nem hallhatta már, hogy mikor a feje a dunyhához ért, a kezét markoló
férfi egy hatalmas sóhajjal ült le az ágy szélére, és egyetlen szót mormol:
- Sajnálom. Úgy sajnálom.
***
Piton megrendülten nézte a törékeny testet, ami most kimerülten
pihegett a fehér paplan alatt. Mikor pár perccel ezelőtt jelzett a megfigyelő
bűbája, sosem gondolt volna arra, hogy mit fog bent találni. De amit látott és
tapasztalt, felülmúlta minden elképzelését.
Mikor belépett a szobába, benne rekedt a maradék levegő. Harry
kétségbeesetten, elveszetten kuporgott az ágyon, és az a reménytelenség, ami az
arcán tükröződött még őt magát is megijesztette. Amikor pedig kinyújtotta a
kezét, hogy segítsen, de az visszautasításra lelt, megijedt. Egy percre tényleg
azt hitte, hogy a fiú abban a percben össze fog omlani. Az arcán végigfutó
könnycseppek lemosták azt a vékony koszréteget, ami rajta ült. Az a szomorú
pillantás pedig a lelkébe égett.
Most először érezte azt, hogy segíteni szeretne. A Voldemortnál
töltött idő megkeményítette, és sok olyat látott, amit más nem, de ettől
függetlenül még mindig nehezen bírta, ha az ártatlan, főleg gyerekek szenvednek
el olyat, amiről nem tehetnek. Erre legjobb példát saját magának tudhatta. A
gyerekkor, amit egy nyomorban töltött el, és csak az anyja szeretete volna az,
ami tartotta benne a lelket. Aztán jött a Roxfort, Lucius Malfoy a libbenő
ezüstszőke hajával, és Voldemort az elmebajával, akin addig még nem látszott
semmi, csak egy ártatlannak kinéző húszas éveiben járó férfi volt, eszményi
tervekkel, amik megfogták a képzeletét. Aztán jött a felismerés, majd a
tengernyi fájdalom, a kínzó gondolatok, a rémálmok.
Dumbledore sem segített, aki csak nézett rá a tengerkék szemével,
mindentudón, és csak mosolygott, mosolygott rendületlenül, miközben hitt benne,
a lelkében, a lényében, hogy van számára esély, és nincs itt a vég, nem írta le
magát. Pedig egy gyilkos volt. Akárcsak a mellette fekvő fiú.
Lenézett rá.
Harry arca a bódító álom közben kisimult, de a könnyek nyoma vékony
csíkokban látszott még a fiatal, feszes arcon. A világító zöld szemeket most
fekete csipkeszegély fedte, elzárva azt a lelketlen, kétségbeesett, kínzó
szempárt, amitől Pitonnak összeszorult a torka. Próbált nem arra gondolni, hogy
mikor végül Potter megragadta a kezét, az ujjai úgy szorították, mintha az
utolsó esélyt kapta volna meg.
A szavak, amiket végül a fiúnak mormolt, felért egy vallomással. Soha
senkitől nem kért bocsánatot. Kivéve Dumbledore-t, de ő mindig is kivételnek
számított. És itt volt ez a fiú, a hosszú percekkel, az órákkal, amiket együtt
töltöttek, és szinte a lelkébe égett minden másodperc. Az okklumencia órák
végtelen pillanatai, az emlékek lángoló áradata, a fájdalom, a keserűség, a
dac, ami mintha a saját életéből kivett minták lettek volna. Az egyedüli
különbség kettőjük gyerekkora között, hogy számára ott volt az anyja, aki mindig
megvigasztalta, és ott volt neki, ha az apja megverte, vagy csak leszidta, és a
lelke már nem bírta tovább.
De Potternek nem volt senkije. Senkije a rajzokon kívül, amiről már
csak ő tudta, hogy léteznek. A gardrób mélyén, a negyedik padlódeszka alatt,
összegyűrve, agyonhasználva, mégis ott voltak, gondosan elrejtve, hogy senki ne
találja meg őket. És csak rá, vagy Potterre vártak, hogy újra elővegyék őket.
Újra visszapillantott a szép metszésű arcra. A gondolat, hogy a fiú
elvesztette a jövőjét, nem hagyta nyugodni. El sem akarta képzelni, hogy mi
várhatná kint, a kinti világban a Megmentőt. Ha arra gondolt, hogy nemrég
milyen tévképzettel szembesítette a fiatal, nem kételkedett abban, hogy Potter
úgy nevezett barátai nem haboztak volna, és azonnal a Szent Mungóba
szállították volna. És akkor annyi lett volna a Hősnek. A kínzó gondolatok alól
nem lett volna menekvés, szinte arra kárhoztatták volna, hogy gondolkodjon, és
újra meg újra átélje a csata utolsó pillanatait.
Harry felnyögött mellőle, és nyugtalanul kezdte ráncolni a homlokát.
Orrán a bőr meggyűrődött, ahogy erősen összeszorította a szemét, és álmában
valami elől megpróbált elmenekülni. Az eddig elernyedt ujjak most újra
összeszorultak, és a fiú körmei Piton bőrébe vájtak.
Perselus sóhajtott. Tudta, hogy Potternek aludnia kellene, de nem
tudta nézni, ahogy a rémálomtól szenved. Az elmúlt órák eseményi merőben
megváltoztatták a véleményét, és a hozzáállását a dolgokhoz.
- Potter! Potter, ébredj! – rázta meg a fiú vállát egy kicsit, mire az
ijedten ült fel, szinte milliméternyire eltérve a fölé hajoló fejétől.
- Uram? – kérdezte Harry, amint zakatoló szívverése kissé
megnyugodott.
Kimondatlanul hálás volt Pitonnak, amiért felébresztette.
- Amint leszel olyan kedves, és elengeded a kezemet, hozok neked egy
bájitalt – susogta a férfi, hangja a szokásos gúnytól csöpögött, de a mögötte
levő él most hiányzott.
- Oh… sajnálom! – Harry elpirult, és azon nyomban eleresztette a
hosszú, kecses ujjakat, amiket eddig szorongatott. A pír továbbkúszott, befedve
az egész arccsontját, amitől legalább egészséges arcszínt kapott.
Piton felállt az ágyról, és sebes léptekkel kiment a szobából. Az
ajtót nyitva hagyta, így Harry tökéletes rálátást kapott a bájitalmester
szobájára, és alakjára, ahogy egy polcon a megfelelő elixír után kutat. Végül úgy
látszik megtalálta, mert ujjai egy kék színű üvegcsére fonódtak, és határozott
lépésekkel visszafelé indult, felfedve az eddig kitakart helyeket, amiket a
testével fedett el.
A férfi szobáját egyszerűnek lehetett mondani, akárcsak a ház többi
részét, amit eddig látott. Első ránézésre, és amit a nyitott ajtóból látott,
csak egy közepes méretű ágyat, egy nagyobb szekrényt, tele könyvekkel, és egy
kicsi éjjeliszekrényt tartalmazott, leszámítva a másik polcot, amin a bájitalos
fiolák sorakoztak. Azon kívül minden pedáns rendben sorakozott, az üst a fal
mellé állítva. Harry egy percre eltűnődött, hogy hol tarthatja a ruháit, de
akkor észrevett még egy ajtót, ami a szobából nyílt, és minden megvilágosodott.
Természetesen nem hitte, hogy a férfinak egy külön gardróbszobája van, de mikor
Mrs. Figgnél járt, ott is olyan szekrényt látott, ami egy külön ajtóból nyílt,
ezzel nagyobb teret hagyva a szobában.
Kicsit kijjebb csúszott az ágyon, így meglátta a második ajtót is, ami
szinte teljesen egybeolvadt a szoba falával. Nem hitte, hogy egyébként is ott
lehetett, valószínűbb volt, hogy maga Piton alakította át a szobáját, nyitva
még egy külön helységet. Harry rögtön tudta, már csak arról is, hogy az ajtó
eltűnt, láthatatlan volt a szemnek, hogy nem rejthet mögötte semmi mást, csak a
férfi személyes bájitallaborját. Ez több szempontból is praktikus lehet, hisz
csak egy lépésnyire van, így akármi történik, ott nyugtot lelhet. Másrészt
pedig Harry az elmúlt hetekben, évben megismerhette a bájitalfőzés mélyebb
rétegeit, mikor órákat kell állni az üst fölött, és mikor egy negyed órára,
vagy kicsivel többre el lehet hagyni a főzetet, akkor sincs nyugta az embernek,
mert minden perc fontos, és ha nem pontosan érkezik vissza, oda az egész munka.
Így viszont, hogy a hálóból nyílik a labor, kisebb az esélye a baleseteknek.
Bár, ha arra gondolt, hogy itt Perselus Pitonról
van szó, semmiféle tévedésről nem lehet szó. A férfi eddig mindent tökéletesen
hajtott végre, és nem tűrte a hibákat.
Újabb elmélkedéséből a karcsú alak közeledése szakította ki, aki
lassan lépdelve átszelte a kicsiny folyosót, és becsukva maga mögött az ajtót,
kezében a főzettel belépett hozzá. Arcán semmi nem tükröződött, talán egy
árnyalatnyi fáradtság, de azt is jól leplezte. Csak a szeme csillogott furcsán,
szinte fagyosan, mégis valami olyan fénnyel, ami Harryt egy percre
összezavarta. Azonban a tanár nem habozott, kinyújtotta felé a fiolát,
pillantásával tudtára adva, hogy igya meg.
Kivette a kezéből az üvegcsét, és kedvtelve nézte a kék színben
pompázó italt. Rögtön tudta, hogy nyugtató főzettel van dolga, ami kombinálva
van a gyomornyugtatóval, és azonnal elmulasztaná kínzó belsője felszínre törni
vágyását, és lenyugtatná háborgó lelkét, ami még mindig nem talált megnyugvást.
- Idd meg, Potter! – A férfi aprót intett a kezével a dühös morranást
követően. Harry egy pillanatra meglátta a fáradtságot a nyúzott arcon.
- Sajnálom, uram – suttogta. Piton meglepődötten nézett, szemöldökét
felhúzta, úgy pillantott rá.
- Mégis mit? – kérdezte feszülten, hangja jól hallhatóan bosszúságtól
csengett.
- Mindent. Azt, hogy a terhére vagyok. Azt, hogy bemocskolom a házát.
Perselus meglepődött. Egy percig nézte a sápadt fiú alakját, aki most
igazán megtörtnek látszott. Pedig mikor visszanézett a szobájából, egy percre
azt a régi mitugrászt látta, akit gyűlölt. Az a pimasz érdeklődés, ami a
szemében csillogott, a szája szegletében megbúvó mosolykezdemény mind arra
utalt, hogy a nem régi kitörése csak átmeneti volt. Akkor megkönnyebbült. De ez
a mostani mondat újra összezavarta. Úgy látszott, hogy Potter még koránt sincs
túl a rajta esett csorbán, és jó időbe beletelik, míg túllép azon a sokkon,
amit a végső csata alatt szerzett.
- Ne beszélj ostobaságokat, Potter!
Harry ránézett, szeméből bizonytalanság sütött. Nem hitt a szavainak.
Majd megrázta a fejét, miközben kiszedve a dugót a fiolából, egy hajtásra
lenyelte annak a tartalmát. A feje szinte azonmód visszacsuklott a párnára,
miközben nagyot szippantott a mentolillatú levegőből. Kezét kinyújtotta a férfi
felé. Meg akarta ragadni az éjszínű talár szélét, hogy kicsit közelebb húzza.
Hogy egy kicsit még maradjon, hogy átjárja a tanárból áradó fáradt, de nyugodt,
tiszta energia.
Még most is emlékezett arra beszélgetésre, amit akkor ejtettek meg.
Újra átérezte azt a reménytelenséget, amit akkor érzett. Az a feszültség, ami
akkor a testébe költözött. Ám mikor megérezte azt a sok pozitív, tiszta
energiát, ami abból a férfiból áradt, akit annyi ideig gyűlölt, az őszinte
meglepettségen, és a mérhetetlen hálán kívül mást nem érzett. Az addig benne
uralkodó érzések tovatűntek. Újra csak egy egyszerű fiúnak érezte magát a tanár
közelében, aki igaz, hogy nem szokványos dolgokra tanította, de olyat adott neki,
amire senki más nem volt képes. A biztonságot, a reményt, és a társaságot.
Leejtette a kezét, nem hagyva, hogy az ujjai elérjék a céljukat. A
nyakát ellazította, mire a feje még jobban a puha tollpárnába süllyedt. Ha nem
hitte volna, hogy létezik ilyen szintű fáradtság, akkor senkinek nem hiszi el.
Az a mentális, fizikai és mágikus kimerültség, ami egy pillanatig letaglózta,
mérhetetlen mértékűre dagadt. Úgy érezte, hogy most egy pillanatra fel kellene
emelnie a fejét, abba beleszédülne, de leginkább képtelen lenne rá.
Szemeit a fekete alakra tapasztotta. A szemüveg kényelmetlenül nyomta
a halántékát, de nem törődött vele. Szomjazva itta be a látványt. A férfi
magas, szikár alakját, ami még mindig nem mozdult az ágy mellől, és
elgondolkodva figyeli. A tekintete egy pillanatra összekapcsolódott a
bájitalmesterével, de az érzés nem tartott sokáig, a férfi csakhamar
elfordította a fejét, és az ágyban heverő testét pásztázta végig. Harry
beleborzongott a pillantás súlyába, ahogy ő érezte. Ha képes lenne, lángra
akart volna gyulladni, hogy aztán hamuvá égjen, megtisztítva ezt a helyet,
eltüntetve saját magát, csak pernyét hagyva maga után, amit a friss szél
felkap, és szétszór, elvíve olyan helyekre, ahol még sosem járt, mindenütt
lerakva magából egy kis darabot, megtisztulva minden bűntől.
Piton tekintete most vágott, és az ő lehunyt szeménél megrezdülő
pilláiba mélyedt. Testtartása megfeszült, mire Harryn is végigfutott az a
feszítő érzés, mint akkor. A fájdalom, ami a vállába markol, és végigcikázik a
testén megannyi tűként szurkálva, mint egy bizsergés, csak annál ezerszer
rosszabb. Most is vágyott a könnyed lebegő érzésre. Arra a tiszta, fehér
mágiára, ami akkor a férfiból ő belé költözött. És segített neki.
Halkan sóhajtott, miközben hagyta, hogy a fejét még lejjebb húzza a
gravitáció, belepasszírozva a huzatba. A lélegzetvételek nehezebbek lettek, az
orrán keresztül csak csekély mennyiségű oxigén jutott be, amit az enyhén
elnyílt ajkai között beszökő levegő sem tudott pótolni. Viszont az a lehetőség,
hogy megmozdítsa a fejét, lehetetlennek tűnt. Már eljátszott a gondolattal,
hogy itt fog meghalni, a mentaillatú párnán, mikor két erős, mégis gyengéd kéz
rántotta fel a fejét a vállánál megfeszülő pólónál fogva és félig a hajánál.
Ezáltal a fekete tincsek megfeszített húrként szinte szakadásig nyúltak, de
Piton nem törődött vele, sem azzal, hogy a selymes szálak épp elszakadni
készülnek az ujjai köré csavarodva.
Harry kapkodó lélegzettel próbálta pótolni az elvesztegetett levegőt,
de megadóan csüngött alá az erős kezekről.
- Potter, szedd össze magad! – A hangja dühödten csengett, de egy
árnyalatnyi aggodalom vegyült bele. Pitont őszintén elrettentette az a
magatehetetlenség, amit a kezéről lelógó fiú árasztott magából.
Harrynek nem futotta többre egy rekedt nyögésnél, mikor pedig a férfi
eleresztette a pólóját, önkívületben érezte csak, ahogy a teste visszacsapódik
az ágyra, a szénfekete szálak, pedig amik eddig a tanár ujjaira voltak
csavarodva, engedve az erőnek, egyesével elszakadnak. A fejbőrébe maró kínt csak
enyhe nyári záporként élte meg, sehol sem volt attól a fáradtságtól, ami a
lelkét, és a testét kínozta.
- Potter! – szólította újra a férfi, de ő neki csak egy apró sóhaj
szökött fel az ajkáról. Pedig hogy el akarta mondani, hogy mennyire sajnálja!
Sajnálja a történteket, azt, hogy ilyennek kell látnia, hogy a tudtára
adja, nem kell már itt lenni a férfinak, ha nem akar. El akarta mondani neki,
hogy mennyire becsüli az akaraterejét, azt, hogy akárhogy gyűlöli, mégis itt
van, segít neki. Meg akarta köszönni.
Meg akarta köszönni, hogy a férfi létezik.
Fájdalmasan szorította össze a szemét, ahogy érezte, hogy a fájdalom
újra végigrohan a testén. Nem egyfajta méreg volt, ahogy sebnek sem lehetett
nevezni. Csak az az évek óta húzódó feszültség, ami beleette magát minden
porcikájába, most kiütközött. Fájdalommal, reménytelenséggel, és fogat
csikorgató undorral.
- Potter. Mi a baj?
Ha képes lett volna megmozdulni, felkapta volna a fejét a kérdés
hallatán. De mivel a kimerültség letaglózta, csak az ujjait mozdította meg egy
kicsit, hátha ebből a férfi megérti. Nem volt feltett szándéka, hogy elmondja a
dolgot, de amikor eszébe jutott, hogy a férfi tud segíteni, győzött a józan
esze. És olyat akart adni Piton kezébe, amit tudta, hogy talán meg fog bánni.
Az elméjét nyitotta meg. Csak a férfinak.
Piton meglepődött. Harry még így, a szempillái mögül is látta a
meghökkenést az arcán, mikor megérezte a sorompók felemelkedését.
Piton rendkívül érzékeny legilimentor volt. Olyan fogkény volt az
elmékre, hogy az elején tanítani sem kellett. Természetesen mardekáros létére
ki is használta az alkalmat, hogy úgy tud ki-be osonni az emberek szellemében,
hogy azok észre sem veszik, de ő már annyi információhoz jutott, hogy azzal
jószerével akármit tehet a szerencsétlennel. Viszont ez az érzékenység egyben
volt jó és rossz is. Az előnyöket nem lehetett vitatni, de az állandó fejfájás,
a gondolatok kuszasága, az elmék különbözősége letaglózó volt a fiatal varázsló
számára. Keresni kezdte az okklumentorok társaságát, de ebben is csalódnia
kellett, akárcsak az élet más területein.
Viszont most, hogy valaki önként szolgálja ki a szellemét, a valóját,
megrendítette. Harry ezt tudta. Érezte, ahogy a férfi magas teste megfeszül,
ahogy élesen beszívja a levegőt, ujjai egy percre összeszorítja, majd kifújva
az eddig bent tartott oxigént, elengedi magát.
Harry képekre kezdett gondolni. Képekre, amik emlékek voltak. Érzések,
amiket átélt. Benyomások, és érzelmek. A nyugodtság, a kellemes légkör, az a
biztonságérzet, ami akkor eluralta őt. És úgy tűnt, a férfi megérti. A
pillanatnyi feszültség, a fájdalom, ami átsuhant Harry elméjén, meggyőzték.
Fel akart sóhajtani. Felsóhajtani, kinyújtózni, és elmerülni az őt
körülvevő levegőben, érzésekben. Ahogy Piton eleresztette a gátlásait, és
hagyta, hogy a feszültség őt is elhagyja, átengedve a nyugodt, pozitív
energiának, az erő elöntötte. Mindkettejük fellélegzett egy pillanatra, és
lenyugodva hunyta le teljesen a szemét. Piton leült az ágyra, kissé arrébb
tolva Harry lábait. Két kezével megtámaszkodott a süppedős matracon, miközben
próbált nem tudomást venni a csípőjéhez nyomódó forró derékról, ami Harry
ágyban fekvő teste volt. A kezük közel helyezkedett el egymáshoz, de nem
nyúltak a másikért. Mindketten kiélvezték azt a pillanatnyi békét, ami kialakult
közöttük, lélegzetüket lenyugtatta, szívverésük lelassult.
Harry ezekre a percekre vágyott. Talán már napok, hetek óta. Ez volt
az álma, mióta megtapasztalta a feszültség és kiéleződött helyzet nélküli létet, ami
elbódította, s mint egy puha takaró fonta körbe.
Lassan, reszketegen fújta ki a levegőt, miközben hagyta, hogy az izmai
ellazuljanak, átjárja a mellette ülő férfiból áradó energia. A hála, ami saját
magában lobbant, kicsit megrettentette, de hamar elfogadta, és egy alig
mosollyal a szája szegletében ejtette oldalra a fejét a párnára, hagyva, hogy a
szemüveg szára újra a halántékába nyomódjon, és a lencse a bal szeméhez
tapadjon. De nem érdekelte. Szinte már jótékonyan fogta fel a hűvös üveg
érintkezését a forró arcán, a szúró fájdalmat a feje oldalánál, ami
emlékeztette arra, hogy még mindig él, érez, és nem csak egy bábu, egy
jelentéktelen porhüvely, amit a háború porrá zúzott.
Piton teste megmoccant mellette, mire ő is összerázkódott. A forróság,
ami eddig az oldalát melegítette, távolodni kezdett. A hideg úgy szökött be a
fekete szövegnadrág alá, hogy Harryn akaratlanul is végigfutott a borzongás, és
a fogai összekoccantak. Szólni akart, hogy ne hagyja magára a férfi, de nem
tudott. Tehetetlenül hagyta, hogy a szikár test felemelkedjen mellőle, a férfi
ujjai pihe érintéssel végigszántsák a kézfejét, majd egy utolsó libbenéssel és
egy ajtókattanással eltűnjön.
Nem értette. Nem értette, hogy mi ez a hirtelen változás, és Piton
miért hagyta magára. Feküdni, kiszolgáltatottan, magányosan, hagyva, hogy a
gondolatok újra az elméjébe férkőzzenek, akármennyire használ okklumenciát. Egy
pillanatig fellángolt benne a gyűlölet a férfi iránt, de aztán az is kialudt,
és csak a mérhetetlen fájdalom, és üresség maradt utána. Az érzés, hogy a
mocsok újra átfut rajta, beteríti, ő pedig mélyen, egészen mélyen elsüllyed
bele, kiutat nem találva, csak a mocskos feketeséget, a szürkét, a barnát, és a
vérvöröset látva. A halottak utolsó sikolyát hallva, az utolsó másodperceket
végigpörgetve a szeme előtt.
Az újabb felismerés újra végigszaggatta a lelkét. A halottak! Az
átkok, amiket Voldemort felé menet az útjára bocsájtott, ölhetett. És érezte,
hogy ölt. Nem a szeretteit, hanem halálfalókat. Védtelen embereket, akik igaz,
hogy bűnösök, de megvan számukra még a második esély, mert ő ott van… ő ott volt
nekik.
Minden erejét összeszedve felemelte a fejét az ágyról. A szemüveg
szára már nem fúródott a halántékába, és csak akkor döbbent rá, hogy a szúró
fájdalom már milyen mértéket öltött ettől az apró tárgytól. Sóhajtva próbálta
összeszedni magát, lábait akár egyetlen egy centire is megmozdítva, de nem
ment. Akaraterejének minden morzsáját összegyűjtve próbálta meggyőzni az
izmait, hogy működjenek, de a sokk, a bájital, és a fáradság győzött.
A másodpercekből percek lettek, míg végre sikerült a hasáról a hátára
gördülnie. Így is már fojtottan zihált, a haja izzadtan tapadt a homlokához,
miközben próbálta normalizálni a lélegzetét. A mellkasa újra összeszorult, és
némán átkozta a percet, mikor hagyta, hogy Piton kimenjen a szobából. A vállába
markoló fájdalom a feszültség miatt, amit most a tehetetlenség miatt is érzett,
még nagyobb lett. Próbálta meggyőzni az agyát, hogy vége van. Vége van a
háborúnak, Voldemort halott. Megölte.
- Piton – suttogta a szoba csöndjébe. Vissza akarta hívni a férfit,
megmondani neki, hogy vigye vissza a varázsvilágba, engedi, hogy széttépjék, de
neki még ott feladata van.
Hirtelen újra a fülében hallotta Draco könyörgését, ahogy az apját
elhurcolták. Az ártatlanok sírását. Az a rengeteg fájdalom…!
- Piton! – szólt kissé erőteljesebben, de semmi válasz nem érkezett.
Draco könyörgése erőteljesebb lett, és lassan Lucius halálhörgési is
csatlakoztak hozzá. Nem akart belegondolni, hogyha ő most nincs ott, mi
történhet. Ez a kicsavart politika, ez a kicsavart filozófia martaléka lett az
utolsó öntudati morzsáknak.
- Piton… - szólt újra.
Szemét szorosan a csukott ajtón tartotta, de a fa nem mozdult meg,
sőt, mintha még egy gyenge záró bűbájt is felfedezett volna végigsuhanni az
erezetén. Fáradt sóhaj hagyta el az ajkait, miközben figyelmét újra a plafonnak
szentelte.
A bűntudat újra marokra szorította a belsejét. Nincs ott, hogy
segíteni tudjon Lucius Malfoynak, ahogy a fiának sem. Az a szívszorító érzés,
ami egy pillanatra a hatalmába kerítette, újra elakasztotta a lélegzetét. Az,
hogy ő itt fekszik tehetetlenül, hány ember halálát jelenti még?
- Piton! – kiáltott kissé erélyesebben, amennyire reszelős torka
engedte. A nyelőcsöve hirtelen mintha egy rakás fűrészporrá változott volna,
ahogy kimondta a férfi nevét. De az nem jelent meg.
- Piton! Jöjjön már be! – kiáltott ki, de válasz újfent nem érkezett.
Nehéz lihegés töltötte be a szobát. Egy pillanatra a homlokán
végigcsorgó verejték koppanását hallotta a padlón, de aztán újra csönd lett.
Mély, szinte áthatolhatatlannak tűnő csönd. Szeme riadtan cikázott végig a
szobán, de semmi rendelleneset nem talált. A bútorok nyugodtan álltak a
helyükön, a félhomály sejtelmessé tette a körvonalukat, de nem tűntek semmivel
különlegesebbnek, mint addig. A parányi ablakon beszökő szürkület első sugarai
megtöltötték a szobát, amikor a nap pont abba a szögbe állt be, hogy besüssön
rajta.
Ám a jelenség nem tartott tovább pár percnél, utána az utolsó fény is
kilobbant, és a szürke, sötét tónusok borították be a lepedőt markoló kezét,
arcát. Az ezüstös fény megcsillant szemüvegjének szárán, de aztán az is eltűnt.
A csönd most még mélyebb lett.
- Piton? – suttogta Harry, hangja még a maga számára is vékonynak tűnt
és ijedtnek. Nem akarta már a feszültség nélküli életet, csak azt, hogy a másik
ember testmelege hozzáérjen, és átforrósítsa, hogy érezhesse, hogy nem csak egy
a tárgyak közül, ő él, létezik, lélegzik.
Szinte felsóhajtott, mikor hallotta az ajtót nyikorogva kinyílni, és a
bájitalmester magas, fekete alakját feltűnni a résben.
- Pihenned kell – mondta a férfi, hangja teljesen érzelemmentes volt.
Fekete szeme megvillant, ahogy felmérte a fiú helyzetét az ágyban, belesüppedve
a matracba, mozdulatlanul, zihálva.
- Tudom – hunyta le a szemeit, hogy ne árulja el a megkönnyebbült
csillogást, ami egy percre meglátszódhatott rajta.
Gyűlölt gyenge lenni, de az, hogy a férfi most ilyen helyzetben
találta, még megalázóbb lett. Hisz ő kiáltott érte. Tudta, érezte a rá villanó
tekintetből, hogy a tanár minden egyes szólítását hallotta.
- Miért? – kérdezte hirtelen.
- Ezt ne most vitassuk meg. Ha kialudtad magad, és az elméd fel is
fogja, amit mondok, akkor kifejtem a kérdést.
Harry egy halvány mosolyt küldött a férfi felé. A nap első igazán
szívből jövő mosolyát.
- Pihenj. Szükséged van rá, hogy a szervezeted regenerálódjon.
Piton keze már a kilincsen volt, mikor újra visszanézett rá. Arca
kiismerhetetlen volt, szeme beleolvadt a háttér sötétjébe, csak ajkainak sápadt
rózsaszíne világított. A homlokába lógó fekete tincseket egy hanyag mozdulattal
hátradobta, még mielőtt ténylegesen kinyitotta volna az ajtót. Aztán Harry már
csak a suhogó talárt hallotta és látta. A magas férfi alakja eltűnt, csak a
szobában kavargó gyógynövényillat emlékeztette rá, hogy itt járt.
Harry lehunyta a szemeit, miközben a fülében immár a tanár mély,
duruzsoló hangja járt.
„Pihenj.”
Szívfájdító így "látni" Harryt de teljesen valóságos is, mert annyi fájdalom, halál, megpróbáltatás után érthető ha összeomlik, nem bírja már tovább és ezen nem segíthet senki csak az aki hasónlókat élt át, mert senki csak az a személy értheti , hogy mi zajlik le benne, aki ki más lehetne mint Perselus Piton.
VálaszTörlésKöszi a fejezetet szerintem nagyon jó történet már alig várom a folytatást.