2012. április 25., szerda

Gyógyulás - 1. fejezet





Harry számára a gyilkolás gondolata megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni tudjon?


Dráma, Angst
Perselus Piton x Harry Potter







Cím: Recovery – Gyógyulás
Korhatár: 18
Fandom: Harry Potter – a hetedik könyv eseményeit nem veszi tudomásul, csak részletekben
Párosítás: Perselus Piton x Harry Potter
Íródott: 2011. 04. 15. – folyamatban
Figyelmeztetések: lelki kín, slash, erotikus tartalom, depresszióra való hajlam, angst, hurt/comfort
Műfaj: dráma, sötét, romantikus

Tartalom: Harry számára a gyilkolás gondolata megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni tudjon?

Írói megjegyzés: Elmélkedések olyan dolgokról, amiket nem tudunk elképzelni. A képzeletem kivetülése, ahogy én gondolom az események ilyesfajta alakulását. A szavak, a mondatok, pusztán spekulációk. Mindezt tetéztem egy kis filozófiával, ami gyűjtőmunkám eredménye – és a gondolataim visszhangjai.


Megjegyzés a fejezethez: A fejezet megszületésében nagy szerepet kapott a God is an Astronaut nevű banda, ahogy a Placebo és egy idő után a The Fray is.



1. fejezet: Mikor megszűnik minden, mégis új kezdet érkezik el


Harry reszketegen fújta ki a levegőt a száján keresztül, még mielőtt térdre rogyott volna Voldemort hullája előtt. Keze remegett, ahogy megpróbált megtámaszkodni. Zihálása nem hogy csillapodott volna, egyre erősödött. A kés az ujjai közül a véráztatta földre csúszott, és félig elmerült a mocsokban. A levegő úszott a halál, a fájdalom, és a vér szagában. Az ég bíborvörösben tündökölt, de az alja narancsszínben világított, jelezve, hogy közeledik a hajnal. A csata véget ért, a sötétség feloszlott.
Harry hallotta a kiáltásokat. Hallotta a halálfalók hörgését, ahogy Uruk halálát nézték végig, majd küzdenek az életükért. Hallotta Draco könyörgését, mikor rimánkodott, hogy engedjék szabadon az apját. Hallotta barátai meglepődött sikításait, mikor újra magukhoz tértek.
De nem tett semmit.
Csak térdelt a földön, egyre jobban a nedves föld felé hajolva, rábukva a holttestre, a véráztatta talárra, arra a szörnyetegre, akit ő ölt meg. Azokkal a kezekkel, amik pár órája még reszketően kapaszkodtak a szeretteibe, simogatták a puha bőrt Hermione arcán, miközben megnyugtató szavakat mormolt barátnője hajába. Ron közvetlenül a lábuknál ült, fejét kettőjük térére hajtva, és nem mondta, de Harry látta a vállai csendes rázkódásából, hogy zokog. Fél.
Ám vége van.
Harry lassan felemelte a fejét, és homályosa nézett előre, ahol senki nem volt. Az Utolsó csata körében, amit csak ketten vívtak, senki nem maradt. Még mindig visszhangzott a fejében az utolsó mondat.
Megöltél. Megöltél.
Újra sóhajtott, és már nem is érzékelte a vékony vérpatakot, ami a tüdejéből szabadult fel. A mellkasa égett, de csak az előtte fekvő testet látta. Nem tudta, mennyi ideje ülhet ott. Csak azt hallotta, hogy a fájdalmas sikítások örömteli kurjantásokká válnak, miközben mindenki az ő nevét üvölti.
A Megmentő. A Fiú.
Harry szerint A Gyilkos név jobban illett volna rá.
Már várta, mikor érnek oda hozzá. Mikor érnek hozzá ahhoz a mocsokhoz, ami ő maga. Mikor nem tud barátai tiszta szemébe nézni, hozzájuk érni, hagyni, hogy hozzá érjenek. Megrezdült, mikor egy apró érintést érzett a vállán.
Szemét akaratlanul hunyta le, és az apró nyomás ellenére is erőtlenül bukott rá a holttestre. Szája találkozott a hűvös, dermedt bőrrel, orra megtelt a hulla szagával. Fel akart zokogni, rimánkodni, hogy vigyék el onnan, de képtelen volt. Képtelen volt megmozdulni. Képtelen volt tenni valamit. Ám a vállainál fogva erősen hátrarántották, mire háta kemény mellkasnak csapódott, és két erős kar fonta körül a csípőjét, felemelve.
- Potter!
Beszélni akart. Megszólalni. Kimondani a férfi nevét, de csak erőtlenül rebbentette pillantását a meggyötört arcra.
Piton nyúzottnak nézett ki. Haja kócos csomókban hullott a vállára, arcán több apró karcolás látszott, szeme fáradtan pásztázta.
- Potter, jól vagy?
Harry meg akarta rázni a fejét. De ez sem ment. Csak Piton ónix szemébe bámult. Ám a tanár így is megértette.
- Gyere. Elviszlek innen.
Felnyalábolta az ernyedt testet. Harry sóhajtott, ahogy elkerült a bűne mellől. Mögüle még mindig az örömittas kiáltások szálltak. Őérte.
Érezte a gyomrát összeszorító kellemetlen érzést, ahogy Piton elhoppanált vele.

***


Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, egy meglehetősen egyszerű nappaliban voltak. Piton még mindig erősen tartotta, miközben pálcáját megpöccintve nappali világosságot gyújtott. A reszkető lángok különös fénybe vonták a bájitalmester arcát.
- Hol vagyunk? – kérdezte Harry, miközben próbaképpen begörbítette először a bal keze ujjait, majd a jobbat. Azonban abba égető fájdalom nyilallt, és a kérdéses testrész megmozdulni sem volt hajlandó. Apró szisszenés hagyta el a száját.
- Tudod mozgatni? – Piton nem törődve az előző kérdéssel a nappali szélén álló fotelba ültette le a fiút, és óvatosan fogta meg a sérült végtagot.
Harry nemet intett a fejével, és próbált nem nyöszörögni, mikor Perselus keze megtapogatta a vörös szélű sebhelyet, amiből csordogált a vér, és a közepe mély lilába hajlott.
- Nem emlékszel, hogy milyen átok talált el?
Harry újra megrázta a fejét, és lejjebb eresztette a vállát, mikor a tanár keze elhagyta az övét. Csak most érezte meg a testén végigcikázó fájdalmat, az ezernyi apró sebet, amik egyszerre kezdtek el lüktetni. Hirtelen hányingere támadt, és a pánik hirtelen szőtte keresztül.
Nem törődve egy pillanatig se a fájdalommal, összegubózott a fotelben, és kezeit a fülére szorította. Fájó jobb keze tiltakozott a mozdulat ellen, de ő csak még jobban odanyomta.
- Potter!
Mélyzöld szemeit az ónixba fúrta. Piton egy pillanatra megtorpant, majd, mint a csatamezőn, elé lépett, és kezeit átcsúsztatva a fotel textiljén, átfonta a derekát, magához ölelve.
- Miért hozott el? – suttogta Harry, ujjait levéve a füléről, óvatosan végigszántva a tanár fekete garbóján.
- Széttéptek volna.
- Kicsodák? – csodálkozott el egy pillanatig. Nem értette Perselus válaszát.
- A média, az ünneplő tömeg. Ha otthagylak, nem telt volna bele pár órába, és a Szent Mungó elmegyógyászati részlegén feküdnél.
Harry halkan sóhajtott, és hagyta, hogy sérült keze maga mellé hulljon. A testén végigfutó feszültség oszlani látszott, ám nem tűnt el teljesen.
- Ne aludj el!
Piton hangja kíméletlenül ostromolta a fülét, nem hagyva nyugtot. Aprót nyöszörgött, de a vége köhögésbe fordult.
- Vedd ezt be!
Egy bájitalos fiola landolt az ép végtagjában, mire felemelve a fejét, gyorsan lehajtotta a kesernyés ízű italt. Mikor érezte, hogy a nedű végigcsorgott a nyelőcsövén, fáradtan ejtette előre a fejét.
- Gyere, megmutatom a vendégszobát, ahol lakni fogsz.
Perselus felsegítette, és átvezette az apró nappalin, át egy kicsi folyosón, ami három ajtót rejtett magában. Piton elmondása szerint egy a fürdő, egy az ő szobája, egy pedig a bájitalmester személyes lakrésze volt.
Harry igazán meglepődött a tanár lakásán. Mindig is egy sötét helyre képzelte el, viszont a Malfoyokhoz hasonló, hatalmas kúriába, nem egy ilyen kis porfészekbe, amiben áll a kosz, és olyan apró, hogy két személy alig fér el benne.
Elmélkedéséből egy forró kéz szakította ki, ami átkarolta a derekát, és magához húzta, befelé egy szobába, szinte átvonszolva a poros küszöbön.
- Itt fogsz lakni. A nap legnagyobb részében megtalálsz a szobámban, ahonnan a bájitallaborom nyílik. Ha bármi gond van, ott leszek. Egyébként megfigyelőbűbájt raktam az ajtóra, így ha valami történik, arról tudni fogok.
Harry megborzongott a sokat sejtető ígéretektől. Tudta, hogy a férfi jönni fog. Az nem volt vitás, hogy most nem kaphat Álomtalan Álom elixírt, anélkül viszont egy ilyen csata után a rémálmok biztosak.
Nagyot sóhajtott, mire a derekát átkulcsoló ujjak kicsit jobban rásimultak, és az ujjbegyek apró köröket kezdtek leírni a bőrén. A meleg felkúszott a testén, és sápadt rózsákat gyújtott az amúgy falfehér arcára.
- Köszönöm – sóhajtotta, és kibontakozva az ölelésszerűségből, az ágyhoz botorkált. Ott lehuppant, és egy pillanatig reményvesztetten bámult maga elé, mielőtt felemelve a fejét a bájitalmesterre nem pillantott. Fekete haját kisöpörte a homlokából, felfedve a még mindig égővörösen parázsló sebhelyet.
- Érzel valamit? – szegezte hirtelen neki a kérdést a tanár.
Harry értetlenül nézett, majd különös fintorba torzult az arca, mielőtt válaszolt volna.
- Nem értem teljesen a kérdést, professzor. A fáj valami, tág fogalom, ahogy a válasz is. Ha a kérdés nem a fizikai részére vonatkozik, a válasz igen. Ha a fizikaira, akkor is. Ha a sebhelyemre, akkor is.
Nem tudta elrejteni a hangjában lévő keserűséget. Tudta, hogy tiszteletlen volt a férfival, de nem tudta magát visszafogni. A keserűség rohasztotta belülről, vasfoggal kapaszkodott belé, és nem eresztette. Úgy érezte, ha nem tesz valamit, szétolvad, vagy csak egy bűzös kupac marad belőle, nem beszélve arról, hogy örök időkre szenvedni fog.
A válasza, amit Pitonnak mondott, mindent elmondott, amit érzett. Fájt neki, hogy barátait így látta, és fájt neki maga a félelem, hogy mi történik, ha újra találkozik velük. A szemükbe nézni. A gyilkosság, és a hazugság visszataszító gondolata hányingerre fakasztotta. Ezzel szemben a testi sérülések semmik voltak. Azokhoz már hozzászokott, mind a Dursleyknél, mind az iskolában, ahol Malfoyjal minduntalan megátkozták egymást, kisebb-nagyobb sérüléseket okozva.
Utána a felkészülés, az edzések végeérhetetlen órái, mikor végül teljesen kimerülve több sebből vérezve, olykor törött csontokkal botorkált ki az apró szobából. És most itt ül ezen az ágyon, ugyancsak sebekkel tarkítva, de a mentális fájdalmat ezerszer nagyobbnak érezte. A sebhelye lüktetése pedig csak gyenge szélként söpört végig rajta, elbódítva az érzékeit, megfogva, nem eresztve.
Nem értette. Üvölteni szeretett volna attól a tehetetlenségtől, amit érzett. Soha nem került még olyan helyzetbe, ahol most volt.
Még a csata előtt próbált erről beszélni valakivel, de vagy nem hallgatták meg, vagy nem jutott el odáig, hogy ez a dolog is szóba jöjjön. Tudta, hogy ő maga nem gyilkos. Magától a gondolattól is hányingere lett, és a rosszullét környékezte, mikor arra gondolt, hogy puszta kézzel, még ha a pálcájával is, de megöljön valakit. Nem akarta látni a kihunyó szemeket, azt, ahogyan eltűnik belőlük a csillogás. Nem számított, hogy épp rossz a személy, az őrület lángjai dermesztik meg a hideg testet, vagy a szeretet. A képek, amik az ágyban fel-felsejlettek, őt magát dermesztették meg. Átérezte a helyzetet, a kihunyó élet lángját, a fájdalmat, amit a percben érez az ember. Mert ó, igen! A közhiedelemben az élt, hogy a halálos átok folyamán nem érez fájdalmat az ember. Pedig ez nem volt igaz.
Mikor Voldemort fejében járt, és végignézte a végeérhetetlen kínzásokat, a Nagyúr többször elérte, hogy áldozata helyében legyen, még ha csak lélekben is, csak az agyában. És ő ott volt. Végignézte a félelmet a vad szemén keresztül. Azt a testen végigcikázó adrenalin löketet, ami megdermeszt, majd a felismerést, hogy nem tudsz semmit tenni, csak tűrni, majd meghalni. És minél többször élte ezt át, annál jobban átérezte a helyzetet, és mikor felébredt, egy pillanatra ő maga is mindig meghalt az áldozattal együtt.
De a legfélelmetesebb mégis az a felismerés volt, hogy a kegyeletnek tűnő halálos átok mégsem az, ami. Az a varázslat, amiért a kínzások végig könyörögnek az emberek, nem az, amit ők szeretnének. Nem a megváltás. Nem az új kezdet, nem a megkönnyebbülés kezdete.
Az átokkal járó kínt senki nem említi. Nincs, aki említse. De ő átélte. Átélte azt a fájdalmat, ami végigjárja a testet, az elmét, a lelket, megbénít és ordítani akarsz tőle, de a földi porhüvelyed már halott, így csak gondolatban ordítasz, rekedtre sikítod magad, mígnem végül tényleg eljön a végső pillanat, mikor az őrjítő kín elmúlik, és átadod magad a fénynek.
- Potter?
Harry felrezzent, és meglepődve vette észre a szeméből kicsorduló egyetlen könnycseppet.
- Sajnálom – suttogta megtörten, miközben oldalra dőlt az ágyon, és a fejét a párnába fúrta.
Megkönnyebbülten szívta magába a friss mentolillatot, ami keveredett a citromfű ugyancsak friss illatával. Annyira jellemző volt a bájitalmesterre. Ugyanúgy, ahogy az aprócska szoba is, aminek egyszerű berendezése a tanár lelkivilágát tükrözte.
Újabbat sóhajtott, majd reszketegen kifújta a levegőt, miközben érezte, hogy a szemét újra a sós könnyek marják.
Annyira tehetetlennek érezte magát! És a tehetetlenség mellé társult az a mocskos érzés is, hogy gyilkolt. Szinte még mindig érezte a kezéhez tapadt vért, Voldemort utolsó hördülésének fuvallatát az arcán.
- Pihenj. Ne gondolj arra, amire nem kell.
Az érintés a vállán megijesztette. Összerázkódott, és összehúzta magát. A reakciója hatására a meleg tenyér visszahúzódott, majd csakhamar hallotta, ahogy az ajtó halk kattanással a helyére záródik.
Percek, talán órák teltek el.
A zokogás némán kezdte rázni, ahogy rájött, hogy a férfi egyedül hagyta. A józanság utolsó morzsája is cserbenhagyta. Egyetlen kézintésre a kicsinyke szobát hangszigetelő és védő varázslatok tették teljessé.
Zihálva ült fel az ágyban. Riadtan kapkodta egyik falról a másikra a tekintetét. Vér látott. Rengeteg vért, amik lassan szavakká formálódtak.
Gyilkos.
Sikítani szeretett volna, de csak rekedt nyöszörgés hagyta el a torkát. A mellkasa összeszorult, és úgy érezte, hogy minden percben összeroppanhat. A könnyek már lassan csorogtak le az arcán, szája lefelé görbült, mint egy kisgyereknek. A keze reszketett, ahogy kinyújtotta, mintha el akarná érni a csukott ajtót, amin a mentsvára távozott.
Szorosan lehunyta a szemét, térdeit felhúzva átkulcsolta azt a karjaival. Monoton tempóban ringatni kezdte magát, elhitetve magával, ha kinyitja a szemét, minden darabokra hullik körülötte. Olyan erővel szorította össze a pilláit, hogy az apró fehér pontok táncolni kezdtek lezárt szemhéja mögött. Ujjait összecsukta, majd újra kinyitotta. De csak a levegőt markolta.
Óvatosan szemlélt körül az szobában, de amit látott, a torkára fagyasztott mindent. A helység tele volt vérrel. A vörös nedű már az ágya szélét nyaldosta, és hozzá közeledett. A csatatéren érzett halál, vér és kétségbeesés szaga árasztotta el az amúgy friss, mentaillatú lakrészt. Nem tudta már visszafogni magát, a sikoly úgy szökött fel az ajkairól, mint a halottnak az utolsó sóhajtása. Kezével az ágyra támaszkodott, de így beleért a karmazsin folyamba, amitől a hisztérikus sikoly, még eszeveszettebb lett. Az ezüst könnycseppek folyamatos ütemben csobbantak bele a vérbe.
A sikolya csitult, már csak akadozva kiáltott fel olykor-olykor, de a reszkető zihálás nem hagyott alább, és a sírástól a levegőt is nehezen kapta.
Majd mintha csak erre várt volna, az ajtó kicsapódott, kiárasztva magával a vérvörös folyamot. Harry kiáltani szeretett volna, hogy menjen arrébb a férfi, mert őt is maga alá temeti a bűn, a gyilkosság vörös folyadéka. De csak reszketeg sóhajra futotta tőle, mielőtt még mindig könnyezve a csodálkozó, kissé sajnálattal telt fekete szempárba nem nézett volna.
- Sajnálom! – mondta, és kinyújtotta a kezét Piton felé. A férfi elé lépett, és el akarta kapni a reszkető ujjakat, de Harry undorodva vette észre a tenyerére tapadt vérmennyiséget, ami már megalvadt. Hányingere fokozódott, és ijedten kapta vissza a kinyújtott testrészét. A bájitalmester makulátlan fehér tenyere tisztának tűnt. Nem volt rajta az ő bűne, amit a gyilkolással szerzett.
- Sajnálom… - szipogta újra.
Könnyes szemmel nézett az előtte álló férfira. Megalázva érezte magát, főleg, hogy úgy sír, mint egy kisgyerek, de a feszültség, ami már a részévé vált, most kitört.
- Mi történt? – kérdezte Piton.
- Nem… látja a… vért? – zihálta Harry, és elborzadva nézett körül a kicsi szobába, aminek mélybarna padlózatát a vörös nedű átitatta.
- Potter, nincs itt semmiféle vér! – mordult rá a férfi, és gyanakodva kezdte méregetni.
A zihálása erősödött, mert, ahogy felnézett az őt bámuló fekete szemekbe, majd visszarebbent a tekintete a földre, csak a sima fapadlót látta.
- Én… én láttam! – csuklott el a hangja, és kétségbeesetten meredt a férfira. A sós könnyek újra kitöréssel fenyegették, de ő csak zaklatottan kapkodta a fejét ide-oda, nem engedve, hogy a cseppek kicsorduljanak. A szíve őrülten dobogott, úgy érezte, minden percben kiszakadhat a mellkasából. Nem értette a világot. Nem értette saját magát. Nem értette az embereket.
Nem értette Pitont, aki most ott állt, előtte, és kinyújtott kézzel ő rá várt. Arra várt, hogy elfogadja a kezét, és megfogja, ezzel bemocskolva a férfi tiszta, makulátlan becsületét. Bemocskolja a halállal, a gyilkolással, ami csak az ő bűne volt, most mégis a férfi azt kívánja, hogy őt is belevonja. Hisz a vérben taposott! Látta, ahogy a vörös cseppek szétválnak a fekete lakkcipő útjából, és a suhanó talár arrébb taszítja a karmazsin folyamot. A férfi olyan volt, mintha a halál angyala lett volna. Egy olyan angyal, akinek mindenki engedelmeskedik, még maga a halál is. És ahogy felé lépdelt, kinyújtva a kezét, egy halvány fénysugár lengte körbe, ezüst szálakkal szőtte keresztül a mocskos kis szobát, amit ő tett azzá. A reményt hozta magával, a reményt a gyógyulásért. Azt a vágyat, amit maga képviselt. És itt van tőle egy karnyújtásnyira, csak arra várva, hogy elfogadja a segítséget, és akkor megszabadul a teherről, és vége lesz ennek a szenvedésnek. Eltűnik a vér, a kínzó gondolatok, és csak a tiszta fehérség, a gyógyultság érzése, a remény, a boldogság maradna.
Annyira vágyott rá! Annyira szerette volna megfogni azt a kezet, és magához vonni a férfit, elsuttogni neki azt a kínt, ami a mellkasát szorítja össze. Ami tönkretette, és egy süppedt, koszos mocsárrá változtatta a lelkét.
Hatalmasra tágult szemekkel nézett az őt figyelő fekete tekintetbe, és reszketően nyújtotta ki a kezét. A férfi nem húzta el segítő jobbját, és remegő ujjait Perselus hosszú, kecses, tintával koszos kezére fonta. A meleg, száraz tenyér egy percre elbizonytalanította, de mikor a férfi keze összeszorult a sajátja körül, egy mosoly halvány árnyékával az arcán bukott vissza a mentolillatú párnák tömkelegébe.
Nem hallhatta már, hogy mikor a feje a dunyhához ért, a kezét markoló férfi egy hatalmas sóhajjal ült le az ágy szélére, és egyetlen szót mormol:
- Sajnálom. Úgy sajnálom.

***

Piton megrendülten nézte a törékeny testet, ami most kimerülten pihegett a fehér paplan alatt. Mikor pár perccel ezelőtt jelzett a megfigyelő bűbája, sosem gondolt volna arra, hogy mit fog bent találni. De amit látott és tapasztalt, felülmúlta minden elképzelését.
Mikor belépett a szobába, benne rekedt a maradék levegő. Harry kétségbeesetten, elveszetten kuporgott az ágyon, és az a reménytelenség, ami az arcán tükröződött még őt magát is megijesztette. Amikor pedig kinyújtotta a kezét, hogy segítsen, de az visszautasításra lelt, megijedt. Egy percre tényleg azt hitte, hogy a fiú abban a percben össze fog omlani. Az arcán végigfutó könnycseppek lemosták azt a vékony koszréteget, ami rajta ült. Az a szomorú pillantás pedig a lelkébe égett.
Most először érezte azt, hogy segíteni szeretne. A Voldemortnál töltött idő megkeményítette, és sok olyat látott, amit más nem, de ettől függetlenül még mindig nehezen bírta, ha az ártatlan, főleg gyerekek szenvednek el olyat, amiről nem tehetnek. Erre legjobb példát saját magának tudhatta. A gyerekkor, amit egy nyomorban töltött el, és csak az anyja szeretete volna az, ami tartotta benne a lelket. Aztán jött a Roxfort, Lucius Malfoy a libbenő ezüstszőke hajával, és Voldemort az elmebajával, akin addig még nem látszott semmi, csak egy ártatlannak kinéző húszas éveiben járó férfi volt, eszményi tervekkel, amik megfogták a képzeletét. Aztán jött a felismerés, majd a tengernyi fájdalom, a kínzó gondolatok, a rémálmok.
Dumbledore sem segített, aki csak nézett rá a tengerkék szemével, mindentudón, és csak mosolygott, mosolygott rendületlenül, miközben hitt benne, a lelkében, a lényében, hogy van számára esély, és nincs itt a vég, nem írta le magát. Pedig egy gyilkos volt. Akárcsak a mellette fekvő fiú.
Lenézett rá.
Harry arca a bódító álom közben kisimult, de a könnyek nyoma vékony csíkokban látszott még a fiatal, feszes arcon. A világító zöld szemeket most fekete csipkeszegély fedte, elzárva azt a lelketlen, kétségbeesett, kínzó szempárt, amitől Pitonnak összeszorult a torka. Próbált nem arra gondolni, hogy mikor végül Potter megragadta a kezét, az ujjai úgy szorították, mintha az utolsó esélyt kapta volna meg.
A szavak, amiket végül a fiúnak mormolt, felért egy vallomással. Soha senkitől nem kért bocsánatot. Kivéve Dumbledore-t, de ő mindig is kivételnek számított. És itt volt ez a fiú, a hosszú percekkel, az órákkal, amiket együtt töltöttek, és szinte a lelkébe égett minden másodperc. Az okklumencia órák végtelen pillanatai, az emlékek lángoló áradata, a fájdalom, a keserűség, a dac, ami mintha a saját életéből kivett minták lettek volna. Az egyedüli különbség kettőjük gyerekkora között, hogy számára ott volt az anyja, aki mindig megvigasztalta, és ott volt neki, ha az apja megverte, vagy csak leszidta, és a lelke már nem bírta tovább.
De Potternek nem volt senkije. Senkije a rajzokon kívül, amiről már csak ő tudta, hogy léteznek. A gardrób mélyén, a negyedik padlódeszka alatt, összegyűrve, agyonhasználva, mégis ott voltak, gondosan elrejtve, hogy senki ne találja meg őket. És csak rá, vagy Potterre vártak, hogy újra elővegyék őket.
Újra visszapillantott a szép metszésű arcra. A gondolat, hogy a fiú elvesztette a jövőjét, nem hagyta nyugodni. El sem akarta képzelni, hogy mi várhatná kint, a kinti világban a Megmentőt. Ha arra gondolt, hogy nemrég milyen tévképzettel szembesítette a fiatal, nem kételkedett abban, hogy Potter úgy nevezett barátai nem haboztak volna, és azonnal a Szent Mungóba szállították volna. És akkor annyi lett volna a Hősnek. A kínzó gondolatok alól nem lett volna menekvés, szinte arra kárhoztatták volna, hogy gondolkodjon, és újra meg újra átélje a csata utolsó pillanatait.
Harry felnyögött mellőle, és nyugtalanul kezdte ráncolni a homlokát. Orrán a bőr meggyűrődött, ahogy erősen összeszorította a szemét, és álmában valami elől megpróbált elmenekülni. Az eddig elernyedt ujjak most újra összeszorultak, és a fiú körmei Piton bőrébe vájtak.
Perselus sóhajtott. Tudta, hogy Potternek aludnia kellene, de nem tudta nézni, ahogy a rémálomtól szenved. Az elmúlt órák eseményi merőben megváltoztatták a véleményét, és a hozzáállását a dolgokhoz.
- Potter! Potter, ébredj! – rázta meg a fiú vállát egy kicsit, mire az ijedten ült fel, szinte milliméternyire eltérve a fölé hajoló fejétől.
- Uram? – kérdezte Harry, amint zakatoló szívverése kissé megnyugodott.
Kimondatlanul hálás volt Pitonnak, amiért felébresztette.
- Amint leszel olyan kedves, és elengeded a kezemet, hozok neked egy bájitalt – susogta a férfi, hangja a szokásos gúnytól csöpögött, de a mögötte levő él most hiányzott.
- Oh… sajnálom! – Harry elpirult, és azon nyomban eleresztette a hosszú, kecses ujjakat, amiket eddig szorongatott. A pír továbbkúszott, befedve az egész arccsontját, amitől legalább egészséges arcszínt kapott.
Piton felállt az ágyról, és sebes léptekkel kiment a szobából. Az ajtót nyitva hagyta, így Harry tökéletes rálátást kapott a bájitalmester szobájára, és alakjára, ahogy egy polcon a megfelelő elixír után kutat. Végül úgy látszik megtalálta, mert ujjai egy kék színű üvegcsére fonódtak, és határozott lépésekkel visszafelé indult, felfedve az eddig kitakart helyeket, amiket a testével fedett el.
A férfi szobáját egyszerűnek lehetett mondani, akárcsak a ház többi részét, amit eddig látott. Első ránézésre, és amit a nyitott ajtóból látott, csak egy közepes méretű ágyat, egy nagyobb szekrényt, tele könyvekkel, és egy kicsi éjjeliszekrényt tartalmazott, leszámítva a másik polcot, amin a bájitalos fiolák sorakoztak. Azon kívül minden pedáns rendben sorakozott, az üst a fal mellé állítva. Harry egy percre eltűnődött, hogy hol tarthatja a ruháit, de akkor észrevett még egy ajtót, ami a szobából nyílt, és minden megvilágosodott. Természetesen nem hitte, hogy a férfinak egy külön gardróbszobája van, de mikor Mrs. Figgnél járt, ott is olyan szekrényt látott, ami egy külön ajtóból nyílt, ezzel nagyobb teret hagyva a szobában.
Kicsit kijjebb csúszott az ágyon, így meglátta a második ajtót is, ami szinte teljesen egybeolvadt a szoba falával. Nem hitte, hogy egyébként is ott lehetett, valószínűbb volt, hogy maga Piton alakította át a szobáját, nyitva még egy külön helységet. Harry rögtön tudta, már csak arról is, hogy az ajtó eltűnt, láthatatlan volt a szemnek, hogy nem rejthet mögötte semmi mást, csak a férfi személyes bájitallaborját. Ez több szempontból is praktikus lehet, hisz csak egy lépésnyire van, így akármi történik, ott nyugtot lelhet. Másrészt pedig Harry az elmúlt hetekben, évben megismerhette a bájitalfőzés mélyebb rétegeit, mikor órákat kell állni az üst fölött, és mikor egy negyed órára, vagy kicsivel többre el lehet hagyni a főzetet, akkor sincs nyugta az embernek, mert minden perc fontos, és ha nem pontosan érkezik vissza, oda az egész munka. Így viszont, hogy a hálóból nyílik a labor, kisebb az esélye a baleseteknek. Bár, ha arra gondolt, hogy itt Perselus Pitonról van szó, semmiféle tévedésről nem lehet szó. A férfi eddig mindent tökéletesen hajtott végre, és nem tűrte a hibákat.
Újabb elmélkedéséből a karcsú alak közeledése szakította ki, aki lassan lépdelve átszelte a kicsiny folyosót, és becsukva maga mögött az ajtót, kezében a főzettel belépett hozzá. Arcán semmi nem tükröződött, talán egy árnyalatnyi fáradtság, de azt is jól leplezte. Csak a szeme csillogott furcsán, szinte fagyosan, mégis valami olyan fénnyel, ami Harryt egy percre összezavarta. Azonban a tanár nem habozott, kinyújtotta felé a fiolát, pillantásával tudtára adva, hogy igya meg.
Kivette a kezéből az üvegcsét, és kedvtelve nézte a kék színben pompázó italt. Rögtön tudta, hogy nyugtató főzettel van dolga, ami kombinálva van a gyomornyugtatóval, és azonnal elmulasztaná kínzó belsője felszínre törni vágyását, és lenyugtatná háborgó lelkét, ami még mindig nem talált megnyugvást.
- Idd meg, Potter! – A férfi aprót intett a kezével a dühös morranást követően. Harry egy pillanatra meglátta a fáradtságot a nyúzott arcon.
- Sajnálom, uram – suttogta. Piton meglepődötten nézett, szemöldökét felhúzta, úgy pillantott rá.
- Mégis mit? – kérdezte feszülten, hangja jól hallhatóan bosszúságtól csengett.
- Mindent. Azt, hogy a terhére vagyok. Azt, hogy bemocskolom a házát.
Perselus meglepődött. Egy percig nézte a sápadt fiú alakját, aki most igazán megtörtnek látszott. Pedig mikor visszanézett a szobájából, egy percre azt a régi mitugrászt látta, akit gyűlölt. Az a pimasz érdeklődés, ami a szemében csillogott, a szája szegletében megbúvó mosolykezdemény mind arra utalt, hogy a nem régi kitörése csak átmeneti volt. Akkor megkönnyebbült. De ez a mostani mondat újra összezavarta. Úgy látszott, hogy Potter még koránt sincs túl a rajta esett csorbán, és jó időbe beletelik, míg túllép azon a sokkon, amit a végső csata alatt szerzett.
- Ne beszélj ostobaságokat, Potter!
Harry ránézett, szeméből bizonytalanság sütött. Nem hitt a szavainak. Majd megrázta a fejét, miközben kiszedve a dugót a fiolából, egy hajtásra lenyelte annak a tartalmát. A feje szinte azonmód visszacsuklott a párnára, miközben nagyot szippantott a mentolillatú levegőből. Kezét kinyújtotta a férfi felé. Meg akarta ragadni az éjszínű talár szélét, hogy kicsit közelebb húzza. Hogy egy kicsit még maradjon, hogy átjárja a tanárból áradó fáradt, de nyugodt, tiszta energia.
Még most is emlékezett arra beszélgetésre, amit akkor ejtettek meg. Újra átérezte azt a reménytelenséget, amit akkor érzett. Az a feszültség, ami akkor a testébe költözött. Ám mikor megérezte azt a sok pozitív, tiszta energiát, ami abból a férfiból áradt, akit annyi ideig gyűlölt, az őszinte meglepettségen, és a mérhetetlen hálán kívül mást nem érzett. Az addig benne uralkodó érzések tovatűntek. Újra csak egy egyszerű fiúnak érezte magát a tanár közelében, aki igaz, hogy nem szokványos dolgokra tanította, de olyat adott neki, amire senki más nem volt képes. A biztonságot, a reményt, és a társaságot.
Leejtette a kezét, nem hagyva, hogy az ujjai elérjék a céljukat. A nyakát ellazította, mire a feje még jobban a puha tollpárnába süllyedt. Ha nem hitte volna, hogy létezik ilyen szintű fáradtság, akkor senkinek nem hiszi el. Az a mentális, fizikai és mágikus kimerültség, ami egy pillanatig letaglózta, mérhetetlen mértékűre dagadt. Úgy érezte, hogy most egy pillanatra fel kellene emelnie a fejét, abba beleszédülne, de leginkább képtelen lenne rá.
Szemeit a fekete alakra tapasztotta. A szemüveg kényelmetlenül nyomta a halántékát, de nem törődött vele. Szomjazva itta be a látványt. A férfi magas, szikár alakját, ami még mindig nem mozdult az ágy mellől, és elgondolkodva figyeli. A tekintete egy pillanatra összekapcsolódott a bájitalmesterével, de az érzés nem tartott sokáig, a férfi csakhamar elfordította a fejét, és az ágyban heverő testét pásztázta végig. Harry beleborzongott a pillantás súlyába, ahogy ő érezte. Ha képes lenne, lángra akart volna gyulladni, hogy aztán hamuvá égjen, megtisztítva ezt a helyet, eltüntetve saját magát, csak pernyét hagyva maga után, amit a friss szél felkap, és szétszór, elvíve olyan helyekre, ahol még sosem járt, mindenütt lerakva magából egy kis darabot, megtisztulva minden bűntől.
Piton tekintete most vágott, és az ő lehunyt szeménél megrezdülő pilláiba mélyedt. Testtartása megfeszült, mire Harryn is végigfutott az a feszítő érzés, mint akkor. A fájdalom, ami a vállába markol, és végigcikázik a testén megannyi tűként szurkálva, mint egy bizsergés, csak annál ezerszer rosszabb. Most is vágyott a könnyed lebegő érzésre. Arra a tiszta, fehér mágiára, ami akkor a férfiból ő belé költözött. És segített neki.
Halkan sóhajtott, miközben hagyta, hogy a fejét még lejjebb húzza a gravitáció, belepasszírozva a huzatba. A lélegzetvételek nehezebbek lettek, az orrán keresztül csak csekély mennyiségű oxigén jutott be, amit az enyhén elnyílt ajkai között beszökő levegő sem tudott pótolni. Viszont az a lehetőség, hogy megmozdítsa a fejét, lehetetlennek tűnt. Már eljátszott a gondolattal, hogy itt fog meghalni, a mentaillatú párnán, mikor két erős, mégis gyengéd kéz rántotta fel a fejét a vállánál megfeszülő pólónál fogva és félig a hajánál. Ezáltal a fekete tincsek megfeszített húrként szinte szakadásig nyúltak, de Piton nem törődött vele, sem azzal, hogy a selymes szálak épp elszakadni készülnek az ujjai köré csavarodva.
Harry kapkodó lélegzettel próbálta pótolni az elvesztegetett levegőt, de megadóan csüngött alá az erős kezekről.
- Potter, szedd össze magad! – A hangja dühödten csengett, de egy árnyalatnyi aggodalom vegyült bele. Pitont őszintén elrettentette az a magatehetetlenség, amit a kezéről lelógó fiú árasztott magából.
Harrynek nem futotta többre egy rekedt nyögésnél, mikor pedig a férfi eleresztette a pólóját, önkívületben érezte csak, ahogy a teste visszacsapódik az ágyra, a szénfekete szálak, pedig amik eddig a tanár ujjaira voltak csavarodva, engedve az erőnek, egyesével elszakadnak. A fejbőrébe maró kínt csak enyhe nyári záporként élte meg, sehol sem volt attól a fáradtságtól, ami a lelkét, és a testét kínozta.
- Potter! – szólította újra a férfi, de ő neki csak egy apró sóhaj szökött fel az ajkáról. Pedig hogy el akarta mondani, hogy mennyire sajnálja!
Sajnálja a történteket, azt, hogy ilyennek kell látnia, hogy a tudtára adja, nem kell már itt lenni a férfinak, ha nem akar. El akarta mondani neki, hogy mennyire becsüli az akaraterejét, azt, hogy akárhogy gyűlöli, mégis itt van, segít neki. Meg akarta köszönni.
Meg akarta köszönni, hogy a férfi létezik.
Fájdalmasan szorította össze a szemét, ahogy érezte, hogy a fájdalom újra végigrohan a testén. Nem egyfajta méreg volt, ahogy sebnek sem lehetett nevezni. Csak az az évek óta húzódó feszültség, ami beleette magát minden porcikájába, most kiütközött. Fájdalommal, reménytelenséggel, és fogat csikorgató undorral.
- Potter. Mi a baj?
Ha képes lett volna megmozdulni, felkapta volna a fejét a kérdés hallatán. De mivel a kimerültség letaglózta, csak az ujjait mozdította meg egy kicsit, hátha ebből a férfi megérti. Nem volt feltett szándéka, hogy elmondja a dolgot, de amikor eszébe jutott, hogy a férfi tud segíteni, győzött a józan esze. És olyat akart adni Piton kezébe, amit tudta, hogy talán meg fog bánni. Az elméjét nyitotta meg. Csak a férfinak.
Piton meglepődött. Harry még így, a szempillái mögül is látta a meghökkenést az arcán, mikor megérezte a sorompók felemelkedését.
Piton rendkívül érzékeny legilimentor volt. Olyan fogkény volt az elmékre, hogy az elején tanítani sem kellett. Természetesen mardekáros létére ki is használta az alkalmat, hogy úgy tud ki-be osonni az emberek szellemében, hogy azok észre sem veszik, de ő már annyi információhoz jutott, hogy azzal jószerével akármit tehet a szerencsétlennel. Viszont ez az érzékenység egyben volt jó és rossz is. Az előnyöket nem lehetett vitatni, de az állandó fejfájás, a gondolatok kuszasága, az elmék különbözősége letaglózó volt a fiatal varázsló számára. Keresni kezdte az okklumentorok társaságát, de ebben is csalódnia kellett, akárcsak az élet más területein.
Viszont most, hogy valaki önként szolgálja ki a szellemét, a valóját, megrendítette. Harry ezt tudta. Érezte, ahogy a férfi magas teste megfeszül, ahogy élesen beszívja a levegőt, ujjai egy percre összeszorítja, majd kifújva az eddig bent tartott oxigént, elengedi magát.
Harry képekre kezdett gondolni. Képekre, amik emlékek voltak. Érzések, amiket átélt. Benyomások, és érzelmek. A nyugodtság, a kellemes légkör, az a biztonságérzet, ami akkor eluralta őt. És úgy tűnt, a férfi megérti. A pillanatnyi feszültség, a fájdalom, ami átsuhant Harry elméjén, meggyőzték.
Fel akart sóhajtani. Felsóhajtani, kinyújtózni, és elmerülni az őt körülvevő levegőben, érzésekben. Ahogy Piton eleresztette a gátlásait, és hagyta, hogy a feszültség őt is elhagyja, átengedve a nyugodt, pozitív energiának, az erő elöntötte. Mindkettejük fellélegzett egy pillanatra, és lenyugodva hunyta le teljesen a szemét. Piton leült az ágyra, kissé arrébb tolva Harry lábait. Két kezével megtámaszkodott a süppedős matracon, miközben próbált nem tudomást venni a csípőjéhez nyomódó forró derékról, ami Harry ágyban fekvő teste volt. A kezük közel helyezkedett el egymáshoz, de nem nyúltak a másikért. Mindketten kiélvezték azt a pillanatnyi békét, ami kialakult közöttük, lélegzetüket lenyugtatta, szívverésük lelassult.
Harry ezekre a percekre vágyott. Talán már napok, hetek óta. Ez volt az álma, mióta megtapasztalta a feszültség és kiéleződött helyzet nélküli létet, ami elbódította, s mint egy puha takaró fonta körbe.
Lassan, reszketegen fújta ki a levegőt, miközben hagyta, hogy az izmai ellazuljanak, átjárja a mellette ülő férfiból áradó energia. A hála, ami saját magában lobbant, kicsit megrettentette, de hamar elfogadta, és egy alig mosollyal a szája szegletében ejtette oldalra a fejét a párnára, hagyva, hogy a szemüveg szára újra a halántékába nyomódjon, és a lencse a bal szeméhez tapadjon. De nem érdekelte. Szinte már jótékonyan fogta fel a hűvös üveg érintkezését a forró arcán, a szúró fájdalmat a feje oldalánál, ami emlékeztette arra, hogy még mindig él, érez, és nem csak egy bábu, egy jelentéktelen porhüvely, amit a háború porrá zúzott.
Piton teste megmoccant mellette, mire ő is összerázkódott. A forróság, ami eddig az oldalát melegítette, távolodni kezdett. A hideg úgy szökött be a fekete szövegnadrág alá, hogy Harryn akaratlanul is végigfutott a borzongás, és a fogai összekoccantak. Szólni akart, hogy ne hagyja magára a férfi, de nem tudott. Tehetetlenül hagyta, hogy a szikár test felemelkedjen mellőle, a férfi ujjai pihe érintéssel végigszántsák a kézfejét, majd egy utolsó libbenéssel és egy ajtókattanással eltűnjön.
Nem értette. Nem értette, hogy mi ez a hirtelen változás, és Piton miért hagyta magára. Feküdni, kiszolgáltatottan, magányosan, hagyva, hogy a gondolatok újra az elméjébe férkőzzenek, akármennyire használ okklumenciát. Egy pillanatig fellángolt benne a gyűlölet a férfi iránt, de aztán az is kialudt, és csak a mérhetetlen fájdalom, és üresség maradt utána. Az érzés, hogy a mocsok újra átfut rajta, beteríti, ő pedig mélyen, egészen mélyen elsüllyed bele, kiutat nem találva, csak a mocskos feketeséget, a szürkét, a barnát, és a vérvöröset látva. A halottak utolsó sikolyát hallva, az utolsó másodperceket végigpörgetve a szeme előtt.
Az újabb felismerés újra végigszaggatta a lelkét. A halottak! Az átkok, amiket Voldemort felé menet az útjára bocsájtott, ölhetett. És érezte, hogy ölt. Nem a szeretteit, hanem halálfalókat. Védtelen embereket, akik igaz, hogy bűnösök, de megvan számukra még a második esély, mert ő ott van… ő ott volt nekik.
Minden erejét összeszedve felemelte a fejét az ágyról. A szemüveg szára már nem fúródott a halántékába, és csak akkor döbbent rá, hogy a szúró fájdalom már milyen mértéket öltött ettől az apró tárgytól. Sóhajtva próbálta összeszedni magát, lábait akár egyetlen egy centire is megmozdítva, de nem ment. Akaraterejének minden morzsáját összegyűjtve próbálta meggyőzni az izmait, hogy működjenek, de a sokk, a bájital, és a fáradság győzött.
A másodpercekből percek lettek, míg végre sikerült a hasáról a hátára gördülnie. Így is már fojtottan zihált, a haja izzadtan tapadt a homlokához, miközben próbálta normalizálni a lélegzetét. A mellkasa újra összeszorult, és némán átkozta a percet, mikor hagyta, hogy Piton kimenjen a szobából. A vállába markoló fájdalom a feszültség miatt, amit most a tehetetlenség miatt is érzett, még nagyobb lett. Próbálta meggyőzni az agyát, hogy vége van. Vége van a háborúnak, Voldemort halott. Megölte.
- Piton – suttogta a szoba csöndjébe. Vissza akarta hívni a férfit, megmondani neki, hogy vigye vissza a varázsvilágba, engedi, hogy széttépjék, de neki még ott feladata van.
Hirtelen újra a fülében hallotta Draco könyörgését, ahogy az apját elhurcolták. Az ártatlanok sírását. Az a rengeteg fájdalom…!
- Piton! – szólt kissé erőteljesebben, de semmi válasz nem érkezett.
Draco könyörgése erőteljesebb lett, és lassan Lucius halálhörgési is csatlakoztak hozzá. Nem akart belegondolni, hogyha ő most nincs ott, mi történhet. Ez a kicsavart politika, ez a kicsavart filozófia martaléka lett az utolsó öntudati morzsáknak.
- Piton… - szólt újra.
Szemét szorosan a csukott ajtón tartotta, de a fa nem mozdult meg, sőt, mintha még egy gyenge záró bűbájt is felfedezett volna végigsuhanni az erezetén. Fáradt sóhaj hagyta el az ajkait, miközben figyelmét újra a plafonnak szentelte.
A bűntudat újra marokra szorította a belsejét. Nincs ott, hogy segíteni tudjon Lucius Malfoynak, ahogy a fiának sem. Az a szívszorító érzés, ami egy pillanatra a hatalmába kerítette, újra elakasztotta a lélegzetét. Az, hogy ő itt fekszik tehetetlenül, hány ember halálát jelenti még?
- Piton! – kiáltott kissé erélyesebben, amennyire reszelős torka engedte. A nyelőcsöve hirtelen mintha egy rakás fűrészporrá változott volna, ahogy kimondta a férfi nevét. De az nem jelent meg.
- Piton! Jöjjön már be! – kiáltott ki, de válasz újfent nem érkezett.
Nehéz lihegés töltötte be a szobát. Egy pillanatra a homlokán végigcsorgó verejték koppanását hallotta a padlón, de aztán újra csönd lett. Mély, szinte áthatolhatatlannak tűnő csönd. Szeme riadtan cikázott végig a szobán, de semmi rendelleneset nem talált. A bútorok nyugodtan álltak a helyükön, a félhomály sejtelmessé tette a körvonalukat, de nem tűntek semmivel különlegesebbnek, mint addig. A parányi ablakon beszökő szürkület első sugarai megtöltötték a szobát, amikor a nap pont abba a szögbe állt be, hogy besüssön rajta.
Ám a jelenség nem tartott tovább pár percnél, utána az utolsó fény is kilobbant, és a szürke, sötét tónusok borították be a lepedőt markoló kezét, arcát. Az ezüstös fény megcsillant szemüvegjének szárán, de aztán az is eltűnt. A csönd most még mélyebb lett.
- Piton? – suttogta Harry, hangja még a maga számára is vékonynak tűnt és ijedtnek. Nem akarta már a feszültség nélküli életet, csak azt, hogy a másik ember testmelege hozzáérjen, és átforrósítsa, hogy érezhesse, hogy nem csak egy a tárgyak közül, ő él, létezik, lélegzik.
Szinte felsóhajtott, mikor hallotta az ajtót nyikorogva kinyílni, és a bájitalmester magas, fekete alakját feltűnni a résben.
- Pihenned kell – mondta a férfi, hangja teljesen érzelemmentes volt. Fekete szeme megvillant, ahogy felmérte a fiú helyzetét az ágyban, belesüppedve a matracba, mozdulatlanul, zihálva.
- Tudom – hunyta le a szemeit, hogy ne árulja el a megkönnyebbült csillogást, ami egy percre meglátszódhatott rajta.
Gyűlölt gyenge lenni, de az, hogy a férfi most ilyen helyzetben találta, még megalázóbb lett. Hisz ő kiáltott érte. Tudta, érezte a rá villanó tekintetből, hogy a tanár minden egyes szólítását hallotta.
- Miért? – kérdezte hirtelen.
- Ezt ne most vitassuk meg. Ha kialudtad magad, és az elméd fel is fogja, amit mondok, akkor kifejtem a kérdést.
Harry egy halvány mosolyt küldött a férfi felé. A nap első igazán szívből jövő mosolyát.
- Pihenj. Szükséged van rá, hogy a szervezeted regenerálódjon.
Piton keze már a kilincsen volt, mikor újra visszanézett rá. Arca kiismerhetetlen volt, szeme beleolvadt a háttér sötétjébe, csak ajkainak sápadt rózsaszíne világított. A homlokába lógó fekete tincseket egy hanyag mozdulattal hátradobta, még mielőtt ténylegesen kinyitotta volna az ajtót. Aztán Harry már csak a suhogó talárt hallotta és látta. A magas férfi alakja eltűnt, csak a szobában kavargó gyógynövényillat emlékeztette rá, hogy itt járt.
Harry lehunyta a szemeit, miközben a fülében immár a tanár mély, duruzsoló hangja járt.
„Pihenj.”

1 megjegyzés:

  1. Szívfájdító így "látni" Harryt de teljesen valóságos is, mert annyi fájdalom, halál, megpróbáltatás után érthető ha összeomlik, nem bírja már tovább és ezen nem segíthet senki csak az aki hasónlókat élt át, mert senki csak az a személy értheti , hogy mi zajlik le benne, aki ki más lehetne mint Perselus Piton.
    Köszi a fejezetet szerintem nagyon jó történet már alig várom a folytatást.

    VálaszTörlés