Szabadságharc - 1. fejezet

Kossuth és Görgey kapcsolatának újraértelmezése. A magyar szabadságharc utolsó lépéseinek átírása, indokainak más szemszögbe helyezése – a fantáziám szerint.

Kicsit furcsa történet, sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e megírni, de végül kikívánkozott belőlem. Egy történelemóra ihlette, a történelemtanárom elbeszélése közben felcsillanó romantikus szálakat helyeztem egyéni – slash köntösbe.

1849 – kicsit másképp.

Történelmi, Dráma

Kossuth x Görgey x saját szereplő

Közkívánatra visszakerült az őt megillető helyre. :)

Azonban nem tudom, hogy fogom-e valamikor folytatni, mert egy-két emberke nem épp szívderítő kommentárja után(konkrétan a sátán művének titulálták az írásom) elment a kedvem tőle, hiába imádtam írni. Nem mondom, hogy soha nem fogom befejezni, de erősen kétséges a folytatása. Azonban mivel így magában is megállja a helyét, itt hagyom Nektek. :)

Cím: Szabadságharc

Írta: Rozmaring ~ Salvi

Béta: Zsálya

Kelt: 2011.09.11. – még íródik

Korhatár: 18

Hossz: 2 fejezet

Páros: Görgey x Kossuth (x saját szereplő)

Műfaj: történelmi, dráma, romantikus

Figyelmeztetések: slash, szereplők halálának említése, részletes szexuális tartalom, „szexuális hármas”

Tartalom: Kossuth és Görgey kapcsolatának újraértelmezése. A magyar szabadságharc utolsó lépéseinek átírása, indokainak más szemszögbe helyezése – a fantáziám szerint.

Kicsit furcsa történet, sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e megírni, de végül kikívánkozott belőlem. Egy történelemóra ihlette, a történelemtanárom elbeszélése közben felcsillanó romantikus szálakat helyeztem egyéni – slash köntösbe.

1849 – kicsit másképp.

1. fejezet

A nap már lenyugvóban volt, mikor egy férfi lovagolt a vár felé. Feje félig lehajtva, vállai megroskadva, de még így is látszott rajta, hogy valami méltóság lehet. Testéből sugárzott a délcegség, lova peckesen kapkodta a lábait egymás után.

Közeledtére a várfalon álló katonák riasztották társaikat, majd futárt küldtek a magányos lovas elé.

Csakhamar visszatért a küldönc, meghozva a hírt, hogy maga Görgey Artúr lovagol a vár felé, egyenesen Aradra. Eddig vágtatott, mostanra azonban elcsigázottan tette meg azt a pár kilométert, ami még elválasztotta a céljától.

A hírre küldöncöt küldtek fel a várba, meghozva a hírt, miszerint a híres hadvezér pár perc múlva megérkezik, addigra minden legyen kész; tiszta szoba, ágy, ruhák, és egy kiadós fürdő.

A lankás dombokat lassan maga mögött hagyta a lovas, kezével már alig fogta a gyeplőt, agyában csak szüntelenül az járt, hogy ébren kell maradnia, beszélni kell a rá váró férfival mihamarabb – míg nem túl késő.

Az utóbbi napok szörnyen kimerítették. A kormányzóelnök már nem bízott meg benne annyira, mint szerette volna. Emellett pedig Haynau olyan galád módon rohamozta a seregét, olyan őrült láng lobogott a szemében, miközben gyilkolta az embereket, hogy nem tehetett mást, csak visszavonult, ezzel megszegve a tervet, miszerint legyőzi az osztrák sereget, majd utána az oroszokat is. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de megbízott a seregében, azokban a férfiakban, akik életüket is adnák a hazáért, a szabadságért, a szeretteikért, akik otthon várják őket.

Nagyot sóhajtott, ahogy a családjára gondolt. Hiányzott már a társa, szeretője, pedig tudta, hogy nincs fél óra, és újra láthatja, magába szívhatja édes-fűszeres illatát, végigsimíthatja lágy, barna tincseit.

Nem vágyott másra, csak hogy érinthesse a puha bőrt, csókolhassa az ajkakat, kiélvezhesse azokat a finom remegéseket, amiket ő tud okozni.

Fáradt teste új erőre kapva egyenesedett ki a nyeregben, ahogy lassan, de biztosan kaptatott felfelé a várba. Pár szóval elintézte a felé siető futárt, átadva a legfontosabbakat, miszerint a sereget Temesvárnál hagyta, ő maga pedig eljött tárgyalni Kossuthtal a további teendőkről.

Gerince halkan roppant, mikor végre lekászálódott a lováról, lábai egy pillanatra megroggyantak, de tartotta magát, és egy siheder kezébe nyomva a gyeplőt, egyenesen a főkapu felé indult, ahol már több ember szemlátomást csak rá várt.

- Üdvözlöm Aradon, uram! Előkészítettünk egy szobát önnek, pihenje ki az út fáradalmait. Futárunk elmondta mekkora utat tett meg ilyen rövid idő alatt. Biztosan elfáradt. A kormányzóelnök holnap szívesen látja.

Elgondolkodva ráncolta össze a szemöldökét egy pillanatra, ahogy a makulátlan öltözetű három férfira esett a pillantása, azon belül is arra az egyénre, aki az előbb beszélt hozzá.

Félhosszú, hátul apró lófarokba kötött haja a társáéra emlékeztette, hibátlan, sima arca szinte egy gyermeké, ahogy őszinte szemei is. Artúr rögtön látta, hogy az előtte álló férfi még semmit nem értett meg igazán abból, ami az országban zajlik. Szíve a hazájáé, de a lelke még tiszta, nem érzi át azt a sok reménytelen öldöklést, áldozatot, amivel a háború jár.

A finom izmok hullámoztak minden egyes lélegzetvételre a finom szövésű ing alatt.

- Uram? – szólította meg Artúrt az előtte álló, szeme aggodalmasan villant felé, és már készült elé lépni, mikor feltartotta a kezét, hogy semmi szüksége a segítségre, így a fiú a helyén maradt.

- Sajnálom. Egy kicsit elkalandoztam. Ha nem probléma, először szeretnék beszélni Kossuthtal.

- Biztos uram? Elnézést a pimaszságomért, de úgy néz ki, aki minden percben összeeshet.

A fiú arcán apró ráncok jelentek meg az aggodalomtól. Artúr elérzékenyült egy pillanatra az őszinte érzelem láttán, de egy picit megrázta a fejét, kihúzta magát amennyire tudta, és összes maradék erejével arra koncentrált, hogy megmutassa, nem kell őt annyira félteni, mint ahogy a fiatal férfi gondolja.

- Megértem, hogy így érez, de létfontosságú lenne beszélnem vele. Kérem, kísérjen hozzá.

- De a kormányzóelnök…

- Uram…

- Mórnak hívnak, uram.

Artúr egy pillanatra úgy érezte, hogy képtelen nem elvigyorodni. A Mór név rossz érzéseket keltett benne, hiába a kezdetleges barátság a korábbi vezérrel, miután feljelentette, és megpróbálta elszakítani Kossuthtól, ki nem állhatta. Tudta, hogy a fiatal férfinak nagy valószínűséggel semmi köze sincsen Perczelhez, de a nevek egyezése komikussá tette a helyzetet. Ám a jelenlegi álláspontban képtelen volt a viccelődésre, így hamar újra komoran meredt maga elé.

- Mór. Tudom, hogy nem valami jártas a csatákban, de azt még maga is megértheti, hogy ha nem beszélek azonnal Kossuthtal, akkor emberek fognak meghalni. Nem egy ember, hanem emberek.

A fiú megszeppentnek látszott, arccsontjánál a bőr egy kissé kipirult, szeme szinte lázasan kezdett csillogni. Röviden meghajolt, majd szó nélkül intett a kezével, hogy kövesse.

Artúr halkan fújta ki a levegőt, és fáradt lábait mozgásra bírta. Követte a fiatal férfit fel a lépcsőn, át a hallon, majd újabb lépcsőkön fel, egy díszes ajtóig, amiből még kívülről is látszott, hogy egy igazán impozáns szobát rejthet.

- Egy percet kérek, szólok az úrnak, hogy megérkezett.

- Hagyja csak. Régről ismerjük egymást, biztos nem lesz gond, hogy csak úgy rárontok.

A fiú elmosolyodott, majd újra meghajolt. Mielőtt megfordult volna, Artúr szemébe nézett, mélyen, a kék szemek szinte vibráltak a tűzben, majd a rózsaszínű ajkak puha szavakat formáltak.

- Ha bármiben a segítségére lehetek, nyugodtan szóljon.

- Egy cseppet sem pimasz, mondhatom – morogta, de egy apró szájrándulással felelt a kihívó mosolyra.

Artúr szélesre tárta a szépen megmunkált faajtót, és rögtön megpillantotta a másik férfit, egy ugyancsak faragott íróasztal mögött. Sötétbarna szeme végigvágott rajta, majd észrevette a mögötte állót.

- Artúr! – kiáltott fel. – Kérlek, gyere beljebb. Mór, te is. Jobb lesz, ha te is itt leszel, míg beszélek a barátommal.

A fiú bólintott, és visszafordulva a szoba felé igyekezett.

Artúr figyelmét nem kerülte el kettejük szemének villanása, és meglepődve vette észre a száját elöntő keserűséget, ahogy a gyomrát összeszorító érzést is.

- Tudtam, hogy el fogsz jönni.

A mondat hallatára Mór idegesen foglalt helyet egy székben, míg Artúr elmosolyodott. Ő értette a kettős jelentőségét a szavaknak. Emlékezett az ígéretekre, az elsuttogott szavakra, az érintésekre.

- Nem húzhattam tovább a találkozást. A sereget Temesvárnál hagytam. Nem szerettem volna anélkül akcióba kezdeni, hogy előtte ne tárgyaltuk volna meg. Mit javasolsz?

A barna hajú férfi homloka gondterhelt ráncokba szaladt, szeme elsötétült egy pillanatra, száját idegesen harapta be.

- Te nem tudod?

Mór szinte már felpattant volna a székéből, ujjaival idegesen dobolt a karfán, látszódott, hogy az ügy még őt is kellemetlenül érinti.

- A sereg tegnapelőtt elvesztette a csatát, Artúr. Temesvárnál összeütköztek Haynauval. Vesztettünk.

A férfi vállai egy pillanat alatt megroggyantak. Szeme elvesztette a csillogását, lélegzete elakadt. Úgy érezte, hogy az egész eddigi fáradozása mind hiábavaló volt. Az a rengeteg stratégiai megbeszélés, az éjszakai gondolkodások alvás helyett, a jól kigondolt tervek mind kárba vesztek.

Vesztettek.

A szó kalapácsként dübörgött a tudatában, így önkéntelenül nyúlt a halántékához, hogy erőteljesen masszírozni kezdje. Nem vette észre a két férfi összevillanó tekintetét, majd ahogy mindketten újra aggodalmasan rá nem néznek.

- Hogy… hogy lehetséges ez? – átkozta a megcsukló hangját, de a hír olyan elemi erővel hatott rá, hogy halk hangja még saját magának is szánalmasnak tetszett.

- Nem tudjuk pontosan. Ahogy elhagytad a sereget, Dembinszky lépett a helyedre. Ő pedig megütközött az osztrák sereggel, akik porrá égettek minket.

- Dembinszky – köpte a nevet Artúr, szemében gyilkos fény kezdett lobogni.

Tudhatta volna, hogy csak az az ember állhat mindennek a hátterében. Ő, aki már régóta furkálódott a háta mögött.

Mióta Kossuth neki adott igazat és nem a lengyel hadvezérnek, majd az ő javaslatára le is váltották, Dembinszky fanyar ízzel a szájában, és éhes tekintettel figyelte minden egyes lépését, hogy beleköthessen, majd ott tehessen neki keresztbe, ahol a leginkább fáj.

Hallotta, hogy megpróbálta kideríteni, van e családja, leginkább szeretője, hogy ott üsse meg, ahol nem számít rá, de mikor azt az információt kapta, hogy semmi ilyesmivel nem rendelkezik, elcsodálkozott.

Persze Artúr nem kötötte senki orrára, hogy mifajta viszonyban van a partnerével, és kettejükről is csak ők maguk tudtak.

- Mindenki meghalt? – kérdezte végül fásultan, remegő kezét a kabátjába rejtve. Nem szerette volna, ha a két férfi meglátja a gyengeségét, láthassák rajta, hogy a hír sokként érte, és úgy érzi, hogy akármelyik pillanatba képes lenne összeesni.  Túl fáradtnak érezte magát, de muszáj volt a részleteket tudnia.

- Bem elvesztette a csatát Segesvárnál, majd ő is csatlakozott a Temesvárnál gyülekezőkhöz. Annyit sikerült megtudnom, hogy neki is, és Dembinszkynek is sikerült elmenekülnie még mielőtt meghaltak volna.

Artúr egy pillanatra úgy érezte, mintha az egész szoba megfordult volna vele. Annak örült, hogy Bem megmenekült, a maga módján kedvelte a férfit, de az, hogy az az alak, aki romlásba taszította a seregét, elvesztette a csatát, majd gyáva féreg módjára elmeneküljön, felforralta a vérét.

Erőtlen nyögés szakadt ki a torkából, még mielőtt ténylegesen megszédült volna, és a térdei halkan nem koppantak a puha szőnyeggel borított padlón.

- Artúr! – kiáltott fel a másik férfi, gyorsan emelkedett fel az asztal mögül, és sietősen a másik elé térdelt, kezével gyengéden megemelve a borostás állat.

Mór kissé gondterhelten, mégis csodálkozva figyelte a jelenetet.

- Minden rendben? – suttogta Kossuth Artúrnak, aki erőtlenül fordította oldalra a fejét, szemével a fiút kereste, aki őket bámulta.

Reménye, hogy végre megcsókolhatja a halványpiros ajkakat, semmivé foszlott. Érezni akarta a melegséget, be akarta tömni azt a tátogó űrt, ami a lelkét nyomta, de míg társaságuk volt, ez lehetetlenné vált.

Végül kissé rekedten szólalt meg, szemét a másik sötétjébe mélyesztve.

- Semmi sincs rendben! A sereg oda, az oroszok közelednek! Mit fogunk tenni? – Hangjából nem tudta elűzni a kétségbeesést. Most mindennél jobban vágyott a másik meztelen bőrének érintésére, a puha érintésekre, a finom csókokra, a lágy szorosságra, ami körülöleli őt. – Kérlek… - suttogta végül.

Úgy látszott, a másik megérti a kívánságát, mert egy röpke pillanatig a fiúra nézett, de nem azt mondta végül, amire Artúr számított.

- Mór, mond meg mindenkinek, hogy most két óráig senki nem zavarhat. Miután végeztél a feladatoddal, gyere a szobámba. Várni fogunk.

Szeme jelentőségteljesen villant. A fiú röviden bólintott, majd egy félmosollyal az arcán távozott.

- Mit művelsz? – kérdezte elborzadt hangon Artúr a vele szemben térdeplőtől.

- Arra van szükséged, hogy felejts, még ha csak rövid időre is. Én és Mór segítünk benne – mosolyodott el gyengéden. Sötétbarna szemeivel a másikéba mélyedt.

- De nekem csak rád van szükségem – tiltakozott erőtlenül.

Utálta, hogy most nem tudja a szokásos dominanciáját hozni, de úgy érezte, hogy itt van az a pont, mikor nem bírja tovább. Kellett egy kis pihenő. De ő csak Kossuthra gondolt, álmában nem képzelte volna, hogy egy harmadik személyt társíthat mellé. Neki a kedvese érintéseire volt szüksége, nem szeretett volna bevonni senki mást. Természetesen észrevette a fiatalember gyönyörű formáit, de a párja mellett eszébe nem jutott volna, hogy igénybe vegye a szolgálatait.

- Gyere – segítette fel álló helyzetbe a férfi.

Artúr tiltakozni akart. El akarta mondani, hogy neki tényleg csak rá van szüksége, senki másra. Egy-két óra gyengédségre, rövid csókokra, mély alvásra, gondtalan pillanatokra. Mégis követte a másik férfit a szobájába, ahol egy királyi méretű ágy fogadta őket vörös selyemmel letakarva.

Az ablakon beáramló utolsó sugarak arany alkonya elbódította a látását és a tudatát, a finom szellő végigborzolta kedvese haját, a lágy tincsek pedig az ő állát cirógatták. A szoba a berendezését tekintve egyszerű volt. Egyetlen szekrény állt benne, egy kis asztal, rajta mosakodó tállal, mellette egy szék, ráterítve egy vörös, bélelt kabát, hagyományos magyar szabás, az arany szegély élesen szikrázott még abban a félhomályban is, ami a szoba egészén uralkodott. Ezeken, és az ágyon kívül csak a falra akasztott egyszerű tájkép díszítette a falat.

Az olajfestmény hatalmas volt, és az Alföldet ábrázolta. Az előtérben pipacsok lengedeztek a nem létező szélben, a háttérben a fák homályos körvonalait lehetett felfedezni. A szabad égen felhők cibálták egymást. Az azúrkék szinte szembetűnően tért el a föld halvány pasztellszíneitől. Mintha a festő azt szerette volna, hogy ne maga a táj, hanem az ég ragadja el a kép nézőjét. A szabadság utáni vágy, amit a kép közepén szárnyaló magányos ölyv érezhetett.

Furcsa, groteszk módja volt Kossuth részéről a szabadságharc kifejezésének.

- Tetszik? – hallotta meg hirtelen maga mellett párja hangját. A kérdés a füle mellett hangzott el, a meleg lehelet végigkúszott a fülkagylóján, beszökött a hallójáratán. Vére sebesen kezdett száguldozni, Artúr pedig érezni vélte a fülében lévő hajszálerek dübörgését.

- Szép.

Kossuth furcsán nézett rá. – Ennyi?

- Igen. Mit vártál? – kérdezte fáradtan. – Ha műelemző kedvemben lennék, akkor is csak olyat tudnék mondani, amit látok. Én nem vagyok olyan művelt ember, mint te. Engem a csatákra képeztek ki, nem festmények elemzésére.

A hangja rekedten csengett, maga is érezte, hogy kissé elvetette a sulykot, de nem szerette, mikor szeretője így bánik vele. Nem kedvelte a szemében megvillanó dacos lángot, azt az érzést, ami elválasztotta őket.

Mikor hajdanán kapcsolatba kerültek, nem látták még, hogy mi lesz ennek a sorsa. Azóta több idő eltelt, Kossuth sok mindenen ment át, ahogy ő maga is. De az a kötelék, ami összefonta őket, nem szűnt meg. Időről-időre mindig visszatértek egymáshoz, újra átélték a régi tüzet, ami a bőrüket nyaldosta, újra átestek azon a perzselő érzésen, ami összekötötte kettőjüket.

Artúr fáradtan hajtott oldalra a fejét, állával megtámaszkodva az idősebb férfin.

Szerette a kapcsolatukat. Hiába volt ő a fiatalabb, tapasztalt szeme olyanokat látott, amitől egyenrangúvá vált a másik mellett. Az a tizenhat év szinte semminek tűnt. Görgeyt a katonai élet, Kossuthot a politika keményítette meg. Még így is, hogy a negyvenes és ötvenes éveikben jártak, sem érezte azt, amit kellett volna. Mióta elkezdődött a szabadságharc, az idő megállni látszott.

A kapcsolatukra jellemző hév azonban még ekkor sem hagyott alább. Érezte a bőrén a másik vágyát, azt, amit ő maga is érzett. Fenséges érzés volt tudni, hogy van, ki várja. Van, aki kívánja. Aki szereti.

Bár ebben még ő maga sem volt teljesen biztos, de azt bizton állíthatta, hogy az érzések, amik az idősebb férfihoz húzzák, nem holmi kamaszkori lángolás – főleg, mivel azon már jócskán túl van. Felnőtt férfiként kijelenthette – még ha csak magának is –, hogy valamilyen kurta-furcsa módon, de szerelmes az ország államfőjébe.

Kossuth erőteljes férfi volt, de a magánéletben magányos. Jó érzéke volt a politikához, de mégis olyan gyengéd tudott lenni, ami Artúrt minden alkalommal megrendítette. Az a bizalom, amivel felé közeledett, hagyta magát vezetni, ledominálni, minden együttlétük alkalmával még tovább mélyítették az érzéseit. Csodálta azt az erős férfit, aki képes egyszerre kemény maradni, belül mégis lágy.

- Artúr…

A nevére lassan felemelte a fejét, szembe találkozva kedvese tekintetével.

- Nem kérdezem meg, hogy minden rendben, mert tudom, hogy nincs. De mégis arra kérlek, engedd el magad egy kicsit. Mór mindjárt megérkezik. Hidd el, hogy jó lesz.

A másik fiú említésére újra visszaköltözött a feszültség a testébe. Egyik porcikája sem kívánta azt, ami következni fog. Mégsem szólt, mert tudta, hogy itt a tiltakozása semmire nem fog jutni.

Kossuth az ágy felé terelte, majd lassan lenyomta őt a puha matracra. A szivacs besüllyedt alatta, így majdnem hátradőlt, ahogy a két erőteljes férfikéz tovább nyomta.

- Elborítasz – mondta szemrehányóan, mire a másik férfi csak elmosolyodott, és a mellkasára téve a tenyereit, végleg eldöntötte az ágyon.

- Miért, mit hittél, hogy ülve foglak megdugni?

Artúr egy pillanatig levegőt is elfelejtett venni. Ez a fajta Kossuth még sosem volt vele. Együttléteik során mindig ő volt a domináns fél, sosem kellett még senkinek alárendelnie magát. Egy percig sértődöttséget érzett, hogy Kossuth képes kihasználni az állapotát, hogy lefekhessen vele. Ám megszólalt benne egy kis hang, ami jólesően dorombolt a tudatlanság teljes homályában, és finoman azt mondta, hogy talán jó is lesz.

Azokra az órákra gondolt, mikor Kossuthot kényeztette. Nem úgy tűnt, mint akinek fájdalmai vannak. Ugyanúgy élvezte, ahogy ő. Mégis visszakozott ettől az egésztől. Nem beszélve arról, hogy miközben megkerülték Komáromot, már ott arról fantáziált a magányos perceiben, hogy elmerülhet kedvese testében. Erre nem hogy ez nem fog megtörténni, hanem valami olyan fog következni, amire egyáltalán nem gondolt.

Ez nem volt teljesen igaz, mert elképzelte már, hogy milyen lenne a fordított eset. Érezte, hogy nem visszakozna. De mindig úgy hitte, hogy ez egy bensőséges dolog lesz, aminek nem lesz harmadik nézője – jelen esetben résztvevője.

- Lazíts! – suttogta a fülébe szeretője, majd érzékien végignyalt rajta.

Artúrból rekedt nyögés tört fel, főleg mikor megérezte a kutakodó ujjakat bekalandozni a durva szövésű inge alá. Ő maga is megragadta Kossuth finom selyemingét, aminek lágy tapintása szinte bántotta az éles acélhoz szokott kezét. Majd végigsimított kedvese bicepszén, végigkövetve az izmok langy vonalát.

- Azt mondtam lazíts, nem azt, hogy velem foglalkozz. Ez most a te estéd. Engedd el magad. Érezd magad otthon. Gondoskodunk rólad.

Artúr lassan bólintott, és visszaengedte a fejét a paplanra. A szövet hűssége enyhített arca forróságán, ami hirtelen szökött a bőrére Kossuth érintéseinek hála. Az ujjak olyan szakszerűen simogatták végig az egész testét, úgy szedegették le róla sorra a ruhadarabokat, mintha a tulajdonosuk nem is politikus lenne, hanem egy utcafiú, akinek ez a hivatása, és ezt űzi nap, mint nap.

Keze bekíváncsiskodott Artúr nadrágjába, majd letolta róla azt.

- Szeretnék fürödni – sóhajtotta.

- Hogy mi? – kérdezett vissza Kossuth zavartan. Hirtelen zökkent ki a csábító szerepéből. Arcáról eltűnt a határozottság, helyette a jól ismert sebezhető férfi tűnt fel – amit csak a hálószobában mutatott meg.

- Nem is tudom, hogy mikor fürödtem utoljára meg. Mocskos vagyok.

Kossuth rekedten felnevetett. Férfiasan, mélyen, ami egyenesen Artúr ágyékára hatott. Ám a férfi nem hagyta abba a kacagást. Már a vastag matrac is rázkódott.

- Nem is te lennél, ha nem akadnál fent ilyeneken. Mintha az nem zavart volna, mikor én voltam mocskos. Sőt, mintha kifejezetten szeretted volna – búgta érzékien.

Artúr nem kezdett el veszekedni, csak félretolva maga elől a másikat, lábait a padlóra helyezve, felállt.

- Nem készültem meleg vízzel.

- Nem baj.

Kossuth sóhajtott. Intett a kezével, hogy kövesse. A mozgása kecses volt, szinte egy ragadozóé. Az évek múltával semmit sem vesztett a bájából. Talán kissé határozottabbak lettek a vonásai, az arcán feltűntek a ráncok, finom kis barázdák, ami a háború előremenetével egyre csak mélyültek.

Finom inge jótékonyan simult a testéhez.

Görgey végignézett magán. Nyitott inge szabadon rezdült meg a félig nyitott ablakból beszökött szélben. Nadrágja kibontva. Szabad mellkasa barna volt, számtalan sebhely futott rajta keresztül, ám az izmai kidolgozottak voltak, ahogy bőre is erős, feszes. A távolodó Kossuth alakja után nézve elégedetten állapította meg – újra – hogy tökéletesen illik a férfihoz.

Ő maga is felkelt az ágyból, és kedvese után indult. Megtalálta az ajtó mögött, ahol egy dézsa állt. A férfi előtte állt, kezében egy nagyobb köcsöggel, és vékony sugárban öntötte belőle a vizet. A fény megcsillant a lecsorgó folyadékon, ellenfényt vetve öntője kezére, ami így szikrázni tetszett.

- Nem raktam bele túl sokat. Itt van a szappan. Siess. Várni foglak.

Leheletfinom csókot lehelt Artúr ajkaira kifelé menet, és még mielőtt kilépett volna, mellkasával a hátának simult, amitől borzongás futott végig a gerince vonalán.

Artúr szinte teljes transzban vetkőzött le, majd állt bele a dézsába. A víz jéghideg volt, de legalább ez felélénkítette, és segített abban, hogy józanul tudjon gondolkodni. Persze az nem volt szerencsés, hogy kezdődő ágyát is lelohasztotta, de tudta, hogy Kossuth úgyis tenni fog ellene.

Ujjaival végigmasszírozta fáradt izmait, kezébe véve a szappant bőrébe dörzsölte az illatos tisztítószert. Az aroma bódító volt, friss, mégis érzéki és mindezek felett férfias. Annyira illett Kossuthoz, hogy Artúr elmosolyodott.

Tovább mosakodott, míg látta, hogy a tiszta víz elszíneződik, ezzel szemben viszont eddig sártól mocskos teste visszakapja eredeti karamellárnyalatát. Pír kúszott fel az arcára, mikor a fenekéhez ért, de ismerte már annyira a folyamatot, hogy ne okozzon magának fájdalmat, így lassan, de biztosan nyúl hátul magához, hogy kissé kitágítsa eddig érintetlen ánuszát.

Ahogy folytatta, kissé remegett a keze, a vörösség pedig elmélyült az arcán. Nagyon nem szerette volna, ha Kossuth így nyit rá, miközben egy kézzel a dézsa falának támaszkodik, a másikkal pedig a saját fenekében turkál, arca pedig minden jel szerint élvezetet sugározhat a zavartságon kívül.

Lehunyta a szemeit, és próbált arra gondolni, hogy a szeretője ujjai vannak benne. Mélyen, szinte egyesülve vele. Megrázkódott a teste.

- Tudod, akármilyen izgató ez a látvány, magam szerettelek volna felkészíteni.

Artúr megdermedt a mozdulat közben. Az ajkai közül reszketeg zihálás tört elő, mire elengedve a dézsa falát, szinte belecsobbant a jéghideg vízbe.

- Artúr! – méltatlankodott Kossuth.

A nevének említésére, bíborra színeződött arccal előmászott a fatákolmányból, majd annyi méltóságot összeszedve, amennyit csak tudott, kilépett belőle. Egyenes derékkal, nedves haját egyetlen mozdulattal hátradobva.

Kossuth az ajtófélfának támaszkodott. Selyemingének felső része szabadon hagyta nyakának vonalát, majd annyira mélyen nyúlt le a vékony anyag, hogy kiugró kulcscsontja is kitetszett. A két oldalon lelógó madzag megmozdult, ahogy a férfi elrugaszkodott az ajtótól és Artúr felé indult. Kezében puha törölközőt lóbált.

Szótlanul kezdte dörzsölni szeretője testét az anyaggal, módszeresen végigsimogatva, ujjai olykor a meztelen bőrt érintették.

- Tudod, tényleg felkészítettelek volna.

Az egyszerű kijelentésre Artúr felkapta a fejét, és megilletődve nézett társára. A sötétbarna szemekben megbántottság fénylett.

- Tudom.

Kossuth elmosolyodott, majd felegyenesedve, vékony ajkait Artúréra nyomta. A puhatolózó csók lassan felbátorodott, keménnyé, erőszakossá vált. Amikor pedig a férfi végignyalta az alsó ajkát, bebocsátást adott. A szenvedély újra végigsöpört rajtuk, kezük egymás oldalát simította végig. A törölköző a földre hullott. A dézsa faláról lecsöppent egy vízcsepp, halkan koppanva a hideg kövön.

Artúr mély nyögéssel engedte, hogy Kossuth szája a mellkasára vándoroljon. Percekre elveszett az érzelmek mámorító kavalkádjában. Nem érzett mást, csak a meleg ajkakat a bőrén, a nedves nyelvet végigkúszni pőreségén. Kezével Kossuth puha tincsei közé túrt, felrántva a fejét, hogy egybeforrhasson vele egy perzselő csókban. Csípőjét eközben a másikéhoz nyomta. Merev férfiasságuk egymásnak dörzsölődött, mindkettőjükből mély nyögést csalogatva ki.

Az egész folyamat annyira érzéki volt, annyira csupasz, mégis őszinte.

- Gyere.

Kossuth megragadta a kezét, kecses macskajárásával szinte becibálta a szobába, majd úgy, ahogy volt, végigdöntötte az ágyon. Nem teketóriázott, egy szempillantás alatt a hasán ül, lehajolva falta az ajkait.

Artúr felnyúlt, ujjaival a selyeminget próbálta lehalászni szeretője testéről. Férfiassága lüktetve követelte magának a jussát, így csak egy pillanatig habozott, még mielőtt csípőjét előrelökve újra össze nem dörzsölte merevedésüket. Kossuth megremegett fölötte, tenyerét a mellkasára támasztotta, ajkai közül rekedt nyögés szállt fel. Haja ziláltan hullott le, ahogy lehajolt, ajkai szinte Artúrt érintették, a tincsek lágy folyamonként cirógatták a bőrét.

Artúr elmosolyodott. Kedvese hirtelen határozottsága újra megingott, ahogy minden egyes érintésével olyan helyre tévedt, ahol tudta, hogy teljesen elveheti a férfi eszét. Pontosan ezt szerette volna. Nem arra volt szüksége, hogy a másik szakszerűen végigmenjen a testén, új élvezetekben részesítse, majd mellette végigheveredve aludjanak. Neki az kellett, hogy Kossuth teljesen elmerüljön a mámorban, lassan élvezzék ki minden percét az együttlétüknek, majd mély álomba merüljenek – egymás karjában, úgy, hogy mikor felébredjenek, egymásra mosolyogjanak, megfeledkezzenek a kint dúló háborúról, és csak kettejük létezzen.

Végiggondolva kissé romantikusnak hangzott, de Artúr érezte, ismerte már annyira magát, hogy tudja – ez az, amire vágyik.

Újra fellökte a csípőjét, Kossuth pedig megremegett.

- Biztos végiggondoltad a szerepcserét? Tudod, én bármikor készen állok, hogy kiszolgálhassalak – suttogta a rajta guggoló férfinak, aki ránézett elsötétült szemeivel, de nem tüntette el a gúnyos mosolyt a szája szegletéből. A kipirult arca, a kiszívás nyom a nyakán kissé elvette az élét a dolognak, de mégis ott csücsült a kis gúny az ajkainál.

- Elsődlegesen politikus vagyok, ne feledd. Előre tervezek, és abba nem eshet bele hiba. Szóval lehetőleg verd ki a fejedből minden az iránti gondolatot, hogy ma megdugsz engem.

Artúr színpadiasan sóhajtott, de nem tudta sokáig fent tartani hűvös álarcát, Kossuth vérlázító csókjai újra a bőrén égtek, puha ujjai az oldalát cirógatták.

- Lazíts – súgta újra a fülébe, mire megrezzent, és még nagyobb csomó keletkezett a gyomrában. Idegessége tovább tetőzött, mikor meghallotta, hogy az ajtó megnyikordult.

A fiú bedugta rajta a fejét, majd meglátva kettőjüket, arcán elterült egy mélyvörös árnyalat, de másképp nem fejezte ki, hogy zavarba hozta volna a látvány. Arcizma sem rándult, szeme pislogás nélkül tapadt a két összefonódó férfi alakjára.

- Mór! – mondta Kossuth, hangja kissé hangosabban csengett az eddigi suttogásokhoz képest. Szeme felcsillant, ujjával intett a fiúnak, hogy nyugodtan jöjjön közelebb.

Artúr érezte, hogy a jobb karja idegesen megrándul. A rajta támaszkodó Kossuth erre érdeklődve pillantott rá, de ő inkább makacsul elfordította a fejét. Nem látta értelmét annak, hogy még többször kifejtse a véleményét az édes hármasról. És mindezek felett, ha már Kossuth nem lehet az övé, akkor talán levezetheti először a felgyülemlett feszültséget a feléjük siető kívánatos férfin.

Kossuth elmosolyodott, majd szemével intett Mórnak, aki csak bólintott, és lassan kezdte bontogatni ujjasának zsinórját.

A férfi ajkai újra visszatértek Artúrhoz. Úgy tűnt, valamennyire feltüzeli a tudat, hogy társaságuk van, mert az érintések keményebbek lettek, a finomság lassan tovatűnt, csak a nyersség, őszinteség maradt, az egymásnak dörzsölődő kemény merevedésük, és a mély, torokhangú nyögések.

Artúr azt sem tudta, hogy mit csináljon. Eddig mindig ő irányított, ez az új helyzet különleges volt a számára. Tekintetével megkereste az ágy mellett álló fiút, aki ugyancsak őt nézte. Sötétbarna szemeiben tengernyi érzelem kavargott, pont ezért, egyet sem tudott elkapni belőlük. Ám a tekintete foglyul ejtette, nem engedte el, még annak ellenére sem, hogy a rajta ülő férfi szája már a belsőcombját csókolgatta, forró tenyere pedig a fenekére simult.

Kétségbeesetten nézte a fiút, aki lassan elmosolyodott, és elvágva azt a rövid távolságot közte és az ágy között, leguggolt, majd az ajkait az övére tapasztotta.

A csók kicsit sem hasonlított azokra, amiket eddig kapott. Édes volt, szinte hasonlatos azokhoz a lágy érintésekhez, amiket a nők tudnak adni. Hiányzott belőle az a férfias küllem, amitől az izgalom átcsap vágyba. Semmi érdekesség. A nyelve forró volt, puha, lágyan térképezte fel a szája belsejét, de lomha kutatása csak érzékinek volt mondható, az a perzselő tűz, amit Kossuth képes volt lobbantani, nem volt fellelhető benne.

Ujjait a puha barna tincsekbe temette, hogy kicsit ösztökélje a fiút, aki belenyögött a csókba. Ám érdekesebbre forduló csatájukat Kossuth szakította meg, aki rideg szemekkel nézett rájuk.

- Mór, gyere az ágyba. Egy pillanat, Artúr, és elfelejtesz mindent, ami most az eszedbe jutott.

Artúr megilletődve pillantott fel kedvesére. Sosem gondolta volna, hogy látja a féltékenységet felcsillanni a szemében, de most mégis ott volt. A szája keserű lett, ha arra gondolt, hogy szeretője talán őt hibáztatja, pedig nem az ő ötlete volt a harmadik fél bevonása kettejük közé.

Elmélkedését Kossuth ujja szakította félbe. Érezte, hogy az ujjbegy lassan az ánuszához ér, majd belé csúszik. Illatos olaj érzéki aromája csapta meg az orrát. Látta, hogy Mór, Kossuth mellett ül, kezében apró tégely, szemét le sem veszi az ő testéről. Keze szinte remeg, arca pedig kipirulva lesi a mozdulatait.

Kossuth dühösen mart rá az ajkaira, miközben az egész ujját belé csúsztatta. A feszítő érzés egy pillanat múlva elmúlt, csak az maradt, hogy valami van ott.

- Mivel voltál olyan kedves, hogy segítettél nekem az előkészületekben, remélem nem baj, ha begyorsítok.

Kossuth hangja megbabonázottnak tűnt. Második ujja gyorsabban csatlakozott az előzőhöz, mint ahogy Artúr számított rá, így az akaratlan apró rezdülést nem tudta eltüntetni, ami összeszorította az izmait. Fölötte térdelő szeretője egyre hangosabb zihálása megborzongatta. Kezét ökölbe szorította, ahogy egy harmadik ujj is lassan, de biztosan belé csúszott.

Nem értette magát, hogy hova tűnhetett az örökös magabiztossága. Most, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe került, elvesztette önmagát. Kossuth karjai között olyan volt lenni, mintha hazatalált volna. Egy meleg otthon várta, biztonságban.

De ott volt Mór. Ártatlan, hatalmas szemekkel nézett rá, arcán az a bájos arckifejezés ült, amitől olyan naiv fiatalembernek látszott, hogy Artúr rögtön tudta, ennek a fiúnak olyannyira fehér a lelke, mint egy frissen mosott, szűz lepedő.

Szeme újra Kossuth arcát kezdte fürkészni. Kedvese lágyan pillantott rá, amitől érezte, hogy egy halvány pír elfutja az arcát.

Halkan nyögött fel a hirtelen jött érzésre. Kossuth elmosolyodott, és még mélyebbre tolta az ujjait.

Artúr csípője önkéntelenül mozdult közelebb, még többet akarva abból a tökéletes érzésből, ami az előbb egy pillanatra elárasztotta a testét. Ujjai tehetetlenül markolászták a lepedőt.

Mór közelebb mozdult, Kossuth pedig arrébb mászott, helyet hagyva neki. A fiú arca egyetlen egy kérdést tükrözött, mire kedvese csak megadóan bólintott, és kivonta Artúrból az ujjait, aki csalódottan nyögött fel.

A veszteség érzése meglepően gyorsan árasztotta el a lelkét, saját magát is meglepve vele, mert egyáltalán nem számított arra, hogy ilyen érzés lehet alul lenni.

Egyetlen egy szót talált csak rá, ami halkan lehelve szökött fel az ajkai között, mire Kossuth és Mór is elmosolyodott, és csintalan csókot loptak tőle.

Kedvese, kezét kinyújtva ülő helyzetbe húzta, és kifejező szemekkel Mór felé pillantott, aki lázrózsákkal az arcán saját magát készítette elő igen szemérmetlen pózba görnyedve a hatalmas ágyon.

- Ejnye, kedvesen, hát szabad ilyet? – kérdezte Kossuth, majd lassan Mórhoz hajolt, és fordítva egyet a fiún, saját maga vette kezelésbe.

Artúrt elbűvölte az az érzéki testiség, ami kettejük között volt. Ahogy szeretője szája a fiú fenekéhez közeledett, önkéntelenül is nyelt egyet, ahogy arra gondolt, hogy talán Kossuth őt is kényeztethetné ugyanígy. Emlékezett, hogy régebben volt, mikor ő is ugyanezt tette, és kedvese teljesen elalélt a karjai között, csakhamar magatehetetlenül pihegett a selyem ágyneműn.

Az alkalmi légyottok nem mindig voltak ilyen tökéletesek, de ha megtehették, minden egyes mozdulatot arra használtak, hogy egymásnak akkora örömet okozzanak, amekkora csak lehetséges.

Figyelmét Mór kéjes nyögése terelte vissza.

Ő maga is felnyögött, hisz a szemtelen hang egészen az ágyékáig jutott, ahol végigvibrált, még kényelmetlenebb merevedést okozva neki. Férfiassága szinte már könyörgött a törődésért. Ujjait ráfonta, majd lassú simogatásba kezdett, de közben – lehunyt szempillái mögül – végig az ágyon térdeplő párost figyelte.

Mikor Kossuth elég tágnak ítélte Mórt, mosolyogva Artúr felé fordult, de a kedves gesztus azonnal lehullt az arcáról, és kissé dühös tekintettel, majd utána már egy vérlázító vigyorral az ajkán mászott Artúrhoz.

- Rossz fiú… - suttogta kéjesen a fülébe, és elütötte a kezét.

Artúr szeme ködösen villant kedvesére.

Sosem mondhatta azt, hogy unalmas volt az ágyban, de ez a Kossuth annyira új volt neki… az, hogy őt szeretné az alárendelt szerepben, hogy ilyen szemérmetlen módon viselkedik – kissé sok volt neki, mégis annyira imponált, hogy úgy érezte, teste szétzúzódik a feszültségben, ami lassan fojtogatta őt.

Mikor legközelebb újra felfogott valamit a környezetéből ködös agyával, a szeme elé kerülő látványtól szája néma csodálkozásra nyílt.

Mór kecses teste rajta volt. Ujjai a férfiasságát markolták, majd lassan ráereszkedett.

Az érzéstől mindketten felnyögtek.

Artúrt elborította a forróság. Az előzőhöz fogható érzéshez semmi sem volt hasonlítható, de az az észveszejtő melegség, ami körülölelte, lehengerlő volt. Ujjai Mór csípőjére vándoroltak, bebarangolták a selymes, puha bőrt. Fejével előrehajolva, ajkait a fiú kulcscsontjára tapasztotta, és megszívta azt.

A fiatalember szájából kéjes nyögés szakadt fel, csípője gyorsabb mozgásba kezdett.

Artúr, megelégelve a lassúságot, ahogy a fiú mozgott rajta, karjával átkarolta a vékony csípőt, majd fordítva egyet magunkon, Mórt az ágyra fektette. Lábait széjjeltolta, majd egy erőteljes lökéssel tövig merült benne.

A fiú kezei a vállára csúsztak, és gyengéd erőszakkal a feje felé húzták egy mohó csókra.

Nyelvük vad táncot járt, miközben mindketten egymás szájából lopkodták el a sóhajokat. Bőrük verejtéktől gyöngyözött, Artúr keze pedig reszketni kezdett.

- Még nincs vége… - érezte meg hirtelen a meleg leheletet a fülénél.

Az édes illat bekúszott az orrába, és megállásra kényszerítette. Mór csalódottan nyögött fel, csípőjét előrébb mozdította, majd csavart egyet rajta, de a fölötte támaszkodó férfi nem reagált.

Artúr zihálva kapkodta a levegőt, és nem tudott megszabadulni az enyhe reszketéstől, ami végigborzongott rajta minden egyes másodpercben. Tudta, hogy mi fog következni, az agya pedig értesítette a testét, ami a nagyobb gyönyör érdekébe lelassult, majd teljesen megállt.

Nem kellett sokáig várnia, meg is érezte magában újra kedvese ujjait, ahogy belülről lassan végigtapogatják, köröznek, feszítik őt, mégis olyan impulzusokat okoztak számára, hogy nem tudott mást csinálni, csak sóhajtozni, és Kossuth felé fordítva az arcát, szemérmes csókokat lopni a felkínálkozó szájról.

- Kérlek! – suttogta kedvese hajába, és megadóan ereszkedett le az alatta fekvő Mór testére, aki halkan pihegett, és olykor aprót mozdított a csípőjén.

- Máskor is így könyörögsz? – suttogta Kossuth a fülébe, majd még több ujjat adott hozzá az eddigiekhez, tovább tágítva.

- Soha! – kiáltotta Artúr, és altestével nagyot lökve hangos sikolyra fakasztotta Mórt, aki elgyengülve hanyatlott le, csak ujjai cirógatták továbbra is a felette lévő szabad bőrfelületét, lassan, de kedveskedve.

- Ó, nézd csak! Barátunk, úgy tűnik, elégedett a szolgáltatásaiddal – mutatott a halkan szuszogó fiúra.

Artúr is Mórra pillantott, szeme itta a meg-megránduló finom izmok mozgását, a sűrű szempilla vonalát, ami eltakarta a ragyogó szempárt, ami nemrég még teljes extázisban pillantott rá.

- Mór – szólt Kossuth, mire a fiú aléltan felemelte a fejét. Ujjai nem hagyták abba a lassú mozdulatokat, csak feljebb csúsztak Artúr szájának vonalára. – Egy kis segítséget még…

Artúr megadóan ereszkedett lejjebb, hagyva, hogy a fiatal fiú szája az övére kalandozzon, finom nyelve becsusszanjon a szájába, és érzéki táncra hívja a sajátját. Az íze immár kissé fűszeres volt, az átélt gyönyörökről mesélt, mégis édes volt, mint a méz, a szűnni nem akaró vágyról beszélt.

A csók perzselően lassú, erotikus finomkodássá szelídült. Az ajkak lustán kóstolták a másikat, az ujjbegyek bágyadtan reszkettek a másik bőrén.

- Kész vagy? – kérdezte hirtelen Kossuth. Artúr beleborzongott a nyakán érzett leheletbe, ami a bőre forróságához képest szinte hűvös volt.
Csak bólintani volt képes, hagyni, hogy az érzékei tovább éljenek. Szája nem hagyta el Mórét, férfiassága tovább lüktetett a bűnös szorosságban, mikor érezte, hogy mögötte Kossuth lassan belé csusszan.

Az érzés semmihez nem volt fogható. Karjai megroggyantak, mellkasa összetapadt Móréval, belül pedig egyszerre öntötte el a forróság és a reszketeg fagyosság. Perzselő volt, fájdalmas, mégis fantasztikus.

- Artúr… - nyögte mögötte Kossuth, ujjai a másik hajában kutattak, csípőjét markolták, majd találtak rá az érzékeny mellbimbókra. – Annyira fantasztikus vagy!

- Megbocsájtasz? – kérdezte hirtelen Artúr Mórtól, és szája szegletében apró mosollyal, kedveskedő csókot nyomott a piros ajkakra. Mór csak bólintott, macskaügyességgel csusszant ki alóla, húzta fel a nadrágját, majd halkan kattintotta be maga mögött az ajtót.

- Artúr – sóhajtotta a puha tincsek közé Kossuth.

- Engedd, hogy megfordulhassak.

Két test súrlódott lassan egymásnak, halk zihálás töltötte be a szobát, majd csakhamar a két férfi egymással szemben volt.

Kossuth csípője fájdalmasan lassan mozdult, Artúr pedig lágyan mozgott, hagyta, hogy az ütem elragadja.

Artúrt megőrjítette a helyzet. Az érzés, amit Kossuth okozott, túl jó volt ahhoz, hogy sokáig kitartson, bűnös élvezet, az újdonság, a szégyentelen varázs, ami elragadta, és nem eresztette. A kitöltöttség érzése, a másik lüktető forrósága magában, az izmok finom játéka, a cseppek csorgása a reszkető bőrön. Az ablakon betűző fény megfestette az alakjukat, a lepedő gyűrődéseit, ezzel még valóságosabbá téve összefonódott kettősüket, lágyan ringó testüket.

A szájuk lassan talált rá a másikéra, Artúr zihálva szívta magába a másik illatát, gondolt arra, hogy mennyire szereti ezt az érzést Kossuth karjai között, azt, hogy kedvese benne van, irányítja, megfeledkeztetve mindenről, hagyva, hogy csak ő létezhessen a világon, senki más. Csak a szoba, az ágy, és ők.

A csók mégis más volt, mint az eddigiek. Marcangolás, harc a dominanciáért, fosztogatás, olyan történetek, amik bennük tomboltak, arra várva, hogy egyszer csak kiadhassák magukból. Ők maguk voltak, pőrén, valóságosan.

A lassú lökések egyre gyorsabbak lettek, Artúr lába Kossuth vállán pihent, összepréselve magukat, amitől Kossuth eltalálta Artúr prosztatáját, hangos, mégis édesen gyönyörű nyögést kicsikarva a másikból.

Artúr beharapva száját tűrte az égető érzést, a feszítést, az impulzusok tömegét, ami testét ostromolta, az ujjbegyek simítását, a nyugtatgató szavakat, az ügyes nyelv simogatását szétmarcangolt ajkain.

- Közel vagyok… - suttogta Kossuth hirtelen a másik szájába. – Annyira őrjítő vagy – sóhajtotta.

- Csak gyere – pillantott a másik szemébe, megnyalva ajkait, összeszorítva fenekét, tudva, hogy Kossuth erre hangos nyögéssel reagál, megfeszítve testét, gerincét felfelé ívelve, feltárva torkát.

Artúr ügyesen felhajolva húzta végig nyelvét a feltárt területen, harapott bele a kulcscsontba abban a pillanatban, mikor érezte, hogy kedvese erekciója teljesen megmerevedik benne, majd lassan, pulzálva üríti ki magát.

Hangosan sóhajtott az érzésre, ellazulva, boldogan, kapaszkodva Kossuthba, hagyva, hogy a másik lüktessen tovább, addig, míg akarja.

Aztán Kossuth kicsusszant belőle, üresség érzetét hagyva, a hideg levegőét, nem pótolva a mellé gömbölyödő test forróságával sem.

- Köszönöm – suttogta a férfi, orrával végigsimítva Artúr nyakának hajlatában.

Artúr csak ráfektette tenyerét a másik arcára, végigsimítva a történetek hatására kisimult arcon.

- Neked bármit.