"Mert a szerelmet mindenki megérdemli. Még ha rövid időre is."
Romantikus, Dráma
Legolas x Saját Szereplő
u.i.: Tudom, hogy már több, mint egy éve nem volt friss ebből. És nagyon sajnálom. Eléggé megszenvedtem vele, de remélem, így is tetszeni fog nektek. A következő, egyben utolsó fejezetet, megpróbálom hamarabb hozni. :)
Cím: Melessë – Szerelem
Író: Rozmaring ~ Salvi
Korhatár: NC-17
Fandom: Gyűrűk ura – A Gyűrű szövetsége
Párosítás: Legolas x Saját szereplő
Hossz: 4 fejezet
Kelt: 2011. 04. 02. – még íródik
Figyelmeztetések: slash, erotikus tartalom
Műfaj: dráma, romantikus, fantasy
Az idegen szavak jelentése a fejezet végén található.
3. fejezet
A következő két nap eseménytelenül telt. Legolasnak minden nap újabb helyet mutattam meg. Együtt lovagoltunk, ettünk, sétáltunk. Beszélgettünk. A hazájáról, az enyémről, kettőnkről, a fákról, a napfényről, a csillagokról, a tündékről, a múltunkról, a sorsról.
Minden perc, amit kettesben töltöttünk, apró csillogással telt meg, izzott a levegő, a lehullott falevelek felkavarodtak, az elszáradt virágok újra kinyíltak. És eközben én csak mosolyogtam. Lágyan pillantottam a világra és két kezemmel öleltem volna át Völgyzugolyt, ha tehettem volna. De minden jónak egyszer vége szakad, s ez esetemben sem volt másként.
Épp Legolassal sétáltunk a Bruinen partján, mint oly sokszor, kéz a kézben. Ő lágyan cirógatta a tenyerem belső felét, mikor Glorfindel sietett felénk. Világos haja repült a szélben, arcát elfelhőzte az aggodalom.
- Nirwe, Legolas! Örülök, hogy megtaláltalak titeket. A Gyűrűhordozó felébredt. Elrond ma lakomát rendez, ahova szeretné, ha eljönnétek. Holnap összeül a Tanács.
Bólintottunk, mire barátom ujjait először az én homlokomnak, majd Legolasénak támasztotta, és elsietett. Fehér ruhájának a szegélye lobogott utána.
A Nap kezdett elbújni a fák mögé, a Homály távol gomolygott a Köd-hegység magaslatain át. Baljóslatú látvány volt. Legolas szeme egy pillanatra elvesztette a csillogását, de újra rám pillantott, és arca felragyogott. Nem tudtam eléggé áldani a Sorsot, a maranwët, amiért nekem szánta ezt a fiatal tündét, adta ezeket az érzéseket és őt magát.
Erősebben szorítottam meg a kezét, és magam után húztam, átugorva a köveket, felszaladva a sziklákon, az épületek közé, a fehér magaslatokra. A vízesés melletti kőlépcsőn futottam fel, hallottam, hogy szapora léptekkel követ. Az adrenalin szétáradt a véremben, miközben felfelé siklottam a köveken. Végül megálltam egy magaslaton, fent a vízesés tetején. Alattam zúgott lefelé a víz, kristálycseppjei kicsaptak, permettel elárasztva a ruhámat, de én nem bántam.
Legolas mellettem állt. Kezét a vállaim köré fonta, úgy nézte a lenyugvó Nap utolsó fénypászmáit, amik végigsimítottak a fák tetején, sötétvörös színt adva nekik. Némán figyelte, ahogy lassan lebuktak, és fokozatosan haltak el, hogy a csillagok - amik egymás után gyúltak fel -, apró fénypöttyei vehessék át a helyet az égen. Utánozhatatlan látvány volt, és ezt meg akartam osztani Legolassal, nem tudva, hogy mikor változik meg a világ, mi mikor leszünk mások? Mikor nem leszünk már többé egymásnak?
De most olyan természetes volt itt fent állni vele, mintha ide teremtettek volna minket, és az utolsó napsugarakat nekünk szánták volna, hogy gyengéden végigsimítsanak bőrünkön, megpihenjenek csillogó szemünkön, és beburkolják kettőnk alakját.
Nagyot sóhajtva fordultam hátra, hogy könnyed csókot lehelhessek az ajkaira, de ő elkapta a számat, és a szokástól eltérően az apró résbe – amibe nyitottam – csúsztatta a nyelvét, lassan kiélvezve minden részletet, ami én voltam. Ráérősen kóstolgatott, nyelvével táncba hívta az enyémet. Mámoros pillanatok voltak, míg élveztük egymást, de a levegő hiánya, és az utolsó lobbanó fény eltűnése megszakította kontaktusunkat.
- Elrond már biztos vár minket. Gyere.
Kezét nyújtotta, amibe én belecsúsztattam az ujjaimat, és összefontam az övéivel. Örökké fent tudtam volna maradni a szikla tetején, Legolassal, kéz a kézben, de hívott a kötelesség. Szívem egy darabja mégis ott maradt, emlékezetembe belevéstem minden rezdülését az elmúlt másodperceknek. Úgy éreztem a mellkasomban az érzéseim lassan túlcsordulnak, mégis csak tovább folytak belém, új és új élménnyel gazdagítva – Legolas oldalán.
Míg lefelé haladtunk, majd végigsétáltunk a folyosók kacskaringós rendszerén, szemem sarkából a tündét néztem. Szép ívű szemöldökét, határozott vonásait, amiket most eltompított az alkonyi fény. A jókedvű szemeket, amik most kissé vesztettek csillogásukból.
Éreztem.
Soha nem hittem volna, hogy a szerelem ilyen csodálatos érzés lehet. Alkalmi kapcsolataim során nem egyszer érezhettem az érzelmek fellángoló kavalkádját, ám ez több volt annál. Rövid ismertségünk során is olyan érzéseket szabadítottunk fel egymásból, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam. A színek, amik eddig számomra csak halvány pasztell árnyalatokban pompáztak, most megteltek, vakítóak lettek, szinte csábítóan hívtak, hogy adjak nekik az örömömből, tápláljam vele őket.
Boldog voltam, még ha tudtam is mélyen, magamban, hogy ez az érzés törékeny, és olyan múlandó, mint a tiszavirág a Bruinen kis tavacskáján. A Köd-hegység felől baljóslatú árnyak közeledtek, a pára és a Sötétség lassan mindent belepett, csak Völgyzugoly mindig tiszta, ragyogó épületei, erdeje maradt meg érintetlenül.
Legolas felém fordult, és szája szegletében megjelent a már jól ismert mosoly.
Nagyot sóhajtottam, és elengedtem az eddig lassan görcsösen szorongatott kezét. Bocsánatkérő arccal nézett rám, de én csak újra kiengedtem a levegőt a számon, és sebes léptekkel a terembe léptem, ahol már mindenki ült.
Kissé szorongva néztem körül, azonban nem kellett csalódnom. A legtöbb arc, ismerős volt, ismeretlenként egyedül a törpöket láttam, és egy-két tündét, de a szoba tele volt régi barátaimmal, akikkel együtt töltöttem a gyerekkorom, majd fiatalságom legnagyobb idejét is, mígnem Elrond kérésére küldetéseket nem kezdtem teljesíteni. Ezek sokszor abból álltak, hogy a Völgyzugolyt övező erdőket jártam napokig. Természetesen ezt mindenki kiváltságnak tekintette, ahogy én is, hisz egy tünde számára a természetben lenni egész nap, és hallgatni a szavát, felemelő érzés. Az egyedüli baj az állandó nyomasztó magány volt.
- Ne vágj ilyen fancsali képet, Nirwe, mert azt hiszik a végén, hogy nem vagyok elég szórakoztató, és unod a társaságomat.
Legolas hangja felrezzentett kábulatomból, mire gondolkodás nélkül legyintettem fejbe.
Elrond felhúzta ívelt szemöldökét, és kérdő arccal meredt rám. Már bántam ostobaságomat, s mélyen elpirultam, mire Uram meglepően megértő ábrázattal kezdett vizslatni, mígnem végül elégedetten fordult el tőlem.
Összezavarodottan néztem a mellette ülő Arwenre, akinek figyelme azonban nem rám összpontosult. Aragornt kísérte figyelemmel, aki mély beszédbe elegyedett a nemrég, talán egy éve, talán régebben érkezett hobbittal.
Legolas tekintetét kerestem végül, de ő csak egyenesen a fehér márványoszlopra meredt, ami az egyik kaput tartotta.
Nagyot sóhajtottam, hisz nem értettem Elrondot. Abból a pillantásból értettem, hogy felfogta a történteket, és megértette a súlyát, ám számításaimmal ellentétben szinte helyeselte döntésemet, sőt, mintha áldását is adta volna a dologra.
- Gyere, Nirwe, üljünk le!
Nem foglalkoztam többet a dologgal. Tünde létemre meglehetősen keveset mérlegeltem, szerettem sodródni az árral, hagyni, hogy a cselekmények megtörténjenek, én pedig ott legyek, és csak kívülről szemléljem őket, megértve az okokat, az összefüggéseket, ha pedig mégis belefolyok, mindent csak abban a percben döntsek el.
Ez most sem volt másként. Elrond döntéseit sosem értettem meg. Sokat mérlegeltem a kérdéseket, Uram okait, de sose jutottam végül semmire, így jobbnak láttam, ha ráhagyom. Legolas dolga minket érintett, mégpedig egyik legnagyobb félelmem Elrond beleegyezésével megszűnt.
Kábultan hagytam, hogy tündém hófehér ujjai megfogva a könyökömet egy székhez vezessenek, ahol kihúzva az ülőalkalmatosságot, leültetett. Ő is csatlakozott hozzám, és csakhamar egy színes, mégis tündöklő ezüst forgatagban találtam magam, körbevéve az ismerőseimmel, mellettem Legolasszal és Lindirrel, akik egy percig mérgesen meredtek egymásra, végül elfordulva az aranyszínű ételnek szentelték a figyelmüket – igaz, Legolas közben fél szemével rajtam tartotta a tekintetét.
A beszélgetések élénken folytak, az erdő, és a madarak dalának témája ugyanannyi mennyiségben, mint a közeledő Homály rejtélye. Bár ezt a témát mindenki szerette volna hanyagolni, de nem tudták.
Figyelmem egy fekete hajú hobbitra terelődött, aki elmélyülten beszélgetett egy párnán ülve azzal a törppel, aki nemrég megijesztett.
A hobbit sötét haja göndör volt, és éles kontrasztot alkotott sápadtságával. A szája mellett apró gödrök keletkeztek, miközben nevetett. Ebben hasonlított mellettem ülő kedvesemre, aki követve tekintetemet, megszemlélte érdeklődésem személyét.
- Ő ott, Frodó. Azt mondják, nagy utat tett meg a Megyéből, ahol él.
- A Gyűrűhordozó? – Szemeim elkerekedtek, és még jobban szemügyre vettem a hobbitot.
- Igen. – Legolas hangja émelyítően nyugodt volt.
- De hisz olyan apró! Szinte még gyermek!
Ösztöneim most sem hagytak cserben. Félteni véltem a kis lényt, aki mérhetetlen bátorsággal kelt útra, mert érzéseim szerint koránt sem volt vége a küldetésének.
- Nirwe, kedves, sose ítéltél kinézet alapján, ne most kezd el – zengett gondolataim között Uram hangja.
Megértő sötét szemei kedvesen és nyugodtan tekintettek rám. Nagyot sóhajtottam.
Legolas ujjainak cirógatása csak most jutott el az agyamig. A becézések, a kedveskedő mozdulatok, ahogy ujjbegye oda-vissza siklott a bőrömön, egyre nagyobb területet bejárva, borzongatásra kényszerített. A keze végül felszaladt az oldalamon, majd vissza a lapockámon át, bekíváncsiskodva a ruhám szegélye alá.
Az apró tündérfények bevilágították a helységet. Szemem behunyva élveztem az érintéseket, kezemben egy pohár vörösborral. Legolas olykor felém hajolt, hogy belekortyoljon az ujjaim között tartott kristályserlegbe, de egyébként csak engem nézett átható viharszürke tekintetével, ami elsötétülni látszott.
Az étel fenséges volt. Az ízek összeolvadtak, kellemes harmóniában kiegészítve egymást. Mindez a vörösbor kellően fanyar aromájával keverve, bódító volt. Közelített Legolas mély, sokat ígérő tekintetének súlyához.
A vacsora a végéhez közeledett. Frodó az utolsó sorokat váltotta Glóinnal, majd meglepetésemre Gandalffal távozott. Mögöttük lassan Glorfindel baktatott, kedves mosollyal köszöntve kettőnket.
- Gyere, ilyenkor rendszerint sokan összegyűlnek a Tűz csarnokában!
Nem vettem észre Legolas egy pillanatra csalódottságba forduló arcát, csak szó nélkül rángattam magammal, miközben szememmel Lindirt kutattam. De csak a Csarnokban leltem rá. A hobbit előtt ült, szeme áhítattól csillogott.
- Nirwe…
Érdeklődve pillantottam tündém szemébe, ám a kérdés a torkomra forrt. A vérem egy pillanat alatt felhevült, szám kiszáradt, és csak a két megbabonázó kékesszürke tengert láttam.
- Gyere velem! Kérlek!
A sürgetés a hangjában tisztán kivehető volt, mégis amilyen mélyen zengett, minden érzékem végigbizsergett tőle. Szó nélkül fogtam meg a kezét, és húztam magam után, Lindir hangjával kísérve, aki új dalra zendített, ahogy a hobbit befejezte.
A dal Elberethről szólt, a Boldog Birodalomról.
Legolas szeme tűzben lángolt, ahogy lépéseinket végigkísérte a tündék csengő dala.
A Elbereth Gilthoniel,
Silivren penna míriel
O menel aglar elenath!
Na-chaered palan-díriel
O galadhremmin ennorath,
Fanuilos, le linnathon
Nef aear, sí nef aeron!
- Gyere, kedves! – szorította meg Legolas erősebben a kezem, kiszakítva a kábulatból, amit Elbereth dala okozott. Egyenesen a szobája felé húzott, a Bruinen vízeséséhez. Az ezüst cseppek koppanása hipnotikusan babonázott meg. A Legolas szemében visszatükröződő csillagok megrészegítettek.
A meleg, száraz tenyér beljebb húzott a szobába, és lassan betette magunk mögött az ajtót. A fehér szoba most is letaglózott, de az összhatást teljessé tette a szoba közepén álló, hívogatóan kitárt karú Legolas.
Ragadozószerű testtartása egy csábító bestiára emlékeztetett. Finom izmai hullámoztak a fehér gyolcsanyag alatt, ezüstszőke haja meglibbent a nyitott ablakból beszökő szellőtől. Elakadt a lélegzetem, ahogy figyeltem, és nem tehettem róla, akaratlanul megnyaltam kiszáradt számat, mire megrándult a szája sarka egy elfojtott mosolytól.
- Gyere.
Egyszerű kijelentésétől végigbizsergett a testem, egyetlen pillanat alatt kivert a víz, melegem lett. A hívogató, hosszú, karcsú napbarnított ujjak értem nyúltak, mikor már közelebb kerültem, majd egyetlen rántással Legolas ölelésében találtam magam.
A magas, szikár test hozzám simult, a bőréből áradó friss illat, és meleg elbódított. Az a részegítően mámoros érzés egészen belém ivódott, megakasztotta a légzésem, és nem hagyta, hogy tisztán gondolkodjam. Mindent betöltött Legolas. A gondolataimat, a kezeimet, az ujjaimat, a számat. Ott volt mindenhol. Csókolta az ajkaimat, ujjaival a bőrömet cirógatta, míg a másik kezével apró köröket masszírozott a felsőm anyagára, enyhe libabőrt csalva a bőrömre.
Aztán egyszer csak az érintések megszűntek, és a melegség eltávolodott. Ott álltam a szoba közepén, egyedül, szemem félig lehunyva, kapkodó lélegzetem párája az ajkaimat melegítették. Ujjaim olykor-olykor megrándultak az őket ért ingerektől. Szinte a bőrömön éreztem még társam hosszú ezüst hajszálainak érintését, a tapogatózó kezek csiklandozását. Ám mindez csak az érzékeim ámítása volt.
Nem bírtam tovább, kinyitottam a szemem, és körülnéztem a szobában. Legolast kerestem, aki nemrég még itt állt, felkészülve rám, a szerelmemre, aztán itt hagyott. Kutakodó tekintetem végül megállapodott rajta.
Ott ült, kezébe temetve az arcát, szinte megsemmisülten az ágy szélén. Haja most fénytelenül omlott le, az éjszaka fényei nem színezték meg. Tagjaiból csak úgy sütött a tanácstalanság.
Óvatosan lépdeltem el hozzá, meztelen talpaim puhán érintették a döngölt földet. Aztán a szőnyeg a maradék zajt is elnyelte, így csak a lélegzetem lágy ritmusa vetekedett kedvesem nagyobb sóhajaival és kapkodóbb zihálásával.
Nem értettem mi történt, mint ő hozott el ide magával, és úgy tűnt minden rendben van. Igaziból tudtam – sejtettem –, hogy mi ennek a hirtelen visszalépésnek az oka, de az agyam, a szívem nem akarta elfogadni. Azt a lehetőséget, hogy rájött, hogy nem illünk egymáshoz, még csak-csak, de azt az ostoba képzetet, miszerint nekünk nincs jövőnk, nem tudtam, és nem is akartam. Az pedig, hogy rájött, hogy nem is egy helyen élünk, számomra megoldható lenne.
Most, hogy végre megtaláltam a melessët, a melindomat, nem engedhettem, hogy mindez szertefoszoljon. A boldogságom, az a törékeny béke és békesség nem tűnhet el. Örökre. És az, hogy épp Legolas az, aki csak ideérkezett, nem lehet más miatt, csak a maranwë okozhatta.
Ránéztem a kedvesemre.
Kint dördült egyet az ég. Villám színezte meg a szobát, aranyszínt kölcsönözve Legolas hajának, és mézszínt a bőrének. A vízesés cseppjeinek koppanásához hamarosan az eső összetéveszthetetlen hangja is társult. A szél cibálni kezdte a függönyöket, sátorszerűen kifeszítve a fehér anyagot, de engem most nem érdekelt. Nem érdekelt az ablak előtti padlóra csapódó eső, a kint kiabáló tündék hangja, akik az állatokat terelik be, a vihar elől. Engem csak Legolas lehajtott feje, kedvesem okai, indokai, és szerelme érdekelt. Mert nekem ő maga kellett.
- Legolas? – suttogtam a fehér fürtökbe, mélyen magamba szívva az illatot, miközben térdre ereszkedtem előtte.
Térdem halkan koppant, ahogy elérte a földet. Lélegzetem a másik barna bőrét cirógatták, de ő semmit sem reagált. Mintha megszűnt volna egy pillanatra a világ, és csak mi léteznénk. A kapkodó lélegzetek, a perzselő bőr, a vágyam izzása a levegőben, és Legolas lehajtott fejének gyenge ingadozása.
- Legolas? – próbálkoztam újra. Ujjamat az álla alá csúsztattam, úgy próbáltam meg felemelni a fejét, de ő makacsul lefelé szegezte, nem engedve a nyomásnak.
Megelégeltem ezt a passzív hozzáállást, és kissé lehajolva, bebújva a szőke tincsek alá, lágy csókot leheltem a penge vékonyra szorított ajkakra. A rózsa ajkak édes íze betöltötte a bensőmet, és ezernyi virágszirom hullott belőlem a padlóra az érzelmek kavalkádjának hatására. Minden annyira hihető, valóságos, mégis álomszerű volt. A fehérszőke tincsek lengedezése a szélben, a mézszínű bőrön végigfutó ujjaim halk sercegése, a lélegzetvételek gyenge zihálása a csöndben, amit csak a kinti zajok, a villámok és az eső koppanó hangja zavart meg.
Újra bebújtam a hajzuhatag alá, és erősebben csókoltam meg az immár elnyílt ajkakat. Minden kétségbeesésemet, vágyamat, érzelmemet beleadva simogattam a duzzadt száját, aprókat harapva a tökéletes ívekre.
- Miért teszed ezt velem? – ziháltam, mikor egy passzív csókot követően elváltam tőle.
Felemelte a fejét, és a szemében látott gyötrődés egy pillanatra megrémített. A máskor mindig vidáman csillogó íriszekben most tömény fájdalom villant, és én nem értettem az okát. Nem kellett volna ennek ilyennek lennie. Az első éjszakánknak, tökéletesnek, mindent elsöprőnek kellett volna lennie, nem kétségekkel telinek, ahol rádöbben egyikünk a valóságra, a jövőre, ami itt liheg a nyakunkba megmásíthatatlanul.
- Kérlek, Legolas! Ne gondolj ezekre a kínzó gondolatokra! Ez itt most a mi éjszakánk! A mi óráink, perceink, az érzéseinké, a melegségé, a melessëé. Kérlek!
Újra a szemembe nézett. Szája szegletében sajnálkozó mosoly ült, ahogy kecsesen felemelkedett. Én még mindig a földön térdeltem előtte. Ruhájának szegélye végigcirógatta az arcomat, ahogy ellépett mellőlem, otthagyva a földön kuporogva. Szívemet összeszorította a bánat, és már éreztem is a szememet csípő könnyeket, a lelkemet tépő kínt, az üvegszilánkok fúródását, azt a kaparó érzést, ami a torkomat csiklandozta, hogy az éjszakai égbe, az arcomnak csapódó esőnek üvöltsem a fájdalmamat, ami most elárasztotta a testemet.
Az elutasítás, a melindom elutasítása mindennél jobban kínzott. Soha nem érezte még ehhez hasonló fájdalmat, főleg az előbb megtapasztalt boldogsághoz képest.
- Legolas! Kérlek! – csuklott el a hangom, mikor hallottam, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik.
- Nem lehet, Nirwe. A maranwë csúfos viccet játszott velünk, mikor elhitette velünk, hogy ez lehetséges. De nekünk nincs jövőnk! És ezt te is tudod.
- Nem! – kiáltottam. Szememből már kicsordult egy könnycsepp. A békesség, a vágyam mind tovaszállt, csak a lelket tépő fájdalom maradt meg.
- Ne nehezítsd meg ezt az egészet, Nirwe. Te is tudod…
- Nem! Nem érted, Legolas? A maranwë nem csak azért küldött, hogy az Egy Gyűrű segítsége legyél! Ő akarta, hogy mi találkozzunk! És kik vagyunk mi, hogy megtagadjuk?
- Ne fogd rá az egészet, Nirwe! – csattant élesen Legolas hangja. A torkom összeszorult. Megalázottnak éreztem magamat.
- Legolas… - ziháltam.
A kinti vihar erősebb lett, az ablakból becsapódó esőt a szél egészen hozzám fújta. A bőrömről lecsorduló cseppek halk koppanása keserű szimfóniát játszott a könnyeim csordogálásával.
- Sajnálom, melima. Lehetséges, hogy a maranwë is ezt a véget szánta nekünk.
Csöndes kupacban rogytam le a padlóra. Nem tudtam, hogy mikor vált a boldog, felhőtlen, vággyal túlfűtött melegség ennyire keserű, hideg, rideg valósággá, szétzúzva az álmokat, összetörve a melessët, megrongálva a lelkemet.
Felálltam.
- Bizonyítsd be nekem, Legolas! – mondtam halkan, hangom szinte csak suttogásnak tűnt.
- Mit bizonyítsak, Nirwe? – nézett rám, szeme őszinte tanácstalanságtól fénylett.
- Azt, hogy nekünk nincs jövőnk! Hogy ez – mutattam kettőnkre –, nem létezik!
A válasza néma maradt. A kinti villám megvilágította mosolyomat, ami az arcomra ömlött. A bennem feszülő fájdalom lassan csitulni kezdett, de valahogy éreztem, hogy egy apró rés mindig ott fog maradi, emlékeztetve engem mindenre.
- Látod?
Közelebb léptem hozzá, kezem kinyújtva tenyerem az arcára helyeztem. Lehunyva szememet élveztem a puha bőr nyújtotta érzést, a szempillái lusta simogatását, az ajkai melegségét, amik félig nyitva leheltek a csuklómra.
- Nincs ebben semmi olyan, amit szégyellnünk kellene. Lehet, hogy a sors elszakít hamarosan egymástól minket, de minek tagadnánk meg azt a rövid időt, amit szánt nekünk?
- A szerelmet mindenki megérdemli, még ha rövid időre is – lehelte.
- Pontosan – nyaltam meg az ajkai vonalát, kezem lecsúsztatva a derekára, ujjaim a ruha anyagába fúrva. Csókjaim egyre mohóbbá váltak, ajkaim lustán, mégis túlfűtött szenvedéllyel kóstolgatták Legolasét. Az íze, az illata, mind újra, meg újra elbódítottak, én pedig nem álltam ellen a bűnös élvezetnek, amit a férfi nyújtott nekem.
Annyira akartam, érezni szerettem volna minden egyes porcikáját, hogyha nem tudtam volna, hogy képtelen a vágyakozásba belehalni, én megtettem volna.
De most ott volt előttem, ujjai lassan csúsztak végig a vékony anyag alá rejtett bőrömön, érzékien végigcirógatva, ami szinte dorombolásra késztetett, miközben a gerincemen soha nem tapasztalt érzések cikáztak végig.
A csók kissé hevesebb lett, Legolas keze a tarkómra csúszott, mire én is megdöntöttem a fejem, hogy még jobban hozzáférhessek kedvesem ajkaihoz. A szája nedves nyomokat hagyott az enyémeken, majd az alsót finoman megharapdálta. Végül a nyelve érzékien tört be résnyire nyitott ajkaim közé, és én újra megborzongtam.
Az érzés annyira hihetetlen volt. Egyszerre kétségbeejtő, mégis csodálatos. A melegség, amit éreztem, az a csúszós érzés, a mindent elborító kéjes szenvedély – ami elöntötte testemet.
Halkan felnyögtem, kezem végigvezettem Legolas oldalán, felfelé gyűrtem az anyagot, benyúlva alá, végigkarcolva körmeimmel a bőrét, borzongást váltva ki belőle.
- Nirwe… - sóhajtotta.
Fejem felemelve a szemébe néztem.
A csillagok apró pöttyökként tükröződtek vissza a tükörsima felületről. Csillogásuk elárasztott engem, melegségük pedig boldogsággal töltött el. Láttam a mélyén megbújó fájdalmat, az ezeréves múltat, a fáradtságot, kimerültséget, szeretetet, bizalmat, a feladattól és a jövőtől való félelmet, de ez csak még mélyebb szerelemmel töltött el.
Legolas megmutatta nekem a legrejtettebb énjét, kitárulkozott előttem, odaadta nekem a szerelmét, az életét, a jövőjét. Nem tudhattuk, hogy az mit hoz nekünk, de mindketten éreztük a jelen mindent elsöprő erejét, a perzselő forróságot, ami minden kételyünket elmosta erre a rövid időre, átengedve a lényünket a melessënek.
- Szeretlek… - leheltem az ezüstszürke tincsek közé, amikor végigfektetett az ágyon.
Szeme újra az enyémet kutatta, de mikor semmi mást nem talált benne, csak az előző kimondott szó érzelmét, ajkai mosolyra görbültek, és lassan végigvezette őket a nyakam oldalánál. Végül apró csókot nyomott a vállamra, és ujjai lassan elkezdtek vetkőztetni.
A puha anyagú ingem lassan, lágyan csúszott le a vállaimról a földre. Legolas szája nem szakadt el az enyémtől, egyre csak csókolgatott, olykor áttérve a nyakamra, finoman beleharapva, engem sóhajokra fakasztva.
- Nirwe… - lehelte a fülembe Legolas, mire megborzongtam. A neve a számból a legfinomabb epernek tűnt, ami lágyan bomlik szét a szájban, az íze pedig még percekig megmarad, miközben a leve lassan csorog végig benned, és az emlék, ahogy a fogaidat a gyümölcs húsába mélyeszted, újra és újra elborít. Csodálatos volt hallani ezt az egy szót. Még ha az utóbbi időben számtalanszor is kimondta, most annyira más volt. Nem csak a hanglejtése, hanem a tartalma is, minden.
Megragadtam a nadrágomat bontogató kezét, és az ágyra húztam őt. Ledöntöttem, fölé kerekedtem, majd hátamat begörbítve a szájára hajoltam, éhesen csókolva, az előbbi finomságot teljesen elfelejtve faltam az ajkait, nyelvem mégis lustán körözött a szájában, párarcot vívva az övével a dominanciáért.
Lihegésünk csakhamar betöltötte a szoba minden zugát, fülemben hallottam dörömbölni a véremet, tudatom pedig lassan, de biztosan kerülte el a való világot, csak Legolast hagyva meg a gondolataim között.
- Szeretlek… - sóhajtottam újra.
- Tudom, Melima.
- Érezni szeretnélek! – sóhajtottam.
Legolas hozzányomta a száját az enyémhez, kedvesen, törődően. A finom puhaságú ajkak lágyan kóstolgatták az enyémeket, miközben az ujjbegyek a meztelen bőrömön szaladtak végig, végigsimítva rajtam, libabőrt csalva minden porcikámra.
Az egész annyira jó volt, mégis bűnös, telve keserűséggel, a tudattal, hogy hiába ez az első, lehet, hogy az utolsó is. Elrond, és a maranwë nem sok időt hagyott nekünk.
Legolas izmai hullámzottak, amikor lassan rámeresztette magát, ágyékunkat összeérintve. A karjai megtartották a felsőtestét, csak a szája nyomódott továbbra is rendületlenül az enyémnek, lustán kóstolgatva azt, elnyelve az előbbi mozdulat hatására előtörő sóhajaimat.
- Kérlek! – suttogtam, megemelve a csípőmet, apró körözve vele. Legolas ajkai közül halk szisszenés szabadul fel, majd fogait a vállamba mélyesztette.
A félig kioldott nadrágom egyetlen mozdulattal került a földre, ahogy az ő megmaradt ruhái is. Teljesen meztelen feküdt az ágyban, a kinti vihar ezüstszínűre színezte hófehér bőrét. Csillogó szemei mélyén megült a fájdalom, de a vágy erősebb volt benne. Csillagként ragyogott a félhomályban, engem pedig úgy vonzott, mint éjjeli lepkét a fény. Csábító volt, férfiasan kemény, mégis a tündék lágysága volt minden mozdulatában.
- A ma éjjel, csak a minek – súgta a számba, mielőtt újra megcsókolt volna. Keze továbbsiklott, marokra fogva, hüvelykujja rátalált a legérzékenyebb részemre. Nyögéseim lassan betöltötték a szobát.
- Nirwe… - suttogta, mire megborzongtam. A nevem a szájából még mindig ambrózia volt számomra.
Odakint dörgött egyet az ég, mire a vízesés lezúduló hangja még balsejtelmesebb lett. Tudtuk, hogy ez az éjszaka sorsfordító.
- Csak gyere – válaszoltam.
Ujjai utat találtak hozzám, és lassan nyomultak egyre mélyebbre. Önkéntlen szisszentem fel a feszítő érzéstől, de Legolas puha csókjai visszahoztak a valóságba, hozzá, a csitítgató suttogó szavaihoz, amikor végül ő maga merült el bennem.
Soha nem éreztem még hasonlót. A Legolas előtti alkalmak csak gyenge utánzatok voltak ahhoz képest, amit most éltem át. Az érzés csak lassan ült el, de a lelkemben megmaradt. A szerelem és a fájdalom furcsa keveréke tovább élt bennem, kitöltött, könnyekre fakasztott.
Legolas a szájával itta le a gyöngyházfényű cseppeket, de lassan az ő arcáról is az enyémre cseppent egy-két kristály. Tudtam, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én. Mi együtt vagyunk teljesek. A sorsunk egymás mellé van tervezve, a maranwë minket a másik mellé helyezett. Külön-külön csak fél-lények vagyunk, de együtt tökéletesek.
- Nirwe… - súgta újra Legolas. Hangja rekedt volt, a vágy sütött belőle, és amikor felpillantottam rá, az ajkait az enyémnek nyomta. Ez a csók már nem volt lágy, sürgető indulatok voltak benne, de nem bántam. Az emlékek, amiket meg vele együtt adott át a kedvesem, elárasztottak, és mélyen, a lelkemre telepedtek.
Voltak ott érzések, tengernyi belőlük, fájdalom, szeretet, konkrét emlékek az életéből, az édesapja képe, az édesanyjáé, ahogy hozzá beszél, miközben végigsimít az arcán. Aztán újra az édesapja, mikor elmondja neki: mennie kell. Édesanyja arca könnyes, ujjait nyújtaná felé, de sosem éri el. Tudja, hogy talán nem is látja újra. A szemében fájdalom csillan, de Legolas rámosolyog. A könnyekkel tarkított arcon is végigsuhan egy kedveskedő mosoly, de a fájdalom örökre ott marad a most már tompábban fénylő szemben, ami annyira hasonlít a fiáéra.
És az emlékek csak jöttek. Elárasztották az elmémet, én meg hagytam, egészen addig, míg Legolas keze, ami hozzám ért, magamhoz nem térített, elvágva ezzel az emlékek áradatát.
Ujjaim Legolas hátára simítottam és lassú köröket rajzoltam rá. Fejemet hátravetve kínáltam neki a nyakamat, csípőmet lassan mozdítva felé, hogy hamarabb találkozhassunk. Férfiassága lüktetett bennem, éreztem, ahogy kitölt, pulzál, és gyengéden súrol mélyen bennem egy olyan pontot, amitől a testemen végigszáguldottak az impulzusok, és megremegtem.
Karjaimmal közelebb vontam magamhoz, hagyva, hogy szája a vállamra tapadjon. Lábaim a derekára kulcsolódtak.
Lökései mélyebbek lettek, a hátam pedig ívbe feszült az intenzív érzésektől. Már nem volt ő és én. Eggyé váltunk.
- Még… még… - ziháltam.
Karjaival alám nyúlt, és fordított rajtunk egyet, így én kerültem felülre, miközben ő tövig szaladt bennem. Kezeim megroggyantak a mellkasán, ahol támaszkodtam, fejem lehajtva hagytam, hogy hajam apró folyamonként terüljön el a sápadt bőrön.
Mozgásunk összhangban volt, ujjaimmal a saját mellkasomat cirógattam, ahol az ablakból becsapó esőcseppek folytak le. Számra harapva hagytam, hogy csípőm ösztönösen mozduljon, combjaim megfeszüljenek, és testem hullámzása meghozza a várva várt gyönyört, amiért már mindketten hangosan ziháltunk.
- Nirwe… - nyögte Legolas. Keze felnyúlt, fejemet lehúzva magához csókolt meg, átvéve az irányítást. Felszisszentem. – Közel vagyok…
- Tudom… én is – hörögtem.
A mozdulatok mélyebbek lettek, sürgetőbbek, mégis lassabbak. Éreztem, ahogy a gyönyör felkúszik az alhasamból a gerincemen, majd a lezárt szemhéjam mögött robban fel. Mégis, kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem, és lássam, ahogy Legolas arca kissé eltorzul, majd teljesen kisimulva a nevemet súgja. Meg kellett őriznem ezt az emléket, hogy magányos óráimban, napjaimban, hónapjaimban erre gondolhassak, várva a következő alkalmat, nem adva fel soha, csak várva Legolas érkezését.
- Szeretlek – suttogtam a szájába,lehajolva hozzá.
- Én is szeretlek, melima. Örökké.
Szómagyarázat:
Melessë – szerelem
Fairië – szabadság
Melima – kedves, szeretnivaló
Calwa – szép
Metta – vég, befejezés
Melindo – szerető
Maranwë – sors, végzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése