Egyperces szerelem

A történet arról szól, mint a cím. Egy érzés, pár perc, egy metró, egy egyperces szerelem. 

Romantikus, Oneshot

Saját szereplők

Cím: Egyperces szerelem

Írta: Rozmaring ~ Salvi

Béta: Zsálya

Korhatár: 12

Műfaj: romantikus

Kelt: 2011.08.27

A történet már régóta megfogalmazódott bennem. Mikor azonban meghallottam egy zeneszámot, végképp úgy éreztem, meg kell írnom.

A novella létrejöttében nagy szerepet kapott egy metró, egy kék szemű démon, és a Magashegyi Underground – Metróhuzat című száma.

Lassan lépdeltem végig a kikövezett úton. Cipősarkaim halkan koppantak, lábujjaim érezték az apró ropogni a talpam alatt. A szél játékosan fújt végig a hajamon a szőkésbarna tincseket a szemem elé seperve, hogy aztán ujjaimmal egyenként szedhessem ki onnan őket. A nadrágom szinte második bőrként tapadt rám, a hőség elemi erővel tört rá az emberekre. Mégis az a hűs szellő, ami az egész társaságot végigborzolta, jóleső sóhajtásokat csalt sokak ajkára.

Lassan fordítottam körbe a tekintetem, mindenkit megnézve magamnak. A táskám lassú himbálózása a vállamon zavaró tényezőként szökött be a tudatomba, de nem törődtem vele, csak a vállam egy rándulásával próbáltam a helyén tartani a makacs kiegészítőt. A szemüvegem lassan csúszott lejjebb az orromon, így miközben a szemem újra végigpásztázott a szedett-vedett társaságon, azt is a helyére igazítottam.

Ahogy egyre továbbhaladtam, úgy kanyarodtak el az emberek, és jöttek helyette mások. Mindenki valahova igyekezett, ahogy én is.

Elgondolkodtam rajta, hogy ki hova mehet. A kamaszok iskolába biztosan nem, hisz még egy hét van hátra, hogy mindenki újra élvezhesse a lélekvesztők csodálatos kiváltságait. A felnőttek nagy része talán munkába igyekezett, de ezt sem tartottam valószínűnek, hisz a kései délutáni óra, mikor a nap is már csak bágyadtan sütött ránk, nem épp munkába induló időpont.

Sóhajtva vetettem félre a gondolatot, és próbáltam arra koncentrálni, hogy biztonságban lejussak a megannyi lépcsőn, ami a metróhoz vezetett. A villamos már kiszívta nagyrészt az energiámat, így most az újabb közlekedési eszközre gondolva a szédülés kezdett kergetni. Ismertem már, hogy az összetorlódó emberi testek tömege nem épp a legjobb gyógyszer a hőségre, ahol egymás izzadságának szaga, az avas textilek és a fémillattól terhes levegő csak még inkább ingerülté teszi az embereket, és csak kikerülni szeretnének onnan, hogy újra a friss, tiszta, szmog szagú levegőre jussanak. Ott aztán embermentesen a magánszférádban lehetsz önmagad és igyekezhetsz tovább, ahova a sorsod hív.

Mégis én – és még sokan mások, lefelé tartottunk.

A cipőm most hangosabban koppant a lépcsőhöz, mint eddig, én pedig igyekeztem kikerülne a gyanús foltokat a kövezeten, amiknek ammónia bűze lassan töltötte meg az orromat orrfacsaró aromájával.

Ahogy leértem a lépcsőn, a szemem elé került a hajléktalanok kis csoportja, akik éppen valamin nagyon szórakoztak, hisz fogatlan mosolyuk beragyogta az amúgy szürke falakkal határolt széles lejárót. Oldalt a szendvicsek illata keveredett a lenti szagokkal, mire csak kezemet ökölbe szorítva gyorsabb lépésre ösztökéltem magamat, hogy mihamarabb kikerüljek a környezetből.

Sok társamtól kísérve végül eljutottam a feljáróhoz, ahol egy éles jobbkanyart véve, és kikerülve egy embert, a táskámban kezdtem kutakodni a bérletem után.

Az ellenőrök sorfala egyre csak közeledett, de a karom még mindig mélyen a táskában kotort, én pedig fogaimat erősen összeszorítva kutattam ujjaimmal a kis négyszögletű tárgy után, hátha meglelem.

Végül pár lépéssel a marcona kinézetű emberek előtt diadalittas mosollyal húztam elő a keresett bérletet, nem megadva magam az előttem álló sorfalnak, hogy legyen egy jó napjuk, mikor bliccelésen kapnak rajta valakit.

Gyorsabb tempóra kapcsolva mutattam fel az egy héttel ezelőtti dátumot tartalmazó bérletet, ami csak két hét után jár le, és még megajándékoztam az igazán unatkozónak kinéző embert egy mosollyal, akinek fáradt vonásait egy pillanatra kisimította a viszonzott kedvesség, hogy aztán újra visszasüllyedjen a fáradtsággal kevert apátiába, amivel a munkája jár.

Fülem elkapott egy párbeszédet, ahogy egy öregebb néni hevesen gesztikulálva magyaráz a középkorú ellenőrnek, hogy nem fiatal ő már, pedig megvenné a szükséges jegyet. A nő arcán bűbájmosollyal tűrte a hirtelen jött szóáradatot, majd végül mikor a néni is a mondandója végére ért, kedvesen visszautasította a további fecsegést, és felvilágosította az őt néző csokoládébarna szempárt, hogy neki ez a munkája, és kötelessége elengedni az idősebbeket anélkül, hogy elkérjen egy személyigazolványt, mikor egyértelmű, hogy az ember betöltötte a szükséges életkort ahhoz, hogy jegy nélkül utazhasson.

A közjátékon gondolkodva, egy vigyorral az arcomon indultam tovább, mellettem egy velem egykorú sráccal. Nem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy nadrágja szinte leesik róla, így fenekének szinte fele kilátszik a nadrágból. Visszaszorítva a kényszert, hogy előkapjam a telefonom, majd lefényképezzem a nem éppen mindennapi látványt, csak gyorsabb tempóra kapcsoltam, és megelőztem a férfikezdeményt, lábammal oldalasan beugorva több ember elé.

Leérve színes tömegben találtam magam. Önkéntelenül rángattam kicsit lentebb a pólómat, húzogattam meg a nadrágom szárát, és fésültem bele rakoncátlan tincseimbe. Szemem jobbra-balra járt, felmérve mindenkit, hogy ki lehet, micsoda, hova megy. A hajak, szemek, az illatok, az emberek tömkelege egy pillanatra megszédített, de gyorsan továbbsiettem, újabb embereken megpihentetve a tekintetem.

Céltudatosan sétáltam egyre előrébb, tudva, hogy a második széksor harmadik széke előtt kell megállnom, hogyha olyan helyen szeretnék leszállni a metróról, ahonnan rögtön a mozgólépcső felé tudom venni az irányt, és nem kell sokat sétálni addig.

Ahogy odaértem, megálltam, újra beletúrva a hajamba, és gyorsan oldalra tekintve felmértem a környezetem.

Nem kellett sokat várnom, még rendesen körülnézni sem volt időm, sem elolvasni az óriásplakát szövegét, a metró hangosan zakatolva száguldott be, kerekei élesen sikítottak a fékezéstől, míg az emberek faarccal álltak tovább, várva, hogy a szerelvény megálljon, ők pedig felszállhassanak.

Végül lefékezett a fémszerkezet és az ajtók egy kattanással kinyíltak. A tömeg kizúdult, majd be.

Én is beszálltam és oldalra álltam, megvetve a lábamat, nem engedve, hogy elsodorjanak. Ahogy elhangzott a felszállás befejezését kérő monológ, az ajtók újra bezáródtak, és a metró egy apró rándulással útjára indult.

A szél besüvített a hosszúkás ablakokon, összeborzolva mindenki haját, hűsítve a pirosló arcokat.

Aztán oldalra néztem.

Tekintetemmel felmértem a környezetem – újból. Férfiak és nők álltak körben, oldalt, ültek a padokon, kapaszkodtak a plafonról csüngő tárgyakba. Voltak, akik szinte lógtak róla, voltak, akik csak két ujjal értek hozzá, mintha attól félnének, ha jobban megragadják, az bekapja őket.

Pár ember, kapaszkodás nélkül, zsebbe dugott kézzel álldogált.

Sóhajtva néztem a táskámra, majd újra belemerülve könyékig, kihalásztam belőle a zeneszerkezetemet, hogy kissé feldobjam az egyhangú utat.

Hamarosan a fülemben dübörgött a zene, én pedig aligmosollyal az ajkamon hunytam le a szememet egy pillanatra, kiélvezve a taktusokat, az akkordok szimfóniáját.

Aztán újra kinyitottam, és oldalra fordulva a szívem megállt egy pillanatra.

A kék szempár rabul ejtett. Halvány, szürkés árnyalatú tónusa magára vonta a figyelmemet, mosolya a száján elkápráztatott, én pedig elvesztem. Fekete haja rakoncátlanul meredt szerteszét, a metróhuzat bele-belekapott a tincsekbe. Szép vonású arcának látványa pirulásra késztetett. A határozott arcéle, telt ajkai még csábítóbbá tették – fiú létére.

A zene váltott, de én megrekedtem a pillanatban.

Egy másodpercre eltűnt előlem a hely, a fémszerkezet helyére melegbarna falak léptek, egy vajszínű kanapé, kedves rokonok. Egy csók, egy ölelés, egy gyengéd simítás.

Átéltem a fekete hajszálak cirógatását a meztelen bőrömön, ujjbegyek bágyadt érintését a karom belső felén. Nevetéseket, kimondott szavakat.

Egy tengerparti üdülést, fájdalmas szisszenéseket, majd gyönyört, újabb nevetést, gyerekek gügyögését, kiabálást, sírást, kibékülést. Újabb csókok jöttek. Édesek, kacérak, kedvesek, alig pille érintések, majd nyelvek érzéki játéka. Rengeteg beszélgetés. A témák komolysága, végül sírás-nevetés, összebújás.

A zöld fűben való heverészés, randik, mozik, kézfogások, majd újabb csókok színes tömkelege elárasztotta a tudatomat. Éreztem a levegő friss illatát, a madarak csicsergését, a Nap meleg cirógatását a bőrömön.

A lepedő surrogása, érzékiség, gyertyák vöröses színe a falon, a zene halk hangja újra felborzolta az érzékeimet, a hőség egy pillanat alatt árasztott el.

Végül őszes hajszálak vegyültek a fekete közé, a kék szempár lassan elhomályosult, de a csókok, az érintések, a boldogság ugyanúgy ottmarad. A szívemben. A hazaérkezés öröme, az érzés, mikor tudod hol a helyed.

A metró hangosan zökkent, a kék szempár elengedte az enyémet. Az illata elsodródott mellőlem, én pedig beszívtam az aromától terhes levegőt, amikor a meleg bőr érintése is tovatűnt az ajtón. A friss levegő beszökött a nyitott szerkezetbe, én pedig ott maradtam.

A fülemben keserű zene szólt, az félmosoly lassan halt el az ajkamon.

De éreztem, láttam magam előtt mindent. Végigéltem a szerelem mámorító erejét, az érzések kavalkádját. Az elképzelt jövő még élénken, színesen élt a tudatomban, színei csak lassan haltak el, mosódtak össze a metró szürke színével.

A kocsi újra megrándult, mi pedig továbbindultunk. Az egyperces öröm, az egyperces érzések kavalkádja komótosan hűlt ki bennem, visszaadva az érdektelen pasztellszíneket a világomnak.

A következő megállóban én magam is leszálltam. Ahogy cipőm lassú dobogása elhalt a mozgólépcsőn, a zene utolsó taktusai betöltötték a fülemet, már nem is élt élénken bennem mindaz, amit pár perce oly intenzíven éreztem.

Mire felértem, ki, a szmogszagú levegőre, a mosoly az ajkamon másnak szólt, a szemem mástól csillogott, én pedig újult erővel rontottam neki a világnak, új élményekért, újabb egyperces szerelmekért, egy új életért.