Gyógyulás - Előszó

Harry számára a gyilkolás gondolata megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni tudjon?

Dráma, Angst

Perselus Piton x Harry Potter

Cím: Recovery – Gyógyulás

Írta: Rozmaring ~ Salvi

Béta: Zsálya

Korhatár: 18

Fandom: Harry Potter – a hetedik könyv eseményeit nem veszi tudomásul, csak részletekben

Párosítás: Perselus Piton x Harry Potter

Íródott: 2011. 04. 15. – még íródik

Figyelmeztetések: lelki kín, slash, erotikus tartalom, depresszióra való hajlam, angst, hurt/comfort

Műfaj: dráma, sötét, romantikus

Tartalom: Harry számára a gyilkolás gondolata megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni tudjon?

Írói megjegyzés: Elmélkedések olyan dolgokról, amiket nem tudunk elképzelni. A képzeletem kivetülése, hogy én hogy gondolom az események ilyesfajta alakulását. A szavak, mondatok, pusztán spekulációk. Mindezt tetéztem egy kis filozófiával, ami gyűjtőmunkám – és a gondolataim visszhangjai.

Előszó – Mert van, amit meg kell tenni

Az átkok színes felhőt vontak a délutáni égre. A fájdalmas kiáltások és  sóhajok színes szivárványként terültek el a végtelenben.

Az ég, mintha csak együtt érezne ezzel a kaotikus forgataggal, sötét fellegeket vont magára, és hatalmas viharral fenyegetett. Azonban még mielőtt kitört volna az égi háború is, valamelyik halálfaló felküldte a koponyát az égre. A zöld halálfej kísérteties fénnyel vonta be a tájat, sápadt fénye gyilkosan meredt az alant harcoló emberekre.

Egy pillanatra minden megfagyott. Mind a halálfalók, mind a fehér varázslók megálltak, hogy vagy az áhítatot és az őrült csillogást, vagy az iszonyodott tekintet verje vissza magáról a zöldes szín. A szájak tátva maradtak egy pillanatra, majd szinte tömegesen hullottak az emberek a fellazult talajra, bele a poshadt szagú törmelékbe, amit már átitatott a vér, mikor a sötét oldal csatlósai magukhoz kapva, élve az alkalommal, ezernyi átkot bocsájtottak szabadjára, ami rögtön megtizedelte az ellentétes oldal mágusait.

Az emberek lassan elveszítették a józan ítélőképességüket, mindenkire támadtak, nem figyeltek egymásra, csak azt kívánták, hogy abbamaradjon ez az őrület, miközben nem gondoltak arra, hogy éppen ezzel a lépésükkel – az értelmetlen öldökléssel – szítják tovább a háborút, és saját maguk döntik romba a világot.

Dühösen, mégis lágyan pergő francia szavak szökkentek fel a levegőbe, és csakhamar egy hatalmas hintó szállt le a Roxfort mezejére. Csak úgy ömlöttek belőle a világoskék talárt viselő varázslók, akik rögtön harcba szálltak, világos ruhájuk vérrel szennyeződött. Kezükben a pálca sebesen forgott, de még ők sem bírtak a halálfaló sereggel.

Keserves küzdelmet vívtak mind az idővel, mind saját magukkal, nem tudva hol a határ. Itt már csak az számított, hogy a győzelmet valaki megszerezze. Az emberek fejében szeretteik képe villant fel időről időre, könnyeket csalva a szemükbe, és reményt a szívükbe, hogy látják-e még őket újra.

Az egész csata közepén egy fekete hajú fiú küzdött. Körülötte pajzsot vontak a vörös alakok. Mellette egy ugyancsak fekete hajú férfi állt, kezében görcsösen szorongatta a pálcát, miközben baljával próbálta megtartani kisebb társa súlyát, aki vészesen közel állt az összeeséshez.

Hangos kacaj szelte ketté a teret, mire a sötét oldal követői felvihogtak, és egyszerre több átkot küldtek középre. A magas férfi épphogy fel akarta húzni a pajzsot, de mire végzett volna, megannyi varázslat bejutott közéjük és eltalálta a mellette ácsorgót. Az hangosan felnyögött, majd nyüszítés szerű hang szökött ki az ajkai közül, ahogy összerogyott.

- Harry! – sikoltotta Hermione. Oda akart futni barátjához, de egy elé álló halálfaló – Rebastan Lestrange – nem engedte. Pálcájával rögtön az útjára bocsájtott egy lefegyverző átkot, de a Lestrange férfi egy gúnyos mosollyal perdült ki előle. A lány a száját összeszorítva bocsájtotta útjára a következő átkot, míg fél szemével a földön kuporgó alakot figyelte, aki most két kezét a talajra támasztva próbálta felnyomni magát. Homályos zöld szemeiben indulatok csillogtak, ahogy a gyilkos vörösbe nézett.

Félretolta a felé nyúló segítő kezet, és – igaz, inogva – de felállt.

- Mi van, Kis Túlélő? Csak nem kezd cserbenhagyni az ösztönöd, amivel átvészelhetnéd ezt a helyzetet? Vagy azt gondoltad, hogy megnyerheted ezt a csatát?

- Igen – felelte Harry, és figyelmen kívül hagyta a szájából kibuggyanó vért, amire Voldemort szélesen elhúzta a száját. Fehér fogai megvillantak a Morsmorde gyilkos fényében.

- Hát akkor figyeld, ahogy romba dől a szeretett világos oldal, és meghalnak a barátaid!

A sziszegés mindenki szívét megdermesztette. De a fiú nem ingott meg, csak idegesen nézett a másikra, miközben válaszolt.

- Soha! Csak a holttestemen át!

- Ha így szeretnéd… - vonta meg a vállát, a penge ajkakra újabb mosoly telepedett.

Újabb jeges kacajt hallatott, majd a kisebb alakra koncentrálva szinte végigtapogatta.

Harryn végigfutott a borzongás, és újra térdre rogyott. Kínjában a vértől áztatott talajba markolt, de rögtön kiengedte ujjai közül a fémes szagú porhanyós földet. Hányingere egyre nőtt, ahogy magán érezte a vörös szemeket, és érezte, hogy egy mentális kéz végigsimít lucskos homlokán, ahova hollófekete haja tapadt. Üvegesen meredt az apró göbökre, szájából vékony patakból csordogált a vér.

- Potter! Harry!

Piton hangja felrezzentette kábulatából, de már késő volt. Voldemort ördögi mosolyra húzta ajkait, és elvéve róla a tekintetét, megkereste a barátait.

- Ne! – ordította, de csak rekedt suttogás jött ki ajkai közül.

A bájitalmester erős karja felrángatta a földről, és talpra állította. Két kézzel magához szorította Harryt, érezve magán a kisebb test erőteljes remegését.

- Mi történt? Mire készül? – faggatta diákját.

- Nem! Nem! Ne! Nem teheti!

- Mit, Harry? Mit csinál?

Azonban a szavai süket fülekre találtak, a fiú szinte önkívületbe esett, ahogy csak tagadását ismételgette. Majd megmerevedett, és újra átfutott a testén a borzongás.

- Harry? – Hermione hangja furcsának tűnt.

- Mione… - suttogta.

- Gyere ide, Harry. Ron és én várunk! Nézd, itt van Remus! – mutatott a földön fekvő alakra, akinek karja természetellenes szögben állt el a testétől, de láthatóan lélegzett még. – Gyere, Harry! Segíts nekem! Meg kell mentenünk a világot!

- Mione… Mione…

Harry tett egy lépést, de Piton azonnal maghoz rántotta. Nem tetszett neki ez az egész helyzet. Tekintetével megkereste a Sötét Nagyurat, aki becsukott szemmel állt, arca groteszk vigyorra húzódott.

- Harry? Miért tétovázol? Nem szeretsz már? Itt vagyunk Neked, Harry! Gyere ide hozzám! Kérlek!

Károgás hasított a csata zajába.

- Haver, hallgass Mionéra! Tudod, hogy ő mindig tudja, hogy miről beszélj! Gyere ide!

Harry még mindig nem mozdult, Piton karjai satuként szorultak körülötte.

- Gyere már ide! – sipította Hermione, hangja őrült csengése nem kerülte el Perselus fülét.

A bájitalmester felcsúsztatta az ujjait a vértől és sebektől tarkított bőrön, és tenyerét a zöld szemekre helyezte. Végül pálcáját felemelve a két alakra célzott.

Nem akarta megölni őket, így csak egy erőteljes kábító átkot mondott ki.

A karjaiban szorongatott alak nem mozdult, csak megadóan dőlt hátra, karcsú ujjaival görcsösen szorította magához a fekete talárt.

- Ennyi? Ennyire vagy képes, Potter? Még a saját barátaidra sem hallgatsz? Szánalmas.

- Ne reagálj, Potter! Ahogy megtanítottam. Csak fel akar hergelni. Nyugalom.

Harry sóhajtva fújta ki a bent tartott levegőt, és eleresztette fájó izmait. A sebek, amiket az átkok okoztak rettentően sajogtak, és égtek, de most nem törődött ezzel. Száműzte agya egyik rejtett zugába, hogy semmi értelme most ilyeneken gondolkozni. A legfontosabb, Voldemort.

- Menni fog, Potter. Tudod a dolgot.

Harry bólintott. Fejét még egyszer utoljára a mögötte álló szikár alaknak döntötte, majd ingadozó léptekkel a groteszk figura felé indult. Az meglepődve nézett rá. Nem várt frontális támadást, főleg nem ezek után. Azt hitte, megtalálta ellensége legfájóbb pontját.

A fiúnak azonban még mindig a szavak csengtek a fülében. Piton mély, biztató hangja. A férfi tudta, hogy képes megtenni. Átérezte a helyzetét. És Harry hálás volt.

Lassú léptekkel közeledett Voldemort felé. Szeme éles fényben ragyogott, a koponya az égen csak még fényesebbé tette a zöld íriszt. A fekete pupillák szinte teljesen eltűntek a smaragd ragyogásban. Keze lazán szorította magához a pálcát, miközben a mutatóujjával végigsimított a fa teljes felületén. Érezte maga mögött Piton alakját, az energiát, amit a férfi teste árasztott magából. Sóhajtva hunyta le a szemeit egy pillanatra.

Felrémlett az egyik nem régi vitájuk előtte.

- Potter! Mit mondtam neked? Azt, hogy védd le az agyad! Okklumencia! Hogy akarsz így kiállni a Nagyúr ellen, mikor akármelyik pillanatban betörhet az elmédbe és ott megölhet?

- De nem megy! Próbálkozok, de nem megy!

- Ha elhiszed, hogy nem megy, nem is fog! Gyere ide.

Harry meglepődve pillantott rá. Az egyik percben még villámló szemű tanára a másik pillanatban lenyugodott, és hívogatóan nyújtja ki felé a kezét. Irracionálisnak tűnt a helyzet.

- Gyere ide, Potter!

Harry megmozdult. Gépiesen, darabos mozdulatokkal rakta le egymás után a lábait, és az íróasztal előtt ácsorgó férfihoz lépett. Az kinyújtott kezével megragadta a jobbját, és erősen megszorította.

A fiú meglepődve vette észre, hogy a bájitalmester szeme csukva van, így ő is így tett. Hirtelen elárasztotta a békesség. Nyugalom volt. Az eddig benne tomboló vihar lecsendesedett, csak egy lágy szellő emlékeztetett az eddig pusztító indulatokra.

- Ha ideges vagy, vagy nem bírsz magaddal, tényleg nem fog menni. Ahhoz, hogy tökéletesen elsajátítsd az okklumencia folyamatát, nyugodt állapot kell. Tekintettel arra, hogy milyen helyzetben vagy, az nem sokszor esik meg ám ezekben a vészterhes időkben is törekedj arra, hogy az elméd, és a bensőd a lehető legnyugodtabb legyen.

Harry kinyitotta a szemét, és szembe találta magát a kútmély tekintettel.

- Ezt hogy csinálta? – kérdezte. Piton érdeklődve pillantott rá.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy most… nem érzem magam… idegesnek. Feszültnek.

Piton pár percig hallgatott, míg megszólalt. Arca kiismerhetetlen volt.

- Az emberek érzékelik az egymásból kiáramló energiát. Ez a képesség az állatokban van meg leginkább. Egy kutya nem mindig azért agresszív, mert ilyen a természete, hanem mert ezt sugározzák felé. Ez ugyanígy megtalálható az embereknél, kivéve, hogy mi nem vagyunk annyira fogékonyak erre a dologra, mint az állatok. Azonban egy képzett okklumentor és legilimentor képes arra, hogy csupán a lényéből kiáradó energiával manipulálja egy ember érzelmeit.

Most Harry hallgatott. Hagyta, hogy átjárja a feszültség nélküli állapot. Elengedte a vállait, hagyva, hogy azok megereszkedjenek. Rettentően fájt az a terület. A folytonos stressztől egy merő görcs volt az egész teste, amin az edzések csak rontottak.

- Annyira… kellemes – sóhajtotta, és nem törődve tanára rosszallásával egy pálcaintésre fotellé alakította át a széket, és belekucorodott.

- Potter! Nem lazítani vagyunk itt! Embereld meg magad!

A pillanatnyi békesség azonnal eltűnt, helyette újra átvette a helyet a más jól ismert feszült, vad, megzabolázatlan erő. Harry felnyögött, ahogy átjárta az egész testét a megfeszített türelmetlenség és fájdalom.

- Ne! Kérem! Csak meg egy kicsit…

Piton sóhajtott, majd elegánsan leereszkedett a székre. Az ellenséges érzelmek eltűntek. A férfi most a fotelban kuporgó fiatalembert szemlélte.

Fáradtnak, kialvatlannak tűnt, és egész testéből áradt a feszültség. Még most, ebben az állapotban is valamennyire megfeszítve hagyta az izmait, mintha arra számítana, hogy mindegyik percben rá támadhatnak.

Harry látta a felismerést Perselus tekintetében. Egykedvűen húzta el a száját, és inkább újra csak ellazította magát, amennyire tudta.

Pár perc elteltével felállt, és visszaalakított a széket. Egyenesen az ajtóhoz sétált. Mielőtt azonban kilépett volna, röviden visszanézett, egyenesen az őt figyelő fekete szemekbe, és egy egyetlen szót mondott:

- Köszönöm.

Ez volt az első lépésük egymás felé. Ezentúl a kapcsolatuk lassan, de biztosan megerősödött. Tökéletesen tudtak együtt dolgozni, nem zavarták meg egymás munkáját, és ha egymásra voltak bízva, szó nélkül együtt működtek.

És most itt álltak. Mindketten farkasszemet néztek egy olyan emberrel, akit mindketten a pokolba kívántak. Egyedüli különbség, hogy Harry képtelen lett volna meggyilkolni. De tudta, hogy meg kell tennie. Önmagáért, a barátaiért, és Pitonért.

Ingadozó lépteivel továbbment, egészen a vörös szemű szörnyeteg elé, akinek a pálca remegett a kezében. Szeme tágra nyílt, és őszinte félelem csillogott belőle.

Újra egy zöld, halálos átkot bocsájtott útjára, de az ismét eloszlott a levegőben. A gyilkos átok fénye lebegett Harry szemeiben.

- Adava…

Harry egyetlen sima mozdulattal emelte fel a pálcáját.

- Nem!

Bellatrix Lestrange hisztérikus hangja bántotta Harry érzékeny fülét. Érezte a nő felől közeledő átkot, de nem volt képes ellépni az útból. Már nem.

Keze őrjítően lüktetett, ahol a találat érte, és meglepődve nézett a lábánál lévő kettétört pálcára. A vörös főnixtoll szabadon lengedezett a szélben.

Ha tudta volna, hagyja, hogy a szemét fojtogató könnyek kicsorduljanak, de nem engedte. Már sírni sem volt ereje. Belenézett az őrülettől csillámló tekintetbe.

- Vége.

- És mivel akarsz megölni? Ha nem vetted volna észre, a pálcád eltörött! – harsogta Voldemort, és kárörvendően taposott rá a védtelenül maradt volt fegyverre.

- Ez a veszted, Tom. Egy varázslót nem a pálcája teszi azzá, aki. Hanem a lénye.

Harry nyugodt hangja összezavarta Voldemortot. Szinte meglepődve vette észre a mellkasából kiálló kés pengéjét, ami pillanatokon belül már hűvösen szelte végig a nyakát. Még érezte a rajta lecsorduló vért, még látta az előtte álló fiú hószín bőrén végigfolyó karmazsin folyamokat. Utolsó lélegzetével csak egy mondatot mondott, romba döntve az előtte álló lelkét.

- Mégiscsak gyilkos vagy, Potter!

Folytatás