Kossuth és Görgey kapcsolatának újraértelmezése. A magyar szabadságharc utolsó lépéseinek átírása, indokainak más szemszögbe helyezése – a fantáziám szerint.
Kicsit furcsa történet, sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e megírni, de végül kikívánkozott belőlem. Egy történelemóra ihlette, a történelemtanárom elbeszélése közben felcsillanó romantikus szálakat helyeztem egyéni – slash köntösbe.
1849 – kicsit másképp.
Történelmi, Dráma
Kossuth x Görgey x saját szereplő
Közkívánatra visszakerült az őt megillető helyre. :)
Azonban nem tudom, hogy fogom-e valamikor folytatni, mert egy-két emberke nem épp szívderítő kommentárja után(konkrétan a sátán művének titulálták az írásom) elment a kedvem tőle, hiába imádtam írni. Nem mondom, hogy soha nem fogom befejezni, de erősen kétséges a folytatása. Azonban mivel így magában is megállja a helyét, itt hagyom Nektek. :)
Cím:
Szabadságharc
Írta:
Rozmaring ~ Salvi
Béta:
Zsálya
Kelt:
2011.09.11. – még íródik
Korhatár:
18
Hossz:
2 fejezet
Páros:
Görgey x Kossuth (x saját szereplő)
Műfaj:
történelmi, dráma, romantikus
Figyelmeztetések: slash, szereplők halálának említése, részletes szexuális tartalom,
„szexuális hármas”
Tartalom:
Kossuth és Görgey kapcsolatának újraértelmezése. A magyar szabadságharc utolsó
lépéseinek átírása, indokainak más szemszögbe helyezése – a fantáziám szerint.
Kicsit furcsa történet,
sokáig gondolkodtam, hogy merjem-e megírni, de végül kikívánkozott belőlem. Egy
történelemóra ihlette, a történelemtanárom elbeszélése közben felcsillanó
romantikus szálakat helyeztem egyéni – slash köntösbe.
1849 – kicsit másképp.
1. fejezet
A nap már lenyugvóban volt,
mikor egy férfi lovagolt a vár felé. Feje félig lehajtva, vállai megroskadva,
de még így is látszott rajta, hogy valami méltóság lehet. Testéből sugárzott a
délcegség, lova peckesen kapkodta a lábait egymás után.
Közeledtére a várfalon
álló katonák riasztották társaikat, majd futárt küldtek a magányos lovas elé.
Csakhamar visszatért a
küldönc, meghozva a hírt, hogy maga Görgey Artúr lovagol a vár felé, egyenesen
Aradra. Eddig vágtatott, mostanra azonban elcsigázottan tette meg azt a pár
kilométert, ami még elválasztotta a céljától.
A hírre küldöncöt küldtek
fel a várba, meghozva a hírt, miszerint a híres hadvezér pár perc múlva
megérkezik, addigra minden legyen kész; tiszta szoba, ágy, ruhák, és egy kiadós
fürdő.
A lankás dombokat lassan
maga mögött hagyta a lovas, kezével már alig fogta a gyeplőt, agyában csak
szüntelenül az járt, hogy ébren kell maradnia, beszélni kell a rá váró férfival
mihamarabb – míg nem túl késő.
Az utóbbi napok szörnyen
kimerítették. A kormányzóelnök már nem bízott meg benne annyira, mint szerette
volna. Emellett pedig Haynau olyan galád módon rohamozta a seregét, olyan őrült
láng lobogott a szemében, miközben gyilkolta az embereket, hogy nem tehetett
mást, csak visszavonult, ezzel megszegve a tervet, miszerint legyőzi az osztrák
sereget, majd utána az oroszokat is. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt, de
megbízott a seregében, azokban a férfiakban, akik életüket is adnák a hazáért,
a szabadságért, a szeretteikért, akik otthon várják őket.
Nagyot sóhajtott, ahogy a
családjára gondolt. Hiányzott már a társa, szeretője, pedig tudta, hogy nincs
fél óra, és újra láthatja, magába szívhatja édes-fűszeres illatát,
végigsimíthatja lágy, barna tincseit.
Nem vágyott másra, csak
hogy érinthesse a puha bőrt, csókolhassa az ajkakat, kiélvezhesse azokat a
finom remegéseket, amiket ő tud okozni.
Fáradt teste új erőre
kapva egyenesedett ki a nyeregben, ahogy lassan, de biztosan kaptatott felfelé
a várba. Pár szóval elintézte a felé siető futárt, átadva a legfontosabbakat,
miszerint a sereget Temesvárnál hagyta, ő maga pedig eljött tárgyalni Kossuthtal
a további teendőkről.
Gerince halkan roppant,
mikor végre lekászálódott a lováról, lábai egy pillanatra megroggyantak, de
tartotta magát, és egy siheder kezébe nyomva a gyeplőt, egyenesen a főkapu felé
indult, ahol már több ember szemlátomást csak rá várt.
- Üdvözlöm Aradon, uram!
Előkészítettünk egy szobát önnek, pihenje ki az út fáradalmait. Futárunk
elmondta mekkora utat tett meg ilyen rövid idő alatt. Biztosan elfáradt. A
kormányzóelnök holnap szívesen látja.
Elgondolkodva ráncolta
össze a szemöldökét egy pillanatra, ahogy a makulátlan öltözetű három férfira
esett a pillantása, azon belül is arra az egyénre, aki az előbb beszélt hozzá.
Félhosszú, hátul apró
lófarokba kötött haja a társáéra emlékeztette, hibátlan, sima arca szinte egy
gyermeké, ahogy őszinte szemei is. Artúr rögtön
látta, hogy az előtte álló férfi még semmit nem értett meg igazán abból, ami az
országban zajlik. Szíve a hazájáé, de a lelke még tiszta, nem érzi át azt a sok
reménytelen öldöklést, áldozatot, amivel a háború jár.
A finom izmok hullámoztak
minden egyes lélegzetvételre a finom szövésű ing alatt.
- Uram? – szólította meg
Artúrt az előtte álló, szeme aggodalmasan villant felé, és már készült elé
lépni, mikor feltartotta a kezét, hogy semmi szüksége a segítségre, így a fiú a
helyén maradt.
- Sajnálom. Egy kicsit
elkalandoztam. Ha nem probléma, először szeretnék beszélni Kossuthtal.
- Biztos uram? Elnézést a
pimaszságomért, de úgy néz ki, aki minden percben összeeshet.
A fiú arcán apró ráncok
jelentek meg az aggodalomtól. Artúr elérzékenyült egy pillanatra az őszinte
érzelem láttán, de egy picit megrázta a fejét, kihúzta magát amennyire tudta,
és összes maradék erejével arra koncentrált, hogy megmutassa, nem kell őt
annyira félteni, mint ahogy a fiatal férfi gondolja.
- Megértem, hogy így érez,
de létfontosságú lenne beszélnem vele. Kérem, kísérjen hozzá.
- De a kormányzóelnök…
- Uram…
- Mórnak hívnak, uram.
Artúr egy pillanatra úgy
érezte, hogy képtelen nem elvigyorodni. A Mór név rossz érzéseket keltett
benne, hiába a kezdetleges barátság a korábbi vezérrel, miután feljelentette,
és megpróbálta elszakítani Kossuthtól, ki nem állhatta. Tudta, hogy a fiatal
férfinak nagy valószínűséggel semmi köze sincsen Perczelhez, de a nevek
egyezése komikussá tette a helyzetet. Ám a jelenlegi álláspontban képtelen volt
a viccelődésre, így hamar újra komoran meredt maga elé.
- Mór. Tudom, hogy nem valami
jártas a csatákban, de azt még maga is megértheti, hogy ha nem beszélek azonnal
Kossuthtal, akkor emberek fognak meghalni. Nem egy ember, hanem emberek.
A fiú megszeppentnek
látszott, arccsontjánál a bőr egy kissé kipirult, szeme szinte lázasan kezdett
csillogni. Röviden meghajolt, majd szó nélkül intett a kezével, hogy kövesse.
Artúr halkan fújta ki a
levegőt, és fáradt lábait mozgásra bírta. Követte a fiatal férfit fel a
lépcsőn, át a hallon, majd újabb lépcsőkön fel, egy díszes ajtóig, amiből még
kívülről is látszott, hogy egy igazán impozáns szobát rejthet.
- Egy percet kérek, szólok
az úrnak, hogy megérkezett.
- Hagyja csak. Régről
ismerjük egymást, biztos nem lesz gond, hogy csak úgy rárontok.
A fiú elmosolyodott, majd
újra meghajolt. Mielőtt megfordult volna, Artúr szemébe nézett, mélyen, a kék
szemek szinte vibráltak a tűzben, majd a rózsaszínű ajkak puha szavakat
formáltak.
- Ha bármiben a segítségére lehetek, nyugodtan szóljon.
- Egy cseppet sem pimasz,
mondhatom – morogta, de egy apró szájrándulással felelt a kihívó mosolyra.
Artúr szélesre tárta a
szépen megmunkált faajtót, és rögtön megpillantotta a másik férfit, egy
ugyancsak faragott íróasztal mögött. Sötétbarna szeme végigvágott rajta, majd
észrevette a mögötte állót.
- Artúr! – kiáltott fel. –
Kérlek, gyere beljebb. Mór, te is. Jobb lesz, ha te is itt leszel, míg beszélek
a barátommal.
A fiú bólintott, és
visszafordulva a szoba felé igyekezett.
Artúr figyelmét nem
kerülte el kettejük szemének villanása, és meglepődve vette észre a száját
elöntő keserűséget, ahogy a gyomrát összeszorító érzést is.
- Tudtam, hogy el fogsz
jönni.
A mondat hallatára Mór
idegesen foglalt helyet egy székben, míg Artúr elmosolyodott. Ő értette a
kettős jelentőségét a szavaknak. Emlékezett az ígéretekre, az elsuttogott
szavakra, az érintésekre.
- Nem húzhattam tovább a
találkozást. A sereget Temesvárnál hagytam. Nem szerettem volna anélkül akcióba
kezdeni, hogy előtte ne tárgyaltuk volna meg. Mit javasolsz?
A barna hajú férfi homloka
gondterhelt ráncokba szaladt, szeme elsötétült egy pillanatra, száját idegesen
harapta be.
- Te nem tudod?
Mór szinte már felpattant
volna a székéből, ujjaival idegesen dobolt a karfán, látszódott, hogy az ügy
még őt is kellemetlenül érinti.
- A sereg tegnapelőtt
elvesztette a csatát, Artúr. Temesvárnál összeütköztek Haynauval. Vesztettünk.
A férfi vállai egy
pillanat alatt megroggyantak. Szeme elvesztette a csillogását, lélegzete
elakadt. Úgy érezte, hogy az egész eddigi fáradozása mind hiábavaló volt. Az a
rengeteg stratégiai megbeszélés, az éjszakai gondolkodások alvás helyett, a jól
kigondolt tervek mind kárba vesztek.
Vesztettek.
A szó kalapácsként
dübörgött a tudatában, így önkéntelenül nyúlt a halántékához, hogy erőteljesen
masszírozni kezdje. Nem vette észre a két férfi összevillanó tekintetét, majd
ahogy mindketten újra aggodalmasan rá nem néznek.
- Hogy… hogy lehetséges
ez? – átkozta a megcsukló hangját, de a hír olyan elemi erővel hatott rá, hogy
halk hangja még saját magának is szánalmasnak tetszett.
- Nem tudjuk pontosan.
Ahogy elhagytad a sereget, Dembinszky lépett a helyedre. Ő pedig megütközött az osztrák
sereggel, akik porrá égettek minket.
- Dembinszky – köpte a
nevet Artúr, szemében gyilkos fény kezdett lobogni.
Tudhatta volna, hogy csak
az az ember állhat mindennek a hátterében. Ő, aki már régóta furkálódott a háta
mögött.
Mióta Kossuth neki adott
igazat és nem a lengyel hadvezérnek, majd az ő javaslatára le is váltották,
Dembinszky fanyar ízzel a szájában, és éhes tekintettel figyelte minden egyes
lépését, hogy beleköthessen, majd ott tehessen neki keresztbe, ahol a leginkább
fáj.
Hallotta, hogy megpróbálta
kideríteni, van e családja, leginkább szeretője, hogy ott üsse meg, ahol nem
számít rá, de mikor azt az információt kapta, hogy semmi ilyesmivel nem
rendelkezik, elcsodálkozott.
Persze Artúr nem kötötte
senki orrára, hogy mifajta viszonyban van a partnerével, és kettejükről is csak
ők maguk tudtak.
- Mindenki meghalt? – kérdezte
végül fásultan, remegő kezét a kabátjába rejtve. Nem szerette volna, ha a két
férfi meglátja a gyengeségét, láthassák rajta, hogy a hír sokként érte, és úgy
érzi, hogy akármelyik pillanatba képes lenne összeesni. Túl fáradtnak érezte magát, de muszáj volt a
részleteket tudnia.
- Bem elvesztette a csatát
Segesvárnál, majd ő is csatlakozott a Temesvárnál gyülekezőkhöz. Annyit
sikerült megtudnom, hogy neki is, és Dembinszkynek is sikerült elmenekülnie még
mielőtt meghaltak volna.
Artúr egy pillanatra úgy
érezte, mintha az egész szoba megfordult volna vele. Annak örült, hogy Bem
megmenekült, a maga módján kedvelte a férfit, de az, hogy az az alak, aki
romlásba taszította a seregét, elvesztette a csatát, majd gyáva féreg módjára
elmeneküljön, felforralta a vérét.
Erőtlen nyögés szakadt ki
a torkából, még mielőtt ténylegesen megszédült volna, és a térdei halkan nem
koppantak a puha szőnyeggel borított padlón.
- Artúr! – kiáltott fel a
másik férfi, gyorsan emelkedett fel az asztal mögül, és sietősen a másik elé
térdelt, kezével gyengéden megemelve a borostás állat.
Mór kissé gondterhelten,
mégis csodálkozva figyelte a jelenetet.
- Minden rendben? –
suttogta Kossuth Artúrnak, aki erőtlenül fordította oldalra a fejét, szemével a
fiút kereste, aki őket bámulta.
Reménye, hogy végre
megcsókolhatja a halványpiros ajkakat, semmivé foszlott. Érezni akarta a
melegséget, be akarta tömni azt a tátogó űrt, ami a lelkét nyomta, de míg
társaságuk volt, ez lehetetlenné vált.
Végül kissé rekedten
szólalt meg, szemét a másik sötétjébe mélyesztve.
- Semmi sincs rendben! A
sereg oda, az oroszok közelednek! Mit fogunk tenni? – Hangjából nem tudta
elűzni a kétségbeesést. Most mindennél jobban vágyott a másik meztelen bőrének
érintésére, a puha érintésekre, a finom csókokra, a lágy szorosságra, ami
körülöleli őt. – Kérlek… - suttogta végül.
Úgy látszott, a másik
megérti a kívánságát, mert egy röpke pillanatig a fiúra nézett, de nem azt
mondta végül, amire Artúr számított.
- Mór, mond meg
mindenkinek, hogy most két óráig senki nem zavarhat. Miután végeztél a
feladatoddal, gyere a szobámba. Várni fogunk.
Szeme jelentőségteljesen
villant. A fiú röviden bólintott, majd egy félmosollyal az arcán távozott.
- Mit művelsz? – kérdezte
elborzadt hangon Artúr a vele szemben térdeplőtől.
- Arra van szükséged, hogy
felejts, még ha csak rövid időre is. Én és Mór segítünk benne – mosolyodott el
gyengéden. Sötétbarna szemeivel a másikéba mélyedt.
- De nekem csak rád van
szükségem – tiltakozott erőtlenül.
Utálta, hogy most nem
tudja a szokásos dominanciáját hozni, de úgy érezte, hogy itt van az a pont,
mikor nem bírja tovább. Kellett egy kis pihenő. De ő csak Kossuthra gondolt,
álmában nem képzelte volna, hogy egy harmadik személyt társíthat mellé. Neki a
kedvese érintéseire volt szüksége, nem szeretett volna bevonni senki mást.
Természetesen észrevette a fiatalember gyönyörű formáit, de a párja mellett
eszébe nem jutott volna, hogy igénybe vegye a szolgálatait.
- Gyere – segítette fel
álló helyzetbe a férfi.
Artúr tiltakozni akart. El
akarta mondani, hogy neki tényleg csak rá van szüksége, senki másra. Egy-két
óra gyengédségre, rövid csókokra, mély alvásra, gondtalan pillanatokra. Mégis
követte a másik férfit a szobájába, ahol egy királyi méretű ágy fogadta őket
vörös selyemmel letakarva.
Az ablakon beáramló utolsó
sugarak arany alkonya elbódította a látását és a tudatát, a finom szellő
végigborzolta kedvese haját, a lágy tincsek pedig az ő állát cirógatták. A
szoba a berendezését tekintve egyszerű volt. Egyetlen szekrény állt benne, egy
kis asztal, rajta mosakodó tállal, mellette egy szék, ráterítve egy vörös, bélelt
kabát, hagyományos magyar szabás, az arany szegély élesen szikrázott még abban
a félhomályban is, ami a szoba egészén uralkodott. Ezeken, és az ágyon kívül
csak a falra akasztott egyszerű tájkép díszítette a falat.
Az olajfestmény hatalmas
volt, és az Alföldet ábrázolta. Az előtérben pipacsok lengedeztek a nem létező
szélben, a háttérben a fák homályos körvonalait lehetett felfedezni. A szabad
égen felhők cibálták egymást. Az azúrkék szinte szembetűnően tért el a föld
halvány pasztellszíneitől. Mintha a festő azt szerette volna, hogy ne maga a
táj, hanem az ég ragadja el a kép nézőjét. A szabadság utáni vágy, amit a kép
közepén szárnyaló magányos ölyv érezhetett.
Furcsa, groteszk módja
volt Kossuth részéről a szabadságharc kifejezésének.
- Tetszik? – hallotta meg
hirtelen maga mellett párja hangját. A kérdés a füle mellett hangzott el, a
meleg lehelet végigkúszott a fülkagylóján, beszökött a hallójáratán. Vére
sebesen kezdett száguldozni, Artúr pedig érezni vélte a fülében lévő
hajszálerek dübörgését.
- Szép.
Kossuth furcsán nézett rá.
– Ennyi?
- Igen. Mit vártál? –
kérdezte fáradtan. – Ha műelemző kedvemben lennék, akkor is csak olyat tudnék
mondani, amit látok. Én nem vagyok olyan művelt ember, mint te. Engem a
csatákra képeztek ki, nem festmények elemzésére.
A hangja rekedten
csengett, maga is érezte, hogy kissé elvetette a sulykot, de nem szerette,
mikor szeretője így bánik vele. Nem kedvelte a szemében megvillanó dacos
lángot, azt az érzést, ami elválasztotta őket.
Mikor hajdanán kapcsolatba
kerültek, nem látták még, hogy mi lesz ennek a sorsa. Azóta több idő eltelt,
Kossuth sok mindenen ment át, ahogy ő maga is. De az a kötelék, ami összefonta
őket, nem szűnt meg. Időről-időre mindig visszatértek egymáshoz, újra átélték a
régi tüzet, ami a bőrüket nyaldosta, újra átestek azon a perzselő érzésen, ami
összekötötte kettőjüket.
Artúr fáradtan hajtott
oldalra a fejét, állával megtámaszkodva az idősebb férfin.
Szerette a kapcsolatukat.
Hiába volt ő a fiatalabb, tapasztalt szeme olyanokat látott, amitől
egyenrangúvá vált a másik mellett. Az a tizenhat év szinte semminek tűnt. Görgeyt
a katonai élet, Kossuthot a politika keményítette meg. Még így is, hogy a
negyvenes és ötvenes éveikben jártak, sem érezte azt, amit kellett volna. Mióta
elkezdődött a szabadságharc, az idő megállni látszott.
A kapcsolatukra jellemző
hév azonban még ekkor sem hagyott alább. Érezte a bőrén a másik vágyát, azt,
amit ő maga is érzett. Fenséges érzés volt tudni, hogy van, ki várja. Van, aki
kívánja. Aki szereti.
Bár ebben még ő maga sem
volt teljesen biztos, de azt bizton állíthatta, hogy az érzések, amik az
idősebb férfihoz húzzák, nem holmi kamaszkori lángolás – főleg, mivel azon már
jócskán túl van. Felnőtt férfiként kijelenthette – még ha csak magának is –,
hogy valamilyen kurta-furcsa módon, de szerelmes az ország államfőjébe.
Kossuth erőteljes férfi
volt, de a magánéletben magányos. Jó érzéke volt a politikához, de mégis olyan
gyengéd tudott lenni, ami Artúrt minden alkalommal megrendítette. Az a bizalom,
amivel felé közeledett, hagyta magát vezetni, ledominálni, minden együttlétük
alkalmával még tovább mélyítették az érzéseit. Csodálta azt az erős férfit, aki
képes egyszerre kemény maradni, belül mégis lágy.
- Artúr…
A nevére lassan felemelte
a fejét, szembe találkozva kedvese tekintetével.
- Nem kérdezem meg, hogy
minden rendben, mert tudom, hogy nincs. De mégis arra kérlek, engedd el magad
egy kicsit. Mór mindjárt megérkezik. Hidd el, hogy jó lesz.
A másik fiú említésére
újra visszaköltözött a feszültség a testébe. Egyik porcikája sem kívánta azt,
ami következni fog. Mégsem szólt, mert tudta, hogy itt a tiltakozása semmire
nem fog jutni.
Kossuth az ágy felé
terelte, majd lassan lenyomta őt a puha matracra. A szivacs besüllyedt alatta,
így majdnem hátradőlt, ahogy a két erőteljes férfikéz tovább nyomta.
- Elborítasz – mondta
szemrehányóan, mire a másik férfi csak elmosolyodott, és a mellkasára téve a
tenyereit, végleg eldöntötte az ágyon.
- Miért, mit hittél, hogy
ülve foglak megdugni?
Artúr egy pillanatig
levegőt is elfelejtett venni. Ez a fajta Kossuth még sosem volt vele.
Együttléteik során mindig ő volt a domináns fél, sosem kellett még senkinek
alárendelnie magát. Egy percig sértődöttséget érzett, hogy Kossuth képes
kihasználni az állapotát, hogy lefekhessen vele. Ám megszólalt benne egy kis
hang, ami jólesően dorombolt a tudatlanság teljes homályában, és finoman azt
mondta, hogy talán jó is lesz.
Azokra az órákra gondolt,
mikor Kossuthot kényeztette. Nem úgy tűnt, mint akinek fájdalmai vannak.
Ugyanúgy élvezte, ahogy ő. Mégis visszakozott ettől az egésztől. Nem beszélve
arról, hogy miközben megkerülték Komáromot, már ott arról fantáziált a magányos
perceiben, hogy elmerülhet kedvese testében. Erre nem hogy ez nem fog
megtörténni, hanem valami olyan fog következni, amire egyáltalán nem gondolt.
Ez nem volt teljesen igaz,
mert elképzelte már, hogy milyen lenne a fordított eset. Érezte, hogy nem
visszakozna. De mindig úgy hitte, hogy ez egy bensőséges dolog lesz, aminek nem
lesz harmadik nézője – jelen esetben résztvevője.
- Lazíts! – suttogta a
fülébe szeretője, majd érzékien végignyalt rajta.
Artúrból rekedt nyögés
tört fel, főleg mikor megérezte a kutakodó ujjakat bekalandozni a durva szövésű
inge alá. Ő maga is megragadta Kossuth finom selyemingét, aminek lágy tapintása
szinte bántotta az éles acélhoz szokott kezét. Majd végigsimított kedvese
bicepszén, végigkövetve az izmok langy vonalát.
- Azt mondtam lazíts, nem
azt, hogy velem foglalkozz. Ez most a te estéd. Engedd el magad. Érezd magad
otthon. Gondoskodunk rólad.
Artúr lassan bólintott, és
visszaengedte a fejét a paplanra. A szövet hűssége enyhített arca forróságán,
ami hirtelen szökött a bőrére Kossuth érintéseinek hála. Az ujjak olyan
szakszerűen simogatták végig az egész testét, úgy szedegették le róla sorra a
ruhadarabokat, mintha a tulajdonosuk nem is politikus lenne, hanem egy utcafiú,
akinek ez a hivatása, és ezt űzi nap, mint nap.
Keze bekíváncsiskodott
Artúr nadrágjába, majd letolta róla azt.
- Szeretnék fürödni –
sóhajtotta.
- Hogy mi? – kérdezett
vissza Kossuth zavartan. Hirtelen zökkent ki a csábító szerepéből. Arcáról
eltűnt a határozottság, helyette a jól ismert sebezhető férfi tűnt fel – amit
csak a hálószobában mutatott meg.
- Nem is tudom, hogy mikor
fürödtem utoljára meg. Mocskos vagyok.
Kossuth rekedten
felnevetett. Férfiasan, mélyen, ami egyenesen Artúr ágyékára hatott. Ám a férfi
nem hagyta abba a kacagást. Már a vastag matrac is rázkódott.
- Nem is te lennél, ha nem
akadnál fent ilyeneken. Mintha az nem zavart volna, mikor én voltam mocskos.
Sőt, mintha kifejezetten szeretted volna – búgta érzékien.
Artúr nem kezdett el
veszekedni, csak félretolva maga elől a másikat, lábait a padlóra helyezve,
felállt.
- Nem készültem meleg
vízzel.
- Nem baj.
Kossuth sóhajtott. Intett
a kezével, hogy kövesse. A mozgása kecses volt, szinte egy ragadozóé. Az évek
múltával semmit sem vesztett a bájából. Talán kissé határozottabbak lettek a vonásai,
az arcán feltűntek a ráncok, finom kis barázdák, ami a háború előremenetével
egyre csak mélyültek.
Finom inge jótékonyan
simult a testéhez.
Görgey végignézett magán.
Nyitott inge szabadon rezdült meg a félig nyitott ablakból beszökött szélben.
Nadrágja kibontva. Szabad mellkasa barna volt, számtalan sebhely futott rajta
keresztül, ám az izmai kidolgozottak voltak, ahogy bőre is erős, feszes. A
távolodó Kossuth alakja után nézve elégedetten állapította meg – újra – hogy
tökéletesen illik a férfihoz.
Ő maga is felkelt az
ágyból, és kedvese után indult. Megtalálta az ajtó mögött, ahol egy dézsa állt.
A férfi előtte állt, kezében egy nagyobb köcsöggel, és vékony sugárban öntötte
belőle a vizet. A fény megcsillant a lecsorgó folyadékon, ellenfényt vetve öntője
kezére, ami így szikrázni tetszett.
- Nem raktam bele túl
sokat. Itt van a szappan. Siess. Várni foglak.
Leheletfinom csókot lehelt
Artúr ajkaira kifelé menet, és még mielőtt kilépett volna, mellkasával a
hátának simult, amitől borzongás futott végig a gerince vonalán.
Artúr szinte teljes
transzban vetkőzött le, majd állt bele a dézsába. A víz jéghideg volt, de
legalább ez felélénkítette, és segített abban, hogy józanul tudjon gondolkodni.
Persze az nem volt szerencsés, hogy kezdődő ágyát is lelohasztotta, de tudta,
hogy Kossuth úgyis tenni fog ellene.
Ujjaival végigmasszírozta
fáradt izmait, kezébe véve a szappant bőrébe dörzsölte az illatos
tisztítószert. Az aroma bódító volt, friss, mégis érzéki és mindezek felett
férfias. Annyira illett Kossuthoz, hogy Artúr elmosolyodott.
Tovább mosakodott, míg
látta, hogy a tiszta víz elszíneződik, ezzel szemben viszont eddig sártól
mocskos teste visszakapja eredeti karamellárnyalatát. Pír kúszott fel az
arcára, mikor a fenekéhez ért, de ismerte már annyira a folyamatot, hogy ne
okozzon magának fájdalmat, így lassan, de biztosan nyúl hátul magához, hogy
kissé kitágítsa eddig érintetlen ánuszát.
Ahogy folytatta, kissé
remegett a keze, a vörösség pedig elmélyült az arcán. Nagyon nem szerette
volna, ha Kossuth így nyit rá, miközben egy kézzel a dézsa falának támaszkodik,
a másikkal pedig a saját fenekében turkál, arca pedig minden jel szerint
élvezetet sugározhat a zavartságon kívül.
Lehunyta a szemeit, és
próbált arra gondolni, hogy a szeretője ujjai vannak benne. Mélyen, szinte
egyesülve vele. Megrázkódott a teste.
- Tudod, akármilyen izgató
ez a látvány, magam szerettelek volna felkészíteni.
Artúr megdermedt a
mozdulat közben. Az ajkai közül reszketeg zihálás tört elő, mire elengedve a
dézsa falát, szinte belecsobbant a jéghideg vízbe.
- Artúr! – méltatlankodott
Kossuth.
A nevének említésére,
bíborra színeződött arccal előmászott a fatákolmányból, majd annyi méltóságot
összeszedve, amennyit csak tudott, kilépett belőle. Egyenes derékkal, nedves
haját egyetlen mozdulattal hátradobva.
Kossuth az ajtófélfának
támaszkodott. Selyemingének felső része szabadon hagyta nyakának vonalát, majd
annyira mélyen nyúlt le a vékony anyag, hogy kiugró kulcscsontja is kitetszett.
A két oldalon lelógó madzag megmozdult, ahogy a férfi elrugaszkodott az ajtótól
és Artúr felé indult. Kezében puha törölközőt lóbált.
Szótlanul kezdte dörzsölni
szeretője testét az anyaggal, módszeresen végigsimogatva, ujjai olykor a
meztelen bőrt érintették.
- Tudod, tényleg
felkészítettelek volna.
Az egyszerű kijelentésre
Artúr felkapta a fejét, és megilletődve nézett társára. A sötétbarna szemekben
megbántottság fénylett.
- Tudom.
Kossuth elmosolyodott,
majd felegyenesedve, vékony ajkait Artúréra nyomta. A puhatolózó csók lassan
felbátorodott, keménnyé, erőszakossá vált. Amikor pedig a férfi végignyalta az alsó
ajkát, bebocsátást adott. A szenvedély újra végigsöpört rajtuk, kezük egymás
oldalát simította végig. A törölköző a földre hullott. A dézsa faláról
lecsöppent egy vízcsepp, halkan koppanva a hideg kövön.
Artúr mély nyögéssel
engedte, hogy Kossuth szája a mellkasára vándoroljon. Percekre elveszett az
érzelmek mámorító kavalkádjában. Nem érzett mást, csak a meleg ajkakat a bőrén,
a nedves nyelvet végigkúszni pőreségén. Kezével Kossuth puha tincsei közé túrt,
felrántva a fejét, hogy egybeforrhasson vele egy perzselő csókban. Csípőjét
eközben a másikéhoz nyomta. Merev férfiasságuk egymásnak dörzsölődött,
mindkettőjükből mély nyögést csalogatva ki.
Az egész folyamat annyira
érzéki volt, annyira csupasz, mégis őszinte.
- Gyere.
Kossuth megragadta a
kezét, kecses macskajárásával szinte becibálta a szobába, majd úgy, ahogy volt,
végigdöntötte az ágyon. Nem teketóriázott, egy szempillantás alatt a hasán ül,
lehajolva falta az ajkait.
Artúr felnyúlt, ujjaival a
selyeminget próbálta lehalászni szeretője testéről. Férfiassága lüktetve
követelte magának a jussát, így csak egy pillanatig habozott, még mielőtt
csípőjét előrelökve újra össze nem dörzsölte merevedésüket. Kossuth megremegett
fölötte, tenyerét a mellkasára támasztotta, ajkai közül rekedt nyögés szállt
fel. Haja ziláltan hullott le, ahogy lehajolt, ajkai szinte Artúrt érintették,
a tincsek lágy folyamonként cirógatták a bőrét.
Artúr elmosolyodott.
Kedvese hirtelen határozottsága újra megingott, ahogy minden egyes érintésével
olyan helyre tévedt, ahol tudta, hogy teljesen elveheti a férfi eszét. Pontosan
ezt szerette volna. Nem arra volt szüksége, hogy a másik szakszerűen
végigmenjen a testén, új élvezetekben részesítse, majd mellette végigheveredve
aludjanak. Neki az kellett, hogy Kossuth teljesen elmerüljön a mámorban, lassan
élvezzék ki minden percét az együttlétüknek, majd mély álomba merüljenek –
egymás karjában, úgy, hogy mikor felébredjenek, egymásra mosolyogjanak,
megfeledkezzenek a kint dúló háborúról, és csak kettejük létezzen.
Végiggondolva kissé
romantikusnak hangzott, de Artúr érezte, ismerte már annyira magát, hogy tudja
– ez az, amire vágyik.
Újra fellökte a csípőjét,
Kossuth pedig megremegett.
- Biztos végiggondoltad a
szerepcserét? Tudod, én bármikor készen állok, hogy kiszolgálhassalak –
suttogta a rajta guggoló férfinak, aki ránézett elsötétült szemeivel, de nem
tüntette el a gúnyos mosolyt a szája szegletéből. A kipirult arca, a kiszívás
nyom a nyakán kissé elvette az élét a dolognak, de mégis ott csücsült a kis
gúny az ajkainál.
- Elsődlegesen politikus
vagyok, ne feledd. Előre tervezek, és abba nem eshet bele hiba. Szóval
lehetőleg verd ki a fejedből minden az iránti gondolatot, hogy ma megdugsz
engem.
Artúr színpadiasan
sóhajtott, de nem tudta sokáig fent tartani hűvös álarcát, Kossuth vérlázító
csókjai újra a bőrén égtek, puha ujjai az oldalát cirógatták.
- Lazíts – súgta újra a
fülébe, mire megrezzent, és még nagyobb csomó keletkezett a gyomrában.
Idegessége tovább tetőzött, mikor meghallotta, hogy az ajtó megnyikordult.
A fiú bedugta rajta a
fejét, majd meglátva kettőjüket, arcán elterült egy mélyvörös árnyalat, de
másképp nem fejezte ki, hogy zavarba hozta volna a látvány. Arcizma sem
rándult, szeme pislogás nélkül tapadt a két összefonódó férfi alakjára.
- Mór! – mondta Kossuth,
hangja kissé hangosabban csengett az eddigi suttogásokhoz képest. Szeme
felcsillant, ujjával intett a fiúnak, hogy nyugodtan jöjjön közelebb.
Artúr érezte, hogy a jobb
karja idegesen megrándul. A rajta támaszkodó Kossuth erre érdeklődve pillantott
rá, de ő inkább makacsul elfordította a fejét. Nem látta értelmét annak, hogy
még többször kifejtse a véleményét az édes hármasról. És mindezek felett, ha
már Kossuth nem lehet az övé, akkor talán levezetheti először a felgyülemlett
feszültséget a feléjük siető kívánatos férfin.
Kossuth elmosolyodott,
majd szemével intett Mórnak, aki csak bólintott, és lassan kezdte bontogatni
ujjasának zsinórját.
A férfi ajkai újra
visszatértek Artúrhoz. Úgy tűnt, valamennyire feltüzeli a tudat, hogy társaságuk
van, mert az érintések keményebbek lettek, a finomság lassan tovatűnt, csak a
nyersség, őszinteség maradt, az egymásnak dörzsölődő kemény merevedésük, és a
mély, torokhangú nyögések.
Artúr azt sem tudta, hogy
mit csináljon. Eddig mindig ő irányított, ez az új helyzet különleges volt a
számára. Tekintetével megkereste az ágy mellett álló fiút, aki ugyancsak őt
nézte. Sötétbarna szemeiben tengernyi érzelem kavargott, pont ezért, egyet sem
tudott elkapni belőlük. Ám a tekintete foglyul ejtette, nem engedte el, még
annak ellenére sem, hogy a rajta ülő férfi szája már a belsőcombját
csókolgatta, forró tenyere pedig a fenekére simult.
Kétségbeesetten nézte a
fiút, aki lassan elmosolyodott, és elvágva azt a rövid távolságot közte és az
ágy között, leguggolt, majd az ajkait az övére tapasztotta.
A csók kicsit sem
hasonlított azokra, amiket eddig kapott. Édes volt, szinte hasonlatos azokhoz a
lágy érintésekhez, amiket a nők tudnak adni. Hiányzott belőle az a férfias
küllem, amitől az izgalom átcsap vágyba. Semmi érdekesség. A nyelve forró volt,
puha, lágyan térképezte fel a szája belsejét, de lomha kutatása csak érzékinek
volt mondható, az a perzselő tűz, amit Kossuth képes volt lobbantani, nem volt
fellelhető benne.
Ujjait a puha barna tincsekbe
temette, hogy kicsit ösztökélje a fiút, aki belenyögött a csókba. Ám érdekesebbre
forduló csatájukat Kossuth szakította meg, aki rideg szemekkel nézett rájuk.
- Mór, gyere az ágyba. Egy
pillanat, Artúr, és elfelejtesz mindent, ami most az eszedbe jutott.
Artúr megilletődve
pillantott fel kedvesére. Sosem gondolta volna, hogy látja a féltékenységet
felcsillanni a szemében, de most mégis ott volt. A szája keserű lett, ha arra
gondolt, hogy szeretője talán őt hibáztatja, pedig nem az ő ötlete volt a harmadik
fél bevonása kettejük közé.
Elmélkedését Kossuth ujja
szakította félbe. Érezte, hogy az ujjbegy lassan az ánuszához ér, majd belé csúszik.
Illatos olaj érzéki aromája csapta meg az orrát. Látta, hogy Mór, Kossuth
mellett ül, kezében apró tégely, szemét le sem veszi az ő testéről. Keze szinte
remeg, arca pedig kipirulva lesi a mozdulatait.
Kossuth dühösen mart rá az
ajkaira, miközben az egész ujját belé csúsztatta. A feszítő érzés egy pillanat
múlva elmúlt, csak az maradt, hogy valami
van ott.
- Mivel voltál olyan
kedves, hogy segítettél nekem az előkészületekben, remélem nem baj, ha
begyorsítok.
Kossuth hangja
megbabonázottnak tűnt. Második ujja gyorsabban csatlakozott az előzőhöz, mint
ahogy Artúr számított rá, így az akaratlan apró rezdülést nem tudta eltüntetni,
ami összeszorította az izmait. Fölötte térdelő szeretője egyre hangosabb
zihálása megborzongatta. Kezét ökölbe szorította, ahogy egy harmadik ujj is
lassan, de biztosan belé csúszott.
Nem értette magát, hogy
hova tűnhetett az örökös magabiztossága. Most, hogy ilyen kiszolgáltatott
helyzetbe került, elvesztette önmagát. Kossuth karjai között olyan volt lenni,
mintha hazatalált volna. Egy meleg otthon várta, biztonságban.
De ott volt Mór. Ártatlan,
hatalmas szemekkel nézett rá, arcán az a bájos arckifejezés ült, amitől olyan
naiv fiatalembernek látszott, hogy Artúr rögtön tudta, ennek a fiúnak
olyannyira fehér a lelke, mint egy frissen mosott, szűz lepedő.
Szeme újra Kossuth arcát
kezdte fürkészni. Kedvese lágyan pillantott rá, amitől érezte, hogy egy halvány
pír elfutja az arcát.
Halkan nyögött fel a
hirtelen jött érzésre. Kossuth elmosolyodott, és még mélyebbre tolta az ujjait.
Artúr csípője önkéntelenül
mozdult közelebb, még többet akarva abból a tökéletes érzésből, ami az előbb
egy pillanatra elárasztotta a testét. Ujjai tehetetlenül markolászták a
lepedőt.
Mór közelebb mozdult,
Kossuth pedig arrébb mászott, helyet hagyva neki. A fiú arca egyetlen egy
kérdést tükrözött, mire kedvese csak megadóan bólintott, és kivonta Artúrból az
ujjait, aki csalódottan nyögött fel.
A veszteség érzése
meglepően gyorsan árasztotta el a lelkét, saját magát is meglepve vele, mert
egyáltalán nem számított arra, hogy ilyen érzés lehet alul lenni.
Egyetlen egy szót talált
csak rá, ami halkan lehelve szökött fel az ajkai között, mire Kossuth és Mór is
elmosolyodott, és csintalan csókot loptak tőle.
Kedvese, kezét kinyújtva
ülő helyzetbe húzta, és kifejező szemekkel Mór felé pillantott, aki
lázrózsákkal az arcán saját magát készítette elő igen szemérmetlen pózba görnyedve
a hatalmas ágyon.
- Ejnye, kedvesen, hát
szabad ilyet? – kérdezte Kossuth, majd lassan Mórhoz hajolt, és fordítva egyet
a fiún, saját maga vette kezelésbe.
Artúrt elbűvölte az az
érzéki testiség, ami kettejük között volt. Ahogy szeretője szája a fiú
fenekéhez közeledett, önkéntelenül is nyelt egyet, ahogy arra gondolt, hogy
talán Kossuth őt is kényeztethetné ugyanígy. Emlékezett, hogy régebben volt,
mikor ő is ugyanezt tette, és kedvese teljesen elalélt a karjai között,
csakhamar magatehetetlenül pihegett a selyem ágyneműn.
Az alkalmi légyottok nem
mindig voltak ilyen tökéletesek, de ha megtehették, minden egyes mozdulatot
arra használtak, hogy egymásnak akkora örömet okozzanak, amekkora csak
lehetséges.
Figyelmét Mór kéjes
nyögése terelte vissza.
Ő maga is felnyögött, hisz
a szemtelen hang egészen az ágyékáig jutott, ahol végigvibrált, még
kényelmetlenebb merevedést okozva neki. Férfiassága szinte már könyörgött a
törődésért. Ujjait ráfonta, majd lassú simogatásba kezdett, de közben – lehunyt
szempillái mögül – végig az ágyon térdeplő párost figyelte.
Mikor Kossuth elég tágnak
ítélte Mórt, mosolyogva Artúr felé fordult, de a kedves gesztus azonnal lehullt
az arcáról, és kissé dühös tekintettel, majd utána már egy vérlázító vigyorral
az ajkán mászott Artúrhoz.
- Rossz fiú… - suttogta
kéjesen a fülébe, és elütötte a kezét.
Artúr szeme ködösen
villant kedvesére.
Sosem mondhatta azt, hogy
unalmas volt az ágyban, de ez a Kossuth annyira új volt neki… az, hogy őt
szeretné az alárendelt szerepben, hogy ilyen szemérmetlen módon viselkedik –
kissé sok volt neki, mégis annyira imponált, hogy úgy érezte, teste szétzúzódik
a feszültségben, ami lassan fojtogatta őt.
Mikor legközelebb újra
felfogott valamit a környezetéből ködös agyával, a szeme elé kerülő látványtól
szája néma csodálkozásra nyílt.
Mór kecses teste rajta
volt. Ujjai a férfiasságát markolták, majd lassan ráereszkedett.
Az érzéstől mindketten
felnyögtek.
Artúrt elborította a
forróság. Az előzőhöz fogható érzéshez semmi sem volt hasonlítható, de az az észveszejtő
melegség, ami körülölelte, lehengerlő volt. Ujjai Mór csípőjére vándoroltak,
bebarangolták a selymes, puha bőrt. Fejével előrehajolva, ajkait a fiú
kulcscsontjára tapasztotta, és megszívta azt.
A fiatalember szájából
kéjes nyögés szakadt fel, csípője gyorsabb mozgásba kezdett.
Artúr, megelégelve a
lassúságot, ahogy a fiú mozgott rajta, karjával átkarolta a vékony csípőt, majd
fordítva egyet magunkon, Mórt az ágyra fektette. Lábait széjjeltolta, majd egy
erőteljes lökéssel tövig merült benne.
A fiú kezei a vállára
csúsztak, és gyengéd erőszakkal a feje felé húzták egy mohó csókra.
Nyelvük vad táncot járt,
miközben mindketten egymás szájából lopkodták el a sóhajokat. Bőrük verejtéktől
gyöngyözött, Artúr keze pedig reszketni kezdett.
- Még nincs vége… - érezte
meg hirtelen a meleg leheletet a fülénél.
Az édes illat bekúszott az
orrába, és megállásra kényszerítette. Mór csalódottan nyögött fel, csípőjét
előrébb mozdította, majd csavart egyet rajta, de a fölötte támaszkodó férfi nem
reagált.
Artúr zihálva kapkodta a
levegőt, és nem tudott megszabadulni az enyhe reszketéstől, ami végigborzongott
rajta minden egyes másodpercben. Tudta, hogy mi fog következni, az agya pedig
értesítette a testét, ami a nagyobb gyönyör érdekébe lelassult, majd teljesen
megállt.
Nem kellett sokáig várnia,
meg is érezte magában újra kedvese ujjait, ahogy belülről lassan
végigtapogatják, köröznek, feszítik őt, mégis olyan impulzusokat okoztak
számára, hogy nem tudott mást csinálni, csak sóhajtozni, és Kossuth felé
fordítva az arcát, szemérmes csókokat lopni a felkínálkozó szájról.
- Kérlek! – suttogta
kedvese hajába, és megadóan ereszkedett le az alatta fekvő Mór testére, aki
halkan pihegett, és olykor aprót mozdított a csípőjén.
- Máskor is így
könyörögsz? – suttogta Kossuth a fülébe, majd még több ujjat adott hozzá az
eddigiekhez, tovább tágítva.
- Soha! – kiáltotta Artúr,
és altestével nagyot lökve hangos sikolyra fakasztotta Mórt, aki elgyengülve
hanyatlott le, csak ujjai cirógatták továbbra is a felette lévő szabad
bőrfelületét, lassan, de kedveskedve.
- Ó, nézd csak! Barátunk,
úgy tűnik, elégedett a szolgáltatásaiddal – mutatott a halkan szuszogó fiúra.
Artúr is Mórra pillantott,
szeme itta a meg-megránduló finom izmok mozgását, a sűrű szempilla vonalát, ami
eltakarta a ragyogó szempárt, ami nemrég még teljes extázisban pillantott rá.
- Mór – szólt Kossuth,
mire a fiú aléltan felemelte a fejét. Ujjai nem hagyták abba a lassú
mozdulatokat, csak feljebb csúsztak Artúr szájának vonalára. – Egy kis
segítséget még…
Artúr megadóan ereszkedett
lejjebb, hagyva, hogy a fiatal fiú szája az övére kalandozzon, finom nyelve
becsusszanjon a szájába, és érzéki táncra hívja a sajátját. Az íze immár kissé
fűszeres volt, az átélt gyönyörökről mesélt, mégis édes volt, mint a méz, a szűnni
nem akaró vágyról beszélt.
A csók perzselően lassú,
erotikus finomkodássá szelídült. Az ajkak lustán kóstolták a másikat, az
ujjbegyek bágyadtan reszkettek a másik bőrén.
- Kész vagy? – kérdezte
hirtelen Kossuth. Artúr beleborzongott a nyakán érzett leheletbe, ami a bőre
forróságához képest szinte hűvös volt.
Csak bólintani volt képes, hagyni, hogy az érzékei tovább éljenek. Szája nem hagyta el Mórét, férfiassága tovább lüktetett a bűnös szorosságban, mikor érezte, hogy mögötte Kossuth lassan belé csusszan.
Csak bólintani volt képes, hagyni, hogy az érzékei tovább éljenek. Szája nem hagyta el Mórét, férfiassága tovább lüktetett a bűnös szorosságban, mikor érezte, hogy mögötte Kossuth lassan belé csusszan.
Az érzés semmihez nem volt
fogható. Karjai megroggyantak, mellkasa összetapadt Móréval, belül pedig
egyszerre öntötte el a forróság és a reszketeg fagyosság. Perzselő volt,
fájdalmas, mégis fantasztikus.
- Artúr… - nyögte mögötte
Kossuth, ujjai a másik hajában kutattak, csípőjét markolták, majd találtak rá
az érzékeny mellbimbókra. – Annyira fantasztikus vagy!
- Megbocsájtasz? –
kérdezte hirtelen Artúr Mórtól, és szája szegletében apró mosollyal, kedveskedő
csókot nyomott a piros ajkakra. Mór csak bólintott, macskaügyességgel csusszant
ki alóla, húzta fel a nadrágját, majd halkan kattintotta be maga mögött az
ajtót.
- Artúr – sóhajtotta a
puha tincsek közé Kossuth.
- Engedd, hogy
megfordulhassak.
Két test súrlódott lassan
egymásnak, halk zihálás töltötte be a szobát, majd csakhamar a két férfi
egymással szemben volt.
Kossuth csípője
fájdalmasan lassan mozdult, Artúr pedig lágyan mozgott, hagyta, hogy az ütem
elragadja.
Artúrt megőrjítette a
helyzet. Az érzés, amit Kossuth okozott, túl jó volt ahhoz, hogy sokáig kitartson,
bűnös élvezet, az újdonság, a szégyentelen varázs, ami elragadta, és nem
eresztette. A kitöltöttség érzése, a másik lüktető forrósága magában, az izmok
finom játéka, a cseppek csorgása a reszkető bőrön. Az ablakon betűző fény
megfestette az alakjukat, a lepedő gyűrődéseit, ezzel még valóságosabbá téve
összefonódott kettősüket, lágyan ringó testüket.
A szájuk lassan talált rá
a másikéra, Artúr zihálva szívta magába a másik illatát, gondolt arra, hogy
mennyire szereti ezt az érzést Kossuth karjai között, azt, hogy kedvese benne
van, irányítja, megfeledkeztetve mindenről, hagyva, hogy csak ő létezhessen a
világon, senki más. Csak a szoba, az ágy, és ők.
A csók mégis más volt,
mint az eddigiek. Marcangolás, harc a dominanciáért, fosztogatás, olyan történetek,
amik bennük tomboltak, arra várva, hogy egyszer csak kiadhassák magukból. Ők
maguk voltak, pőrén, valóságosan.
A lassú lökések egyre
gyorsabbak lettek, Artúr lába Kossuth vállán pihent, összepréselve magukat,
amitől Kossuth eltalálta Artúr prosztatáját, hangos, mégis édesen gyönyörű
nyögést kicsikarva a másikból.
Artúr beharapva száját
tűrte az égető érzést, a feszítést, az impulzusok tömegét, ami testét
ostromolta, az ujjbegyek simítását, a nyugtatgató szavakat, az ügyes nyelv
simogatását szétmarcangolt ajkain.
- Közel vagyok… - suttogta
Kossuth hirtelen a másik szájába. – Annyira őrjítő vagy – sóhajtotta.
- Csak gyere – pillantott
a másik szemébe, megnyalva ajkait, összeszorítva fenekét, tudva, hogy Kossuth
erre hangos nyögéssel reagál, megfeszítve testét, gerincét felfelé ívelve,
feltárva torkát.
Artúr ügyesen felhajolva
húzta végig nyelvét a feltárt területen, harapott bele a kulcscsontba abban a
pillanatban, mikor érezte, hogy kedvese erekciója teljesen megmerevedik benne,
majd lassan, pulzálva üríti ki magát.
Hangosan sóhajtott az
érzésre, ellazulva, boldogan, kapaszkodva Kossuthba, hagyva, hogy a másik
lüktessen tovább, addig, míg akarja.
Aztán Kossuth kicsusszant
belőle, üresség érzetét hagyva, a hideg levegőét, nem pótolva a mellé
gömbölyödő test forróságával sem.
- Köszönöm – suttogta a
férfi, orrával végigsimítva Artúr nyakának hajlatában.
Artúr csak ráfektette
tenyerét a másik arcára, végigsimítva a történetek hatására kisimult arcon.
- Neked bármit.
Khm.... Jól értelmeztem, hogy Artúr nem ment el? o.O Annyira furi róluk olvasni, így :P
VálaszTörlésJah és szóltam az osztálytársamnak :)
Elv. ez az az éjszaka, ami fordulópont. És azért meg akarom tartani ezeket az alap dolgokat, mert van még ötletem, hogy utána mi is történhetett - slash vonatkozásban természetesen. Ezek a második fejezetben lesznek benne - már ha sikerült végre megírnom. :D
TörlésAmúgy igen, számomra is kissé furcsa volt, de ha kicsit sikerül elvonatkoztatni, akkor már simán ment az írás is :D
Azért örültem volna, ha megírod, hogy tetszett-e, vagy nem. :)
Mármint nem ki az ajtón el... hanem a perverzebbik változatban el. :) Tudom, hogy milyen éjszaka ez, és sejtettem, hogy nem véletlenül van írva első fejezet az elejére...
TörlésMajd a 2. fejezet után mondok véleményt. :) A tortáról, se a külső alapján mondod, hogy ízlik.
Amúgy egyenlőre Rozmaringos...
Áh, először nekem is az jutott eszembe, hogy arra gondolsz, de aztán elvetetettem, hogy á, miért gondolnál arra, amikor tuti, hogy elment? És most elolvastam, és tényleg nem. Ahh, ez tipikusan az agyam előrébb van, mint az ujjaim a gépelésben dolog. Javítani fogom. :D
TörlésRozmaringos? Huh, ez nem hangzik túl jól. :"D
Kérlek folytasd már nagyon várom a kövi fejezetet lávcsi
VálaszTörlésKérlek folytasd már nagyon várom a kövit
VálaszTörlésIdén Shoujo Con-on ezt olvasták fel a rajzworkshop-nál. Imádták az emberek (lányok) :D
VálaszTörlésSzia, nem tudom hogy olvasod-e ezt, bár már nem hiszem, hisz régen volt már, hogy írtad. Ez komoly, hogy felolvasták? Hivatalosan lett felolvasva, vagy csak úgy amúgy? Mert ha hivatalosan, kicsit csalódott vagyok, hogy nem értesítettek a szervezők, hogy felolvasnák. Válaszodat előre is köszönöm. :)
TörlésHali:) fogod még folytatni? Naggyon szupi lett, olvastatja magát :) illetve tudsz olyan helyet ahol még tudnék a fandomban olvasni? köszi :)
VálaszTörlés