Gyógyulás - 2. fejezet

Harry számára a gyilkolás gondolata megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni tudjon?

Dráma, Angst

Perselus Piton x Harry Potter

Cím: Recovery – Gyógyulás

Korhatár: 18

Fandom: Harry Potter – a hetedik könyv eseményeit nem veszi tudomásul, csak részletekben

Párosítás: Perselus Piton x Harry Potter

Íródott: 2011. 04. 15. – folyamatban

Figyelmeztetések: lelki kín, slash, erotikus tartalom, depresszióra való hajlam, angst, hurt/comfort

Műfaj: dráma, sötét, romantikus

Tartalom: Harry számára a gyilkolás gondolata megterhelő. Próbál kiutat találni a depresszióból, amiben Perselus Piton lesz a segítségére. De talán tényleg elég a hétköznapok rutinja ahhoz, hogy felejteni tudjon?

Írói megjegyzés: Elmélkedések olyan dolgokról, amiket nem tudunk elképzelni. A képzeletem kivetülése, ahogy én gondolom az események ilyesfajta alakulását. A szavak, a mondatok, pusztán spekulációk. Mindezt tetéztem egy kis filozófiával, ami gyűjtőmunkám eredménye – és a gondolataim visszhangjai.

Megjegyzés a fejezethez: A fejezet megszületésében nagy szerepet kapott a God is an Astronaut nevű banda, ahogy a Placebo és egy idő után a The Fray is.

2. fejezet

Mikor legközelebb felébredt, még mindig a kicsi szobában feküdt. Azonban Piton már kinyitotta a parányi ablakot, amin át a napszagú levegő beáramlott, megtöltve friss oxigénnel az orrát, kiűzve belőle a párnából áradó mentolt. Nagy lélegzetet vett, újra lehunyt szemmel, egy percre elfeledve mindent; mindent, ami történt, ami történik, és a jövőt, ami itt volt a sarkában, és gúnyosan mosolyogva kérdezte: most mi lesz?

- Felébredtél? – kérdezte egy mély tónusú hang, ami végigborzongatta a testét, és nem hagyta, hogy a ködös valóság élesen kirajzolódjon.

A kérdés tökéletesen felesleges volt. Harry nem úgy ismerte meg Pitont, aki ilyen kérdéseket feltenne, de most mégis elérkeztek idáig. Ahhoz a ponthoz, mikor felesleges kérdések fognak érkezni, csak azért mert az érzelmek más fordulatot vettek.

Mást éreztek. Szánalmat; talán. Esetleg valami mély sajnálatot, ami a közös múlthoz kapcsolható. De Harry ebből nem akart kérni.

Kinyitotta a szemét, az álom, pihentető homályának a csillogása még mindig a tekintetében ült, ahogy ránézett a bájitalmesterre, aki egy kisebb tálcával a kezében állt a küszöbön, és őt nézte kiismerhetetlenül.

Nem válaszolt. Nem tartotta szükségesnek a beszédet egy ilyen helyzetben, ám – még szemüveg nélkül is – úgy tűnt, hogy Perselus a szemének villanásából, egyetlen egy arcizma rándulásából megértette a kimondatlan kérdéseket, amik a fejében zajlottak.

- Ahogy tegnap is mondtam, majd akkor beszélem meg veled azokat a kérdéseket, ha már jobban leszel. Most viszont idd meg ezt. Semmi kedvem nincsen a kényszerűnél többet pepecselni az ápolásoddal, csak mert nem szedted megfelelően a bájitalokat.

- Értem – válaszolta Harry.

Hangja karcos volt, rekedt az álomtól, ami meglepően egyhangú volt. Csak a kietlen táj, hulló fehér tollak az égből, a szél, és ő, aki felfelé meredő tekintettel pásztázza a felhőktől tömött eget. Meglepően nyugtató volt; hiába az egyedüllét.

Perselus közelebb lépett hozzá, és a tálcán három apró fiola sorakozott egy szelet pirítós és egy csorba bögre tea mellett, aminek a csábító illata máris beszökött az orrába, eltömítve azt; összefutott a nyál a szájában.

- Milyen? – kérdezte.

- Ez egy tág fogalom, Potter. Mire gondolsz? – A bájitalmester elhelyezkedett az ágy szélén, lassan elhelyezve kettejük között a vékony réteg fatálcát.

- A tea – adta a választ, miközben próbálta megállapítani a bájitalokról, hogy mik lehetnek.

- Jázmin. Egy kis citromfűvel és áfonyával. Úgy gondoltam, hogy a menta esetünkben nem lenne céltudatos. És a kimondatlan kérdésedre válaszolva a fiolákban nyugtató, erősítő és vérpótló főzet van. Hogy megelőzzelek, a nyugtató főzetet előrelátásként kapod. Nem szeretném, ha a tegnapihoz hasonlatos esetet produkálnál. Kellemetlen lenne számomra, és számodra is.

Harry bólintott, miközben először az üvegcsék után nyúlt, de a bájitalmester hosszú, karcsú ujjai elkapták az övét, és visszatolták az ágyra.

- Tényközlésül mondom, hogy először a pirítóssal és a teával kezd. A bájitalok jobban hatnak, ha már ettél valamennyit. Máskülönben nem is kapnál ágyba reggelit – mondta Perselus.

Ujjai lassan eresztették el a fiú kezét, de még mielőtt véglegesen elengedte volna, hüvelykujját a pulzusára szorította, hogy érezze az erőteljes dobbanásokat, amik megnyugtatták egy kicsit.

- Köszönöm – mormolta Harry. Kicsit zavarba jött, de módfelett szórakoztatta, hogy Piton hozza a formáját, és nem tartja vissza a csípős, szarkasztikus nyelvét annak ellenére, amit a szeme tükrözött.

- Szívesen. Ha végeztél, hívj.

Perselus fel akart emelkedni a paplanról, de Harry utána nyúlt.

- Nem lehetne… hogy egy kicsit még maradjon? Tudja… szükségem lenne… egy kis pozitív energiára. Úgy érzem, máskülönben egy falat nem megy le a torkomon. Kérem.

Soha nem gondolta volna, hogy egyszer így fog beszélni. Nem is a személlyel van a gond, hanem a tartalommal. A könyörgéssel. Azzal, hogy kérni kell.

Ha tehette, kerülte az ilyen helyzeteket. Ha valamit jól belesulykoltak a Dursley családnál, az az, hogy ne kérjen. Oldja meg maga. Saját erőből. Ha valaki ad neki, fogadja el, de ő maga ne kérjen, ne követeljen, ne rimánkodjon olyan dolgokért, amik nem az övéi. Ez volt az a dolog, amit megértett. És felfogott. Aztán idővel – mikor a Roxfortba került –, nem értette, hogy a többieknek miért ennyire természetellenes ez a viselkedésforma. Az emberek annyira egyértelműen vették el azt, amit akartak. Annyira egyértelműen kértek olyan dolgot, ami szerinte nem helyénvaló. És számukra volt megdöbbentő Harry gondolkodásmódja.

Megváltozhatott volna. Megtagadhatta volna, máshogy is érezhette a helyzetet, de a berögzülések, és az évek úgy beskatulyázták, hogy akaratlanul is átgondolva a helyzetet, értette meg, hogy valamilyen tekintetben igaza van mind neki, mind a többieknek.

Kérni teljesen logikus dolog volt. Egy bizonyos határig. Még ha Harry ezt el is próbálta kerülni, nem vethette meg érte a többieket, akik már így tanulták meg, így rögzült be a tudatukba. De az egy teljesen más dolog volt, mikor ő maga alkalmazta.

Nem félt kérni Hermiónétól, ahogy Rontól sem. Kisebb dolgokat. Elkérni egy pennát természetessé vált, ahogy megkérni őket – még a griffendéles társait is, hogy segítsenek neki a leckében, esetleg adják oda az asztal végében elhelyezkedő sült csirkés tálat. A Weasley család már más tészta volt. Azzal, hogy Harryt a családjukba fogadták, olyan mély hálát lobbantottak irányukba, hogy félt még ilyeneket is kérni. Ha tehette, kerülte a helyzetet, és inkább adott. Azt viszont szívből.

Ott volt a harmadik kategória. Azok az emberek, akiket nem ismert eléggé ahhoz, hogy megállapíthassa, hogy az első, vagy a második részhez tartozhatnának. Ők voltak azok az emberek, akiktől végképp soha nem kért. Mert tudta, hogy még a visszájára fordulhatna a dolog. Bennük nem bízott; nem leste, hogy hátba támadnák-e, de a lehetőség mindig ott lappangott a háttérben. Nem ismerte őket eléggé ahhoz, hogy kérni tudjon tőlük. Ahogy ezek az emberek sem kértek tőle. Tisztelet a kivételnek. És itt voltak azok az alakok, akik a harmadik kategóriába tartoztak, és kértek. Túl sokat is.

Dumbledore, kiszámítható volt a maga kedvességével, ám belül egy olyan ember volt, akit nem ismert. Mégis kért. Kérte, hogy mentse meg a világot, segítsen az embereknek, győzze le a félelmét, és gyilkoljon.

Draco Malfoy, aki azt kérte tőle, hogy mentse meg az apját.

Mind-mind olyan emberek, akik nem tudtak felmutatni neki semmit, sem a bizalmukat, sem valami mást azért cserébe, amit kértek. Egy olyan dolgot, ami meghaladja a lelkének erejét, az elméjét. Mégis ott volt. És segített. Ha tudott.

Felnézett Pitonra, aki újra őt nézte. Szeme kiolvashatatlanná vált. A kintről beszökő lágy fény megcsillant rajta, sejtelmes borostyán színt kölcsönözve az írisze sötétjének. Szája sápadt rózsaszínje megtörte a napfényt, és csak a félmosoly maradt meg rajta.

- Legyen – válaszolta egyszerűen.

Harry szájára boldog mosoly telepedett, ahogy Perselus visszaereszkedett az ágyra, és hagyta, hogy a fegyelmezett energia elhagyja, a pozitív pedig kiáramoljon a testéből.

Felemelkedett az ágyról, ülő helyzetbe tornázva magát, majd a tálcára készített pirítósért nyúlt.

Az első falat sosem volt még ennyire édes, mint amikor akkor érezte. Ahogy leöblítette egy korty teával, a szájában egy íztenger robbant szét. Sosem itt még ennyire finom italt, és mikor újra belekortyolt, szemét lehunyva érezte át azt a pillanatnyi örömöt, amit ez a csekélység adott neki.

Minden egyes hörpintést kiélvezett, és amikor az utolsót is lenyelte, egy sóhajjal rakta le a fületlen bögrét.

- Ez valami… hihetetlen volt – sóhajtotta a csendbe, miközben kiroppantotta a nyakát.

- Most idd meg a bájitalokat – adta ki az utasítást Perselus.

- Honnan van ez a tea, uram? – tudakolta. Nem tudhatta, hogy meddig élvezi Piton vendégszeretetét, de még ha erre az időszakra is emlékeztette volna a teafű, a jövőben nem szándékozott lemondani róla.

- Saját keverék – mormolta a bájitalmester, és ajka mosolyra görbült. Elégedettnek tűnt.

- Meg kell hagynom, uram, hogy sikerült egy nagyon jó kombinációt találnia.

- Bájitalmester vagyok, Potter. Ezt tartsd szem előtt.

Harry elpirult, és lehajtotta a fejét. Mikor szeretne valami jót is tenni, Perselusszal valahogy mindig a visszájára fordul az egész, és valamiféle enyhe sértésként jön végül ki. Ez egy zavaró tényező volt számára.

Kicsit feszülten köhintett egyet, majd a fiolák után nyúlt, és sorban megitta a tartalmukat. Ez egy szokásos eljárás volt, mégis – még ennyi év távlatából is – olykor hányingerre tudta fakasztani az a fanyar utóíz, ami a szájában maradt a bevételük után. Hagynia kellett volna a teából – jutott az eszébe, de már késő volt, és csak Piton mindentudó tekintete maradt meg, aki úgy nézett rá, mintha az, hogy ezt a lépést kihagyta az életéből, valami súlyos hiba lenne. Pedig csak önmagát vádolhatta.

Ahogy végzett – a nyugtató főzet kellemesen elbódította, és a bájitalmesterből jövő pozitív energiák ellazították – elnyúlt a paplanon, párnáját a karjai közé kapta, végül magzatpózba gömbölyödött. Két lába között a hűs takaró összegabalyodott, de mégis, ez a kellemes légkör el tudta feledtetni az átélt szörnyűségek egy részét, hagyva, hogy az elméjét csak kettejük alakja, és az itt keringő érzések töltsék be. Ez egy annyira kellemes érzet volt, hogy akaratlanul is aprót nyögött a párnába.

Piton érdeklődve kapta rá a tekintetét, de ő csak ránézett, majd visszaejtette a fejét a párnára. A szemüvege hiánya most kezdte igazán zavarni. Bánta, hogy levette, mikor visszadőlt, és most nem láthatja Perselust.

Aztán egy pillanatra megdermedt, mikor eszébe jutott, hogy a gondolatában Malfoy is szerepelt. Akaratlanul is kibukott belőle a kérdés, pedig félte a választ.

- Mi lett Lucius Malfoyjal?

Perselus hallgatott.

Harry látta – még a szemüveg nélkül is – hogy a bájitalmester tekintete rárebben, majd az ajtóra, végül meggondolva magát kibámult az ablakon. Száját szokatlan sóhaj hagyta el, majd pár perc hallgatás után szólalt csak meg, mikor Harry már nem is számított a válaszra.

- Azkabanba csukták. Dracóval együtt.

- Senki… - félbehagyta a mondatot, de az is súlyosan csüngött a levegőben, megtöltve kettejüket, elűzve a békés légkört. De meg kellett kérdeznie.

- Tekintve, hogy az a két ember, aki tanúskodhatna mellettük, egy helyen van, elérhetetlenül, azt a választ kell adnom, hogy senki. Sőt, meg kell mondanom, hogy csak rosszabb a helyzetük, mert Caramel került vissza a Mágiaügyi Miniszteri székre, most, hogy Scrimgeour meghalt. De Caramel még Thicknessénél is rosszabb. Pedig abban az egy évben is volt elég rossz, de most itt van ez a bájgúnár, aki úgy hiszi, hogy mindent tud, ítélkezve az ember fölött… - köpte a szavakat Piton.

Harry megrendülten nézett rá. Sosem hallotta még tanárát így beszélni, így most meglepettségét semmi nem tudta leplezni. De a legmegdöbbentőbb az az undor volt, ami Perselus arcán ült a beszéd közben. Pedig a férfi igyekezett elrejteni az érzelmeit, de jól láthatóan most nem tartotta ezt szükségesnek.

- Mi történt, uram? – lehelte végül a beállt csöndben, hagyva, hogy Piton befejezetlen mondata is megüljön a levegőben, mint legutóbb az övé.

- Az, hogy nem találnak meg minket, nem jelenti azt, hogy el vagyunk zárva a világtól, Potter! – dörrent rá a férfi.

- Sajnálom – suttogta.

Perselus rávillantotta a tekintetét, de nem szólalt meg újra. A feszültség mindkettejük testébe visszaköltözött, és már nem is próbálták leplezni, hogy nincsenek egy hullámhosszon. Harry a gondolataiban, Piron az érzelmeiben veszett el.

Aztán mintha egy villám hasított volna bele Harrybe, megértette. Hiába tisztázta Dumbledore számtalanszor tanára helyzetét, az elhangzottakból csak arra tudott következtetni, hogy Caramel mindezt semmisnek vette, és ugyanúgy halálfalónak tartja a férfit – dacára a kémként betöltött szerepnek, és annak a sok dolognak, amiben szerepet játszott, hogy legyőzzék a Sötét Nagyurat. Mindez rendkívül dühítette a férfit. Az, hogy nem érdekelte mások véleménye, nem egyezett azzal, hogy ő kitette a lelkét is a világnak, erre a világ meg börtönbe akarja zárni. Ahogy Lucius és Draco Malfoyjal tették.

Harry ránézett Perselusra, aki még mindig nem figyelt rá. Szemmel láthatólag teljesen magába mélyedt, ami ritkaságba ment, főleg, ha valaki a közelében volt. Tekintete elidőzött a homályosan látott fekete szempillákon, a markáns arcon, a vonallá préselt szájon.

Egészen addig nézte a férfi profilját, mígnem az ránézett, és a szemében először ült igazi fájdalom.

Harry meg akarta fogni a kezét, megmondani neki, hogy nem tehet semmiről, ő egy tiszta lélek, aki megváltotta már azt a sok bűnt, amit elkövetett. El akarta mondani, hogy tényleg nem hibáztatja semmiért, és ha kikerülnek innen, személyesen fog tanúskodni mellette. Az élete árán is.

Szeme homályosan követte végig a férfi állának vonalát, le egészen a kulcscsontig, majd újra vissza az arcára, ahol döbbenet ült. Elpirulva ejtette vissza a fejét a puha párnára és hunyta le maga a szemét, ahogy rájött, hogy a sorompói nincsenek felemelve, így a bájitalmester az egész szenvedélyes kirohanását gondolatban végigkövette.

Piton azonban nem úgy tűnt, mint aki mondani készül valamit, így lassan újra kinyitotta a szemét.

A férfi az ablakon bámult kifelé, ujjai elgondolkodva simogatták a lepedő anyagát, nem messze Harry ujjaitól. A szeme elrévedt a távolba, ezért Harry is arra nézett, hátha megtudja, hogy mit is lát a bájitalmester odakint.

De ott nem volt más, csak a fák kopár ágai, mindegyiken rügyek, lassan kibomló levelekkel, olykor rózsaszínes foltokkal tarkítva, ahol a virágok bontogatták a szirmaikat. A háttérben az ég kék foltja látszott, egybeolvadva a barnás ágakkal, néhol fehéres felhőkkel megzabolázva az egyhangúságát. A nap bágyadt fénye csak néhány pászmával szakította meg a színek összevisszaságát, és Harry nem is látta a korongját, erősen hunyorogva pedig a szivárvány minden színe kezdett kitűnni az erősködéstől.

Végül megunva azt, hogy nem lát tisztán, karját kinyújtva vette vissza a szemüvegét. Máris kitisztult a világ, az élek körvonalazódtak, a homályos foltok pedig eltűntek, helyet adva egy egészen új világnak. Perselus profilja pedig feketén ugrott előre a világos kombinációban, élesen elütve a gyenge színektől, elveszve a fa alkotta szövevényes ágak valójában.

Az éjfekete haj vékony szálai Perselus vállát nyaldosták, apró folyamokban elterülve az ugyancsak fekete anyagtól, ami az ágyon fojtatta szabad esését.

- Abbahagyná a bámulásomat, Mr. Potter? – hasított egyszer csak a csöndbe Piton mély hangja, majd csakhamar a feje is Harry felé fordult.

A szemöldöke a szokásos módon a homloka felé húzva, szája elkeskenyedve várta a választ a feltett kérdésre, de Harry nem tudott válaszolni. Csak az zakatolt az agyában, hogy ez a férfi mennyit segít neki, hogy mindig ott van, miközben saját magának is mennyi gondja lehet.

- Ahogy látom, szokásos modorától nem válik meg, így ha nem bánja, magára hagyom, hadd gondolkodjon el továbbra is a válaszon. De ha eszébe jut, és végre szándékozik is közölni velem, mindenféleképpen szóljon.

Harry megborzongott, majd kissé elkerekedett szemekkel nézte, ahogy Piton elhagyja a szobát. Magában ezer átkot szórt a saját hülyeségére, hogy hagyta, hogy a férfi elmenjen, de mégis tudta, hogy ez így volt rendben. Perselusnak szüksége volt egy kis magányra, hogy átgondolhassa a dolgokat, és ehhez az ő társasága nem volt megfelelő. Az pedig, hogy most az újságok keltette hír felzaklatta, nem volt válasz.

Magában imát rebegett el, hogy a férfi ne csináljon semmi meggondolatlant – bár ez nem jellemző rá. A másik imája a Malfoy családnak szólt. Főként Luciusnak, akit biztosan halálra ítéltek. A szavak akaratlanul tódultak az ajkaira, megkérve valakit, hogy halassza addig el a tárgyalást, vagy a kivégzést, esetleg dementorcsókot, míg ő végre valahára fel tud innen kelni, hogy a két férfi segítségére siessen. Meg akarta őket menteni, úgy, ahogy Pitont is. De azt is tudta, hogy most még nem áll készen. Ha visszakerülne a civilizáció sűrűjébe, a társadalom darabokra szaggatná, és a darabjait úgy köpné vissza a földre, ahogy megrágta azt, úgy, hogy semmit nem ért el azokból a dolgokból, amiket céljául tűzött ki.

Lehunyta a szemét, remélve, hogy a főzetek, amiket reggelire megivott, még kitartanak. A bensője biztos volt benne, hogy tökéletesen működnek a löttyök, mert csakhamar a pilláit ólomsúlyúnak érezte, és a szeme remegve csukódott le egy pillanatra, majd nyílt ki újra a világra. A gondolatok egyre csak cikáztak a fejében, nem hagyva nyugtot. Az, hogy a teste kellemesen bódultan érezte magát, az agyát nem befolyásolta. Még mindig érezte a halál szagát, szinte érezte az orrába beszökő bűzös levegőt. A keserédes zene, ami a fülét kínozta, nem volt semmihez sem fogható. A száját elhagyó sóhaj lassú páraként gomolygott végig a szobán, majd szállt ki a nyitott ablakon, ahonnan a Nap kellemes sugarai áramoltak befelé.

A kínzó gondolatok homályosodni kezdtek, ahogy az emlékek összefolytak, és a massza ragadósan csúszott csak lefelé. A félig lehunyt pillái alól pille érintéseket vélt felfedezni a testén, a fantáziája kellemes gondolatokat ébresztett benne. Érezni vélt gyengéd érintéseket, borzongást előcsaló pille puhaságot az oldalának nyomódni, hosszú ujjak cirógatását felfedezni az alkarja belsőoldalán, ami vékony libabőrt csalt a karjára, és végigbizsergette a testét. A hasfala felé elkalandozó ujjakat már szorosan lehunyt szemmel tűrte, hagyta, hogy az érzékei megbolondítsák. Hagyta, hogy az a kellemes érzés elárassza az egész testét, behálózva, körbefonva, megragadva, és nem eleresztve.

Aztán a szeme csodálkozva nyílt újra a világra, az elfeledett érintések még mindig a bőrén égtek, majd mikor újra lehunyta a szemét, egy félmosoly kúszott az ajkaira, ott is maradva.

Úgy érezte, hogy a megtisztulás talán közelebb van, mint hitte, és nincs minden veszve, talán van még remény. Még számára is.

***

Mikor legközelebb felébredt, a kinti világosság már jócskán vesztett az erejéből. A szürkület fényei takarták be az apró szobát, és festettek baljóslatú árnyakat a falakra. A lepedő hűvös volt, a tálca eltűnt, így Harry biztos volt benne, hogy Piton járt a szobában, de ahogy megérkezett, már távozott is el onnan.

Keze egy gyenge intésére az ajtó lassan kitárult. Halk kattanása bántotta az eddig teljes csöndben lévő fülét, de ahogy a fa vékony erezetein kékes mágia derengett fel, és lökte azt hátra, mögötte feltűnt a bájitalmester szobája, aminek ugyancsak nyitva volt az ajtaja. A férfi ott állt, lassan nézegette végig a polca tartalmát, és azok a hosszú ujjak zongoráztak a különböző színű kristályfiolák sokaságán.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha csak azért érintené az üveget, hogy magának okozzon vele boldogságot, de aztán Harry tanúja lehetett, hogy az egyik – egy igencsak furcsa zöld színű bájitalt – határozottan lekapott a polcról, és megpördülve a szobájában lévő ajtó felé induljon. De ahogy megfordult, megmerevedett, és a fekete tekintet a nyitott ajtóra vándorolt, azon túl is Harryre, aki érdeklődve pillantott a fekete talárba bújtatott alakra.

Ahogy azonban magán érezte a férfi pillantásának súlyát, zavartan fordította el a fejét, és kezdte el bámulni a piszkosszürke falat, ami most még koszosabbnak és szürkébbnek tűnt a kora esti szürkülettől.

- Minden rendben, Mr. Potter? – hallotta meg végül maga mellett tanára hangját. Csak lassan fordította arra a fejét, kihasználva a másodpercek minden egyes pillanatát, átgondolva, hogy mit szeretne mondani, de végül megint csak ugyanaz a kérdés csúszott ki a száján.

- Miért?

Piton bosszúsan szusszantott, és ujjaival az orrnyergét masszírozta, végül újra ránézett, és a tekintetében már nyoma sem volt az előbbi rosszallásnak.

- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. Majd ha már annyira jól leszel, hogy kint is tudunk beszélni, elmondom.

- De nekem…

- Mit nem értesz, Potter? Ha most kezdenék bele a magyarázatba, lehet, hogy holnapra elfelejtenéd, és nekem újra el kellene magyaráznom, amihez semmi kedvem nincsen, ahogy időm sem. Attól még, hogy te az ágy okozta kényelmeket élvezed, nekem vannak kötelességeim is.

Harry megbántottan nézett a férfira, aki tűnődve nézte a fal felé forduló profilját, majd újra sóhajtott. Megszólalt, de úgy tűnt, mintha minden egyes szavat ki kellene préselnie magából.

- Sajnálom. Mint tudod, mindkettőnkön nagy a nyomás, és hét év alatt kiismertél annyira, hogy nem vagyok egy olyan ember, aki ha ideges, megpróbálja szépíteni a dolgokat.

- Tudom. De akkor is szemétség volt – suttogta.

Valahogy, Piton szájából ezt hallani még fájdalmasabb volt, mint a gondolataiban számtalanszor végigpörgetni. A tehetetlenség, az, hogy ő csak itt van, mind-mind egy mázsás kő súlyával nyomták a mellkasát, nem hagyva, hogy az a felszabadultság, amit Voldemort eltörlésével kellett volna, hogy érezzen, elárassza. A gyilkolás, és a kötöttség erősebbnek bizonyult.

- Még mielőtt elkezdesz bármi olyanon gondolkodni, amin nem érdemes, bár az arckifejezésedet elnézve, már elkéstem vele, elmondanám, hogy a Prófétában azt írták, hogy Kingsley biztosított a Malfoy-oknak egy tárgyalást, mához két hétre. Caramel igaz, hogy abban bízik, addigra mindkettejük elméje megbomlik annyira, hogy nem fognak tagadni, de azért engedett az aurornak, tekintve, hogy most nagyobb befolyással bír, mint ő maga. Viszont Rita Vitrol azt írta, ha nem jelensz meg a tárgyaláson, a Malfoyok élete meg van pecsételve. És az írásból nagyon úgy tűnik, hogy az a vipera úgy gondolja, hogy nem is fogsz.

- De én ott leszek, igaz? – vetett a férfira egy vérszegény mosolyt.

Belül remegett, ahogy arra gondolt, hogy a riporterek körülállják, és majd mind azt akarják tudni, hogy hogyan ölte meg Voldemortot.

- Dumbledore azt mondaná, hogy ha nem szeretnél, akkor nem kell kiállnod, de mivel én nem vagyok ő, és szeretem a valót megmondani, állíthatom, ha nem szeretnéd, hogy a két férfi meghaljon, akkor kénytelen leszel értük megtenni ezt az áldozatot.

- Tudom – sóhajtotta.

Lassan már maga sem tudta, hogy mit keres az ágyban – leszámítva a kezét, és az apróbb sérüléseket, na meg azt, hogy ereje sincsen még arra, hogy felálljon.

- Uram? – kérdezte végül a pár perces beállt csöndbe.

- Mondd.

- Hozna nekem abból a teából, amit a minap ittam? – Kérdését követően érezte, hogy halvány pír lepi el az arcát, de tekintetét makacsul a mogorva arcon tartotta.

- Ám, legyen.

A bájitalmester nem mondott többet, csak lassan kisétált a szobából, maga után kisebb gyógynövényillat áradatot hagyva, ami Harryt teljesen lesodorta volna a lábáról – ha állt volna.

Az előbbi párbeszéd elgondolkodtatta. Szentül hitte, hogy a feladata az, hogy megvédje az embereket, akik halálra vannak ítélve a háború miatt. Persze akik bűnösek, mint Umbridge, azokat kis elégséggel a szívében hagyta bent rohadni Azkabanban, de a Malfoyok nem érdemelték ezt a sorsot.

Az, hogy a végén ők maguk is tengernyi információval szolgáltak a Rendnek, kockáztatva az életüket, megmutatta az igazi szándékukat. Az, hogy Lucius csak Draco miatt ment bele ebbe az egészbe, másodlagosnak számított.

És itt van maga Perselus Piton, aki már számtalanszor bizonyított, mindhiába. Most nincs itt Dumledore, hogy megvédje, csak ő. Egyedül ő, akinek a szava sokat nyom, mégis kevésnek érezte magát, hogy a férfi a sorsát a kezébe helyezze.

Töprengéséből az ajtó halk surrogása és a Pitonon lévő fekete ing libbenése szakította ki. A férfi ugyanazt a tálcát hozta be, mint legutóbb, de most csak a csorba bögre volt rajta.

- Ha nem bánod, más keveréket hoztam.

Harry nemet intett a fejével, majd kinyúlva megragadta az átmelegedett porcelánt, ami jótékonyan űzte el az ujjaiból azt a dermesztő hidegséget, ami megrohanta az egész testét is. Egy pillanatra olyan érzése lett volna, mintha még mindig Voldemort hulláján feküdne, de a tea gőze beszökött az orrába, és hamarosan kitisztult a világ, és meglátta Piton felhúzott szemöldökét, ahogy éjsötét szemével az arcát fürkészi.

- Azt hiszem, szükségtelen arra felszólítanak, hogy ne törd a fejedet olyanon, amin nem kellene.

Harry újra megrázta a fejét, mire a bájitalmester mereven kinézett az ablakon. A férfi vállai újra megfeszültek, mire Harry félrerakta a bögrét, és kezét óvatosan a dermedt vállra helyezte.

Piton megrázkódott a fizikai kontaktus hatására, de nem söpörte le a kezét. Így Harry lecsúsztatta a karjára, és ott hagyta.

- Akármennyire is szentimentálisnak tűnik a helyzet, félreértelmezett. Nekem nincs szükségem hasonló dolgokra, Potter. Az elmúlt jó pár évben is megvoltam nélkülük, nem most szándékozom elkezdeni a gyakorlásukat.

A férfi hangja rekedtesen mély volt. Nem fordult oda Harryhez, akinek szája mosolyra görbült, mert az érzéketlen szavak ellenére Piton nem tett semmit, hogy a tenyere eltűnjön onnan.

- Tudja, uram, én sosem akartam gyilkos lenni. A jövőmet mindig úgy képzeltem el a gardróbomban ülve, hogy lesz egy szép házam, egy kutyám, családom. Két gyereket szerettem volna. Egy kislányt és egy kisfiút. De ott volt Voldemort, aki mindig is fontosabb volt annál, hogy én mit szeretnék. Míg a barátaim azt tervezték, hogy hogyan alapítsanak családot, addig én terveket szövögettem a halálfalók befogására, arra, hogy hogyan pusztíthatom el a szörnyeteget, jövőt adva mindenkinek. De sosem gondoltam arra, hogy mi lesz az én jövőm. Az az álomkép, amit az ágyon ülve kergettem, elsuhant, még mielőtt elkaphattam volna. Számtalanszor feltettem a kérdést magamnak, hogy mit fogok csinálni? Mihez kezdek majd, ha túlélem? De ez a lehetőség annyira bizarrul hangzott, hogy el sem hittem. Az a sok okklumencia óra megtette a hatását, uram. Én kész voltam arra, hogy meghaljak.

Piton felé fordult, arcán most a döbbenet jelei kezdtek megformálódni.

- Ne beszélj ostobaságokat, Potter! – dörrent rá.

- Nem volt jövőm, Piton! Minek terveztem volna, ha úgyis meghalok?

- De most itt vagy, ostoba fiú! Túlélted!

- Tudom – sóhajtotta.

Perselus talár híján suhogó inggel állt fel, és hagyta el a szobát. A szél kintről gyászosan csikorgatta a fák ágait. A tea gőze vékony csíkban szállt a piszkosszürke plafon felé.

Harry már kezdett elbóbiskolni, mikor az ajtó újra kicsapódott, és Piton viharzott be rajta.

- Nem adhatod fel! – kiáltotta, és se szó se beszéd megragadta Harry karjait két oldalról, kihúzta az ágyból.

- Mit csinál? – kérdezte vissza, miközben igyekezett megtartani a súlyát, reszkető lábain.

A bájitalok ellenére sem érzett magában annyi erőt, hogy megtartsa magát. Nem értette a kimerültségének az okát, de remegő izmai megadták neki a választ.

- Kiviszlek.

- Hova? – kérdezte Harry. Hangjában jól hallgatóan csengett az aggodalom. A kérdés vége kissé felfelé ívelt. Szeméből nem tudta elrejteni a kétségbeesést, ahogy a bájitalmester keresztülhúzta a koszos nappalin.

Útjukat finoman felszálló por övezte, és egy csík a padlón, a koppanó léptek elhaltak egy vastag szőnyegen.

Csakhamar az ajtóhoz értek, ahol Piton egy pálcaintésre kinyitotta azt, majd kilépett maga után Harryvel, aki görcsösen markolta a férfi ingét. Izzadó tenyerét a puha textilhez szorította, majd felnézett a kábulatból, amibe a hirtelen jött helyzet taszította.

Körülötte madarak szálltak, az égen bárányfelhők úsztak a lusta, csendes szélben. A fák egyelőre csupasz ágai zörögtek. Minden idillikusan gyönyörű volt.

Lélegezni sem volt ideje, Piton mögötte termett. Bal kezével átfogta a derekát, erősen megszorítva, míg a jobbját felcsúsztatta a fiú szemére, elfedve előle a világot, rákényszerítve őt, hogy csak a hallására és a szaglására hagyatkozzon. Ujjai hűvöse szinte perzselte a meleg bőrt az arcán, a gomolygó lélegzetvétele cirógatta a bájitalillatú kezet. Fojtott zihálása csak nehezen csillapodott, de végül hagyta, hogy a helyzet adta irracionális kényelem magával ragadja.

Piton hozzányomódó szikár teste melegséggel töltötte el, ahogy az őt erősen fogó karok is, amik szinte csak azt sugallták, hogy bízhat a mögötte állóban.

Szinte azt hitte, hogy már nem fog történni semmi, mikor a fülénél érzett lélegzet elakasztotta a sajátját, és meghallotta az elsuttogott szavakat, amiktől már amúgy is gyenge lábai még inkább megroggyantak.

- Mit érzel, Harry? Hallod a madarakat? A vizet, a szelet? Érzed a virágok illatát? Mit látsz?

Harry torkában egy gombóc kezdett növekedni, ami nem engedte, hogy válaszoljon. De ez nem érdekelte a bájitalmester, folytatta, amit elkezdett.

- Azt mondtad, hogy kész voltál a halálra. Tényleg kész voltál rá? Kész lettél volna mindent magad mögött hagyni? Mindent, amit látsz, hogy csak a sötétségben élj, világtalanul, semmit nem érezve? Milyen a világ látás nélkül? A szaglásodat nem vehetem el ilyen könnyen, ahogy a hallásodat sem, de gondolj bele. Az örökös sötétség, anélkül, hogy újra éreznéd azokat a dolgokat, amiket szeretsz, milyen lenne? Nem látnál újra semmit, egy ismeretlen világba távoznál. Azt mondtad, nincs jövőd, de elveheted saját magad azoktól az emberektől, akiknek te vagy a jövője?

Harry csak állt, de úgy tűnt, Perselus nem elégszik meg ennyivel. Lassan átcsúsztatta a kezét az orrára, majd át az ajkaira, le a nyakán, végigcirógatva a bőrt, de Harry csak hideg borzongást érzett az érintés mentén. Nem szerette az érzést, ami a férfi mondandójával járt. A szíve őrült tempóban dobogott, úgy tűnt, hogy egyszer csak kiszakad a helyéről, ahogy az újra ziháló lélegzetétől az ereiben száguldozó vér is megáll.

- Mit mondasz most, Harry?

Erőtlenül emelte arrébb a fejét, hogy a bájitalmester szemébe nézhessen, de így is csak az arcélét tudta megpillantani ebben a kifacsart pózban. Végül egy két másodperc hallgatás után rekedt hangon szólalt meg, meg sem próbálva eltüntetni a zaklatottságot belőle.

- Sajnálom.

- Sajnálod? Mit? Hogy nem haltál meg?

- Sajnálom! Sajnálom!

Keze remegni kezdett, arcára apró sávokat húzott az a pár csepp könny, ami kicsorgott a szeméből.

- Gyere. Visszaviszlek.

A rideg szavak elakasztották a hirtelen jött könnyfolyamot. Harry megdermedt, és hagyta, hogy Piton a derekát átkulcsolva maga után húzza, vissza a poros házba, végigcibálva a koszos folyosón, be a szobájába, ahol letaszított a mentolillatú ágyra.

- Remélem, most már át fogod gondolni a gondolataidat a halállal kapcsolatban. Nem szeretnék még egyszer egy ilyen monológot meghallgatni. Remélem, érthető voltam.

Harry bólintott, mire Perselus kiment a szobából.

Dermedten nyúlt a bögre után. Jéghideg teája jótékonyan hűtötte le háborgó lelkét. Nem értette ezt a hirtelen kirohanást. Sosem szeretett kitárulkozni az emberek előtt, de látva Pitont, ahogy csak ott volt, szeme a távolba meredt és mondani akart valamit, egészen új gondolatokat támasztott benne.

Ismerte már annyira a férfit, hogy tudta, az érintések rá nem lesznek hatással.

Persze nem tudhatta, hogy a tenyere hője nagyobb jót tettek, mint a szavai, de csak ösztönszerűen cselekedett. Kiadott egy olyan információt magáról, amiből érezhette a másik, hogy mit érzett, mit szeretett volna. Érezhette, hogy neki talán rosszabb.

Egykedvűen húzta végig az ujjait a bőrén ott, ahol Piton ujjai is végigfutottak. Még mindig érezte magán a borzongató érintéseket. Egy pillanatra mosolyogni támadt kedve, ahogy arra gondolt, hogy a bájitalmester helyzettől függően tegezte, vagy magázta.

Lehunyta a szemét, maga előtt látva a férfi szoborszerű arcát, amit durván faragott ki a mester, mégis megnyerő külsőt kölcsönözve neki. Gondolatban végigsimította a határozott arcélet, szemével közben végigkövetve az orr vonalát, a vékony ajkakét.

Nem gondolva a tettére aludt el, nem számolva a következményekkel, amiket a képzelgései jelentettek.

Folytatás