Köd

"Mindent finom köd borított. Tejfehér, szinte sziruposnak tűnő köd."

Dráma, Oneshot

Dark Link x Link

Cím: Köd

Írta: Rozmaring ~ Salvi

Kelt: 2011. 10. 31. – 2012. 09. 20

Korhatár: 18

Fandom: The Legend of Zelda – Ocarina of Time: Master Quest

Páros: Dark Link x Link

Műfaj: akció, angst, dráma, oneshot

Figyelmeztetések: slash, szexuális tartalom

Megjegyzés: A oneshot olvasásához nincs szükség a játék háttértörtének ismeretére. Az alapokat azonban felvázolom:

A főszereplő – Link – Kokiriként él egy erdőben. Mikor eljön hozzá egy tündér – Navi -, a találkozás megváltoztatja az életét. Rengeteg viszontagságon megy keresztül gyerekként, aztán találkozik Zeldával, a királylánnyal, aki elmenekül Ganondorf, a főgonosz elől. Miközben menekül, odaadja Linknek az Ocarina of Time-ot, azaz az Idő Ocarináját. Ezután eljut egy helyre, ahol, ha kihúzza a Master Sword-ot – Mester Kardot – előre utazik az időben. Ezután minden megváltozik: hét templomon kell végigmennie, ott megszereznie a Medálokat, hogy le tudja győzni Ganondorfot.

A történet a második templom, a Water Temple idején játszódik.

Link fáradtan nyitotta ki a következő ajtót, ami egy újabb terembe vezetett.

A padlón lévő víz fodrozódó kékes színekkel töltötte meg az apró szobát, ő maga pedig egy újabb kihívás elé állt. A magaslat, amin állt, csak egy újabb cselnek tűnt. Előtte egy nagyobb szakadék volt, majd jobbra nézve újabb magaslatot pillantott meg.

Szemrevételezte a kutyaszerű szobrokat, arca pedig kemény grimaszba fordult azok láttán. A kőszemek gonoszan, csúfan vigyorogva pillantottak rá, amitől gerincén végigcsorogott a verejték.

Egyetlenegy porcikája sem kívánkozott erre a rideg helyre, de tudta, hogy ha meg akarja szerezni a Víz Templomának Medálját, ahhoz végig kell haladnia ezen a termen és az utána következőkön is –ahogy azt a nála lévő térkép bizonyítja.

A főharc még távolabb volt, viszont a félelem már most összeszorította a szívét. A gondolat, hogy mi történik, ha nem sikerül, pióca módjára tapadt rá. Nem tudta lerázni, és egyre mélyebbre taszította a kétségbeesés mocsarába.

Újra körülnézett a teremben, majd mikor meglátta a magas kutyaarcú-kígyótestű szobroknak a testén az apró fekete-fehér céltáblákat, megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Innen már nem tűnt annyira lehetetlennek a helyzet, hogy eljusson a következő terembe.

Az öröm azonban úgy illant el, ahogy jött. Fogalma sem volt, hogy hogyan tovább.

Tétován lépett egyet előre, lába csattant a vizes kövön. A csizmája már régen átázott, lába keményen, jégdarabként engedelmeskedett akaratának s ő mégis ment tovább. Nem érdekelte sem a körülmény, amibe került, sem az, hogy otthona – hét évvel ezelőtt – milyen meleg volt, kényelmes, és milyen gondtalan életet biztosított neki.

Kokiriként élve semmi baja nem volt. Kivéve persze, hogy nem volt tündére.

Ám mikor megjelent Navi, a remény felcsillant előtte. Teljes életű Kokiri szeretett volna lenni. Ő is úgy szeretett volna élni, ahogy a többiek is tették. Gondtalanul nevetve, szabadon, bent az erdőben, faházakban, a tündérével.

Ám Navi – a barátja -, mindezt tönkretette. Érkezésével megbolygatta az amúgy szinte tökéletes életét. Teljessé tette a Kokiri léthez szükséges feltételeket, ám olyan titkokat tárt fel, amik mellett már nem tudott elmenni. Barátai érdeklődve nézték, ahogy végigküzdi magát a rejtélyek útján, megszerzi a kardot, amit rég elrejtettek, majd a pajzs megvételét, hogy eltűnjön a Deku fa gyomrában, majd fáradtan, szinte félholtan bukkanjon fel belőle. Szomorú szemük még most is kísérti álmában.

- Link!

Fáradtan sóhajtott egyet, majd hagyta, hogy tündére – Navi -, kireppenjen belőle. Szemét az apró fénygömbre irányította. A kis szárnyak halk zizegése melegséggel töltötte meg a tagjait ebben a csöpögő, dermesztően vizes térben.

A kőszemek még mindig álnokul bámulták őt.

- Sietned kell! Meg kell szerezned a Medált!

Majdnem felhorkant a mondat hallatán. Navi sokszor nem volt másra képes, csak idegesítő monológokat előadni olyan dolgokról, amiket ő maga is nagyon jól tudott. Nem beszélve, ha figyelmen kívül hagyja, akkor az idegesítő csilingelés addig nem hagyja békén, míg szabadon nem ereszti magából a tündért, és az el nem mondja a mondanivalóját – még ha tizedszerre teszi is ugyanazt.

- Tudom, Navi. Dolgozom az ügyön –felelte végül nyugalmat erőltetve a hangjára, mire a tündér visszabújt a testébe, megint végigbizsergetve dermedt tagjait, amikbe visszatért az élet egy pillanatra, csak hogy a jeges hideg újra beléjük költözhessen.

Sóhajtott, majd fejét forgatva próbálta megkeresni az ajtót. A térkép szerint jobbra kellett lennie.

Egy újabb kutyaszobor megvetően mérte végig, csakhogy rögtön utána megpillanthassa fölötte – jóval magasabban - a falban a mélyedést, és hátul, szinte csak sejtetően, mégis élesen kirajzolódva a reményét: az ajtót.

- Megvagy – lehelte a szinte üresnek ható csendbe.

Villámgyorsan lőtte ki Longshotját a céltáblára, hogy aztán ott találhassa magát alatta. A következőt is célba vette, de amint kilőtte, az célt tévesztett, ő pedig gyorsan kezdett zuhanni.

Nem túl mélyen, de a lucskos talaj megállította esését. Szinte ideje sem volt feltápászkodni, mikor az eddig még üresnek tűnő szobába ocsmány röfögés vegyült. Fejét felemelve próbálta kivenni a formákat, de vizes hajtincsei makacsul tapadtak a homlokához, eltakarva így a kilátást.

Azonban csakhamar megértette a hangokat. A hangos csattanást, ahogy a vízben caplató lépteket, semmivel nem lehetett eltéveszteni. Az undok röfögést is már annyiszor hallotta, hogy lehetetlen volt nem felismerni.

Szája megvető fintorra húzódott, ujjai begörbültek. Minden porcikája fájt még az előző becsapódástól, de hamarosan érezte, hogy az adrenalin végigégeti a testét, és keze viszketni kezd, hogy rámarkolhasson a kardjára.

Ahogy közelebbről hallotta a lépteket, villámgyorsan felpattant. A mozdulat közben karját hátrafordítva kikapta hüvelyéből a kardot, így az most ujjai között fénylett. A varázspenge szikrázott a talajon lévő víztől. Az arról visszaverődő kékes fénypászmák ezernyi színre bontották a fémen megcsillanó fényt. Lélegzetelállító látvány volt, de a Link előtt álló két lény inkább hányingerre fakasztotta a férfit.

A koponya lélektelen szemekkel nézett rá. Állkapcsa ocsmány mosolyra görbült, ujjpercei kétes eredetű kardot markoltak. A páncél alól cafatok lógtak ki, ahogy az újabb hörgő hang meglibbentette az egyik leszakadt ruhadarabot, ami így felfedte a belül üreges csontozatot.

A szag, amit a két lény magából árasztott, szinte elviselhetetlen volt, de Link megacélozta magát, és kardját gyorsan visszacsúsztatva a hüvelyébe az íját kapta elő, majd puzdrájából egy nyílvesszőt ráhelyezve az egyik lényre célzott.

Az felhördült, de a vessző ártalmatlanul süvített keresztül rajta. A röfögés erősebb lett, majd a másik a férfi felé lépett. A víz, ahol elhaladt, sötétkékre színeződött.

A kőszörnyek megvetően mérték végig mindhármójukat.

Egy percig mind Link, mind a másik kettő mozdulatlanul állt, de a férfi megelégelve a nyugodt ácsorgást, mozgásba lendült.

Íját átdobva magán, újra kirántotta a kardját a hüvelyéből, majd előreszökkenve a rém felé vágott. Az meglepően könnyedén tért ki az útjából, majd saját maga is Link felé csapott a bárdal.

A férfi lehajolva tért ki a támadás elől, kezével pedig hátracsapva végigszántotta a mögötte settenkedő rém oldalát, mire az felszisszent. Apró győzelmét egy lélegzetvétellel jutalmazta, ám nem jutott sokra, mert a két szörny egyszerre támadt rá, mire ő a kettős támadás erejétől a hátára zuhant.

Tüdejét égette a levegő, oldalából bíbor folyamként csörgedezett a vér. A becsapódástól úgy érezte, mintha a hátába ezernyi kis üvegszilánk állna. Ám a rémeket nem érdekelte vesztesége, újult erővel rontottak rá a férfira.

Link felhördült, ujjai között szorongatott kardja villámként szelte ketté a levegőt, majd állt bele a szörny oldalába. Link visszarántotta, mire a reccsenő csontok hangja sértette meg az eddig csak a ziháló lélegzetvételtől és vízcsöpögéstől megszakított csendet.

A férfi újra lendítette a kardját – immár oldalra, és eltalálta vele a másik szörnyet, ám annak pengéje egy centis sebet karcolt a felkarjára, elszakítva kék tunikáját.

Pajzsa mellette hevert, felkapva hárította a következő ütést, majd válaszolt rá, újra elmerítve a pengéjét a szörnyben. Az holtan esett össze.

A másik felröfögve nézett rá üreges szemével, csizmás lábából kikandikáló csontja megremegett egy pillanatra, de feltartva kardját Link felé ugrott.

A férfi oldalra vetődve oldalasan vágott egyet a kardjával, végigszántva a rém oldalán. Az megfordulva újra nagy erővel ugrott feléje, mire Link megismételte az előző mozdulatot.

A második szörny is holtan rogyott a vízzel borított padlóra.

Link lihegve támaszkodott neki kardjának. A leggyűlöltebb ellenségei voltak a csontlények, mégis lépten-nyomon beléjük botlott, ami kezdett kissé idegesítő lenni.

Navi fel-le repkedett körülötte, felmérve sérüléseit. Aggódva csilingelt az oldalánál, de Link nem foglalkozott vele, felemelve kezét, Longshotjával a felette lévő céltáblára lőtt, és csakhamar odavonzotta magát a kőkutyához, aminek szeme most már kissé kedvesebben, ámbár még mindig ridegen nézett végig rajta.

- Na, még egyet – mormolta magának, és a falban lévő mélyedésnél termett.

Kikerülte az újabb kőkutyát, és fáradtan vette tudomásul az ajtó előtt meredő tüskéket. Az éles acélszerkezet olyan magas lehetett, mint ő maga, és borotvaélesnek tűntek.

Félmosollyal vette tudomásul a plafonon lévő céltáblát, amivel könnyen átjuthatott a túloldalra.

Az ajtót két kőkutya tette még kifejezőbbé.

Link megremegett, ahogy a következő teremre gondolt. A varázslat szinte izzott a levegőben, és a balsejtelem minden porcikájába beette magát. Navi kiröppent a testéből, és idegesen körözött a feje körül.

- Vigyázz, Link. A következő terem rosszat rejt magában.

A férfi bólintott, majd a tündér újra eltűnt benne. Kezét az ajtónak támasztotta, majd egy erőteljes lökéssel belökte.

Belépett.

***

Az ajtó túloldalán a legfurcsább terem fogadta. Ilyet sem az Erdő Templomában, sem a Tűz templomában nem látott.

Navi idegesen röppent ki a testéből, és nem tágított mellőle.

A szoba végeláthatatlannak tűnt. Falai vagy nem látszottak, vagy egyáltalán nem voltak.

Mindent finom köd borított. Tejfehér, szinte sziruposnak tűnő köd. Az egyhangúságot a földön lévő selymes fehér homokkal borított vízréteg szakította meg, és a távolban álló kiszáradt fa.

Az ágak korhadtan csüngtek alá, törzse élettelennek látszott. Kis homokbuckán állt, és körülölelte a mindent elborító köd gomolygott.

Link lassú léptekkel araszolt előrébb. Kezében idegesen megremegett a kard, szeme ide-oda rebbent a különös teremben. Feszültség ülte meg a levegő, és valami olyan érzés, amivel még sosem találkozott. Édes-keserű illat ülte meg a teret, ami elbódította. A szíve őrült módon kalapált a helyén.

Navi előreröppent, és zölden világítva mutatta az utat, hogy merre kellene menni. Ő csak komótos tempóban tette a lábait egymás után, mire elért a lezárt ajtóhoz. A rácsok kigúnyolták. A hideg fém megvetően adta tudomására, hogy innen nem fog egyhamar kijutni.

Navi csilingelt. A hang balsejtelemmel töltötte meg a férfit, majd lassan visszafordult. Oda a fához, a korhadt ágakhoz, a végzetéhez.

***

A fánál egy fekete alak állt. Hátát a kiszáradt törzsnek támasztotta, arcát viszont Link felé fordította. Fekete volt a kisugárzása, ahogy egyetlen egy színt sem látott. Minden megváltozni látszott.

A feszültség apró villámként cikázott végig a teremben. Link nehézkesen nyelt egyet, miközben szemét nem vette le a fekete alakról, aki rendíthetetlenül őt bámulta. A férfi lábai azonban nem mozdultak. Csak nézte az alakot. Gerincén izgatott borzongás futott végig.

Navi taszította ki a bódultságból. Kellemes hangú csilingeléssel adta tudtára az új jövevényt, és zölden akart közelebb röppenni, de Link megállította. Ujjait a tündér elé tartotta, és óvatosan végigsimított az ezüst szárnyakon. Az apró golyóbis megállt, kérdőn remegett a levegőben, de ő csak ránézett, és szemével adta ki az utasítást.

Nagy lélegzetet véve lépett egy lépést előre. Majd még egyet.

Magabiztosan lépkedett az alak felé, aki még mindig nem mozdult.

Mikor már csak pár méternyire volt, megállt. Szemével végigkísérte a fekete öltözéket, a tintafekete tincseket, és a koromfekete arc vonalát.

Idegesen nyelt egyet, és nem tudta legyűrni a torkában keletkezett gombócot, ami azzal fenyegetett, hogy kiadja a gyomra tartalmát. Az ólmos fáradtság végigvonult a testén, ő pedig újra elmerülve a régmúltban, kérlelte vissza a puha meleg takarót, ami óvón ölelte magához.

Az alak még mindig nem mozdult, de Link látta, hogy ajkai mosolyra görbülnek.

A férfinek hányingere lett. Ujjai reszkettek, ahogy lábai is. Térde megroggyanni készült, de végül megemberelte magát, és felszegett arccal nézett szembe saját magával.

- Meglepődtél? – szólalt meg a fánál álló ember.

Link képtelen volt megszólalni.

- Elvitte a cica a nyelvedet? Ó, csak nem vérzel?

- Ki vagy? – nyögte ki nagy nehezen a férfi.

- Hát nem ismersz meg? – kacagott fel. Hangja szinte simogatta Link lelkét. Olyan hasonló volt, mégis különböző.

- Nem lehet…

- Ó, figyeld csak meg!

Az alak közelebb lépett, szinte csak centiméterek választották már el őket egymástól. Aztán felemelte kecses ujjait, és a fekete ujjakat Link arcára helyezte. Ő felnyögött. Száját halk sóhaj hagyta el, és el nem tudta képzelni, hogy mi lehet az az érzés, ami végigszáguldott rajta az érintés nyomán. Szinte megperzselte, szeme előtt homályos foltok kezdtek táncolni.

Ujjaiból minden erő kifutott, így a Mester Kard a földre hullt. Csörömpölése egy kis időre visszatérítette a valóságba, de egy újabb ujj simítása az arcán, és máris újra a kellemes bódultságban talált magát.

Félig lehunyt pillái alól újra kilesett, és megszemlélte az előtte álló férfi vonásait.

- Csak nyugodtan… - suttogta a fülébe, majd elhúzódott, helyet hagyva Linknek. Az ujjai így levándoroltak Link nyakára, onnan a kulcscsontjára, majd megállapodtak ott.

- Hogy lehetséges ez? – kérdezte nemsokára. Most a saját kezét simította rá a koromfekete bőrre, mire az halványulni kezdett.

Száját meglepett sóhaj hagyta el, de az idegen csak kellemesen elmosolyodott.

Link előtt csakhamar egy teljesen másik férfi állt. Bőre tejfehér volt, haja ezüstszőke, és lágyan hullott az arcába. A kezdeti sokk után felfedezni vélte még a saját vonásait, de jobban megnézve, erőteljesebb jeleket vett észre. A férfi arcának alsó éle élesebb volt, szája vonala keskenyebb, szeme jégkéken csillant meg a fehér ködben. Szemöldökének tejfehér íve valami kacérságot adott kinézetének. A félmosoly, ami pedig szája szegletében ült, kimondhatatlanul vonzóvá tette.

De ezektől eltekintve, még mindig ő volt.

- Ugye milyen érdekes? Én te vagyok, ahogy te is én. Vajon melyikünk a valódi? – tette fel a kérdést, miközben immár hófehér karcsú ujjai bekúsztak a magasnyakú pulóver alá, ami Linket takarta.

- Nem lehetsz valódi – suttogta.

- Már miért ne lehetnék az? – nevetett fel.

Közelebb hajolt, majd hagyta, hogy ajkai végigsúrolják Link arcának élét.

A férfi újra elbódult attól az illattól, amit érzett. Az érzés, ami megülte a termet, ebből a férfiból jött, és most erőteljesen végigbizsergette a testét. Az a kellemes illat pedig teljesen megbolondította. Egyszerre volt friss, felemelő, mégis olyan édes, amitől a szeme előtt újra táncolni kezdtek a fehér pontok.

- Nem lehetsz valódi… - suttogta újra. Szemét félig lehunyta, magában pedig elég erőt kezdett gyűjteni az elkövetkező harchoz.

Navi élénken csilingelt benne, aggódva figyelmeztette a veszélyre, amit az előtte álló jelentett.

- Hidd el, hogy az vagyok.

A kacaj, amit közelről hallott, semmi sem volt ahhoz a fájdalomhoz képest, ami csakhamar a karjába mart.

Felordított, majd hátraugorva, szinte érezte, ahogy a kard végigvágja a szöveteit, majd kicuppanva a húsból a levegőt hasítja végig, mint nem oly rég a karját.

- Szemét – sziszegte. Lehajolva ujjai azonnal megmarkolták a kardját, és felemelve máris védekezésre kényszerült egy ügyes ütés következtében.

Azonban ő maga sem volt rest, mert előre vágott.

Kissé elnyílt ajkakkal nézte a kecses testet, ami felugorva, megállva egy pillanatra a levegőben, a kinyújtott kardjának lapján landolt. Szinte meg sem érezte a súlyát. Ha nem látja a saját szemével, hogy a férfi a Mester Kardon áll, nem hiszi el.

- Na, mi az? Nem jutsz szóhoz? – hajolt közelebb hozzá. Jobb karja még mindig kinyújtva, míg a bal ernyedten csüngött. A sebből vékony folyamban csordogált a bíbor vér, eláztatva a kék tunikát és az alatta lévő fehér alruházatot.

A férfi lélegzete végigcsiklandozta a bőrét, ahogy a puha ajkak súrlódása a nyakához, borzongásra késztette.

- Hidd el, itt nem nyerhetsz. Én te vagyok – susogta, majd elrugaszkodva, leugrott a kardpengéről.

Link nehezen szedte a levegőt.

Már az előző csata is kimerítette, de ahogy az előtte álló flegma férfira pillantott, az ólmos fáradtság teljesen a hatalmába kerítette. A fehér köd eltompította az agyát, ahogy a nála lévő kard súlya is kétszeres erővel nyomta a karizmait. Oldala sajgott, bal karjából pedig másodpercenként indult ki fájdalomhullám, ami végigégette amúgy is fáradt testét.

- Link! – csilingelte Navi. – Gondolj Ruto hercegnőre! Meg kell mentened! Ahogy Zelda is vár!

A férfi fáradt szeme elé belebegett a Zora királylány képe, ahogy ártatlan, hatalmas kék szemeivel őt nézi. Úszóhártyás lába idegesen toporog, kék, pikkelyes bőre pedig finoman hullámzik a körülötte lévő vízben.

A lány arra vár, hogy ő érte menjen. Ki kell szabadítania, mégpedig hamar, hogy eljuthasson a végcéljához, amihez még sok mindent meg kell tennie. Először is le kell győznie az előtte álló férfit, aki most őt szemléli hideg, gyilkos kék szemével, ám valami kiismerhetetlen érzéssel.

Link felemelte a kardját, majd maga elé tartva tette bizonyossá szándékait. A másik Link felsóhajtott, majd ő is felemelte a sajátját, és támadásra emelte.

- Segítek! – csilingelte Navi, majd a fekete ruhás férfihoz repülve zölden kezdett világítani, bebiztosítva a célt. Az dühösen morrant rá a tündérre, de csakhamar fölényes mosolyra húzta a száját.

- Vesztettél – mondta, és egyetlen ugrással Link előtt termett, csapásra emelve a pengét.

Link hátraugrott, karizmait megfeszítve verte vissza a támadást, majd előkapva íját, egyszerre több nyilat is kilőtt ellenfelére, de az pár ügyes csapással elütötte a felé reppenő vesszőket.

Link csak lőtte ki a nyilakat, közben hátrálva, de a férfi villámgyorsan hárított mindenfelé repülő vesszőt. Kardjának féme hangosan csattant, ahogy érintkezett a nyilak végével. Lassan lépkedett egyre közelebb Linkhez, akin kezdett úrrá lenni a teljes kétségbeesés.

Gyorsan kapta elő tarsolyából a kalapácsot, majd lesújtott a földre, de az eszköz csak elmerült a homokban, enyhe rezgést csikarva ki a padlóra, de a férfi még mindig rendíthetetlenül közeledett felé. Fekete csizmája finoman csúszott bele a homokba, karcsú, mégis izmos teste egy ragadozó mozgásával egészült ki.

Navi szárnyának halk surrogása törte csak meg a csendet, Link megfordulva futott, a férfi pedig követte.

- Ne menekülj! – csilingelte a tündére, de Link csak összeszorította a szemét, majd egy jobb kanyart véve, a fához futott, és lihegve támaszkodott meg a törzsben.

- Mit csináljak? Mit? – kérdezte, de válasz nem érkezett.

Karja remegett a megerőltetésről, a Mester Kard tompa fénnyel lógott ernyedt kezéből. Ujjai görcsösen markolták a varázskardot, de inkább már csak a hidegtől, mint az elszántságtól.

A köd, ami körbevette, olyan volt, mint valami méreg. Megülte a gondolatait, a lelkét, lassan rátelepedett, mindent befedve, csak egyetlen egy gondolatot hagyva maga után:

A fekete férfit. Saját magát.

- Elfáradtál? – hallotta maga mögül, majd csakhamar meleg levegőt érzett a füle mellett.

Az érzés végigcikázott a testén, elbódította, ahogy pedig a tejfehér ujjak végigszántottak az arcélén, elveszett.

- Mondtam, hogy itt nem győzhetsz – suttogta a férfi a fülébe.

- Álmodban – sziszegte válaszul Link, kitépve magát a karok közül, és hátraszökkenve a férfi mellkasának nyomta a kard hegyét. De nem tudta megtenni az utolsó lépést.

Ahogy a csontszörnyeket olyan játszi könnyedséggel pusztította el, olyan nehéz volt most azt az egyetlen egy lépést megtennie. Azok a lények nem voltak e világiak, ahogy a természetük, úgy maguk is csak a gonoszságot sugározták, mint az előtte álló férfi is. De ő valahogy más volt.

Linken átsuhant a kétség. Tudta, hogy a másik nem lehet teljesen valódi. Valamiféle varázslat következtében kelhetett életre, főleg, mivel az ő vonásait hordozta. De megvolt az egyénisége, szeme fénye pedig olyan dolgokról mesélt, amiket ő maga is jól ismert.

Az előtte nyugodtan álló férfi egyvalamiben különbözött azoktól a szörnyektől, akiket eddig legyőzött:

Érzett.

Fájdalom, magány, magabiztosság, és vágy égett a szemében.

Link lassan, de biztosan engedte le a kardot, hagyta, hogy a hegye végigcsússzon az idegen fekete anyagon, vékony horpadást hagyva maga után.

- Gyenge vagy.

Az elsuttogott szavak semmik voltak, Link csak elcsigázottan támaszkodott hátával a fának, hagyva, hogy kissé lecsússzon rajta. A karja olykor finoman megremegett, a meleg vér, ahogy végigcsordult ujjain kellemetlen bizsergéssel töltötte el.

- Ó, nahát, te még mindig vérzel! – Gyengéd ujjak nyúltak a sebhez, finoman végigsimította rajta, és a mozdulat mentén, mintha ezüstös víz csorgott volna végig a cikcakkos bőrön, hűsítve azt, mégis égető forróságot vonva maga után.

Link felszisszent, alsóajkát beharapva tűrte a fájdalmat.

- Micsoda erotikus arckifejezés! – suttogta a férfi, és leguggolva elé, puha ajkait végighúzta a füle és az álla közötti vonalon. Link csak érzett és borzongott.

A köd a csend fátylát vonta a helységre, amit csak a saját zihálása és Navi szárnyának rezgése tört meg.

- Na… vi – sóhajtotta fáradtan. Az előtte guggoló férfi összevonta a szemöldökét, majd felállt.

Link kissé elnyílt ajkakkal figyelte, ahogy a képmása egyetlen kecses mozdulattal elkapja a tündért, és teljes erőből elhajítja. Megpróbált felállni, de remegő lábai nem akartak engedelmeskedni és az alatta lévő homok olyan puha és hívogató volt…

- Mit csináltál? – kérdezte mégis rémülten, miután rájött, hogy nem érzékeli Navit. Kardját az ácsorgó férfi combjához szorította. A penge belevájódott a fekete anyagba, de nem ártott neki igazából. Csak figyelmeztetésnek szánta, de a rá gúnyosan néző égkék szempár elbizonytalanította.

- Nem szerettem volna, ha látja a mi kis… afférunkat – húzta kacér mosolyra az ajkait.

- Affér? – ismételte utána Link.

A férfi újra leguggolt, feje így egy magasságba került Linkével.

- Tudom, hogy vágysz rám. Sóvárogsz az érintésemért, szeretnéd, ha megcsókolnálak, a magamévá tennélek, amíg nem sikoltasz a gyönyörtől, és kábultan nem omlasz a karjaimba… - susogta.

- Én…

- Ne feledd, a szemed elárul!

Link érezte, hogy arca elpirul. A férfi pontosan azokat a gondolatokat írta le, ami nemrég a fejében volt. Érezni akarta a másikat, megfejteni a kék szemek titkát, amik színben hasonlítanak az övéhez, de teljesen más érzelmeket rejtenek magukban.

- Ne félj, a kívánságaid meghallgatásra találtak – nevetett fel a férfi, de ez a nevetés minden öröm nélküli volt. Keserű, magányos.

Link orrába újra beszökött a bódító illat, és a homok kavarogni látszott körülötte. A puha homokszemcsék kiperegtek a földbe markoló ujjai közül, a hirtelen lehűlő levegőben a kapkodó lélegzetének párája gomolygott.

- Ha tudnád, hogy mennyire csábító vagy… - A puha hófehér ujjak újra végigsimítottak az arcán, le a szájáig, ahol azt végigcirógatták. Link lehunyva a szemét élvezte az érintést, míg meg nem érezte, hogy az ujjbegyeket felváltotta egy keményen nekinyomódó ajak.

A csók édes volt, mégis keserű. Lassú, de szenvedélyes, tele fájdalommal. Az ajkak lassan kóstolgatták, a kissé érdes nyelv lustán fedezte fel belül a száját. Végigsimított a fogain, a nyelvén, kínzóan lassan megtéve minden egyes millimétert.

Link azt hitte, hogy ez a fájdalom leteríti. Soha senki nem csókolta meg őt így, de tudta, hogy mindig is ez hiányzott az életéből. Ez a csók… ez a férfi.

Felnyúlva merítette ujjait az ezüstszőke tincsekbe, húzva magához közelebb a másik fejét. Megszakítva a csókot, orrát beletemette az illatos nyak vonalába, magába szívva az aromát, újra és újra elbódulva tőle, míg a másik szája a vállán kalandozott feltérképezve az ívét, zavaróan cibálva meg olykor a fogával a ruha anyagát.

- Vedd ezt le! – morrant fel végül a férfi, türelmét vesztve.

Link bágyadtan engedelmeskedett.

Ahogy karjait leengedte, éhes ajkak tapadtak újra a szájára, követve a nyak ívét a kulcscsontra, majd a gömbölyű vállra. Link felszisszent, amikor a hófehér fogsor beleharapott, vöröslő nyomokat hagyva maga után.

- Ne feledd, hogy az enyém vagy. Csak az enyém – suttogta, miközben lehúzta róla a bőrcsizmákat, majd a nadrágot is, csak egyetlen alsót hagyva rajta.

Link érzékei forrongtak. Bágyadtsága kezdett eltűnni, minden egyes porcikája magába itta az érintések, okozta örömöt, míg az agya megjegyezte az ujjak, a száj nyomatát, hogy emlékeiben újra és újra felidézhesse majd.

Amikor pedig az a tehetséges nyelv végignyalt a köldöke környékén, lecsúszott a háta a korhadt fa törzséről, és elnyúlva a homokon nyöszörgött fel.

- Még…!

A fekete férfi csak elmosolyodott, majd nyelvét újra végighúzta a hófehér bődön, mire Linkből újabb szégyentelen hang szakadt ki.

Ez az érzés annyira kellemes volt, hogy agyát újra elborította a vágy, így nem vette észre, hogy a sűrű köd megremeg, és a mögötte lévő fal körvonalazódni kezd. Zihálása hangosan töltötte be a termet, így azt sem hallhatta, hogy egy ajtóval arrébb Navi kétségbeesetten csilingel neki, azt suttogva, hogy veszély, veszély!

Minden annyira szürreálisnak tetszett, mégis annyira élt, amit Link még sosem élt át. Az örökös harcok megerősítik az ember szívét és lelkét egyes dolgokkal szemben, ám sok minden olyat is vesz el tőle, amit utána soha, vagy csak nagyon nehezen szerez vissza.

A csókok forróbbak lettek, égették minden porcikáját. A másik Link igazán értett ahhoz, hogy hogyan húzza a végletekig a játszmát.

Link mélyről jövően nyögött fel, amikor a másik ujjai az alsón keresztül a férfiasságához értek. Az elektromos érzés végigfutott a gerincén, egyenesen az agyába.

- Gyerünk, ne fogd vissza a hangodat! – suttogta a férfi. Hangja több fokkal mélyült, és rekedtessé vált. A visszafojtott indulat csak úgy vibrált benne. Link érezte, hogy legszívesebben most rögtön leteperné. Tudta, hogy nem állna ellen.

Arra ocsúdott fel, hogy az alsó lekerült róla, és a forró száj elnyeli a merevedését. Szeme hatalmasra tágult, gerince ívbe hajlott az érzéstől, ajkai egy nevet formáltak, de soha nem mondták ki. A jégkék szemek aztán az övébe mélyedtek, miközben az ezüstszőke tincsek folyamként terültek el a combján. A fej ritmikusan mozgott fel-le, olyan ütemben, ahogy Link altestét árasztotta el a gyönyör hulláma.

- Én… én… - nyögte.

- Csak nyugodtan… - emelte fel a fejét, majd a kecses ujjak az előbb nyalogatott helyre simultak.

Link nem bírta tovább. Azok a puha ujjbegyek hozzáértek a férfiassága tetejéhez, és úgy érezte, hogy vége van. Halkan hörögve élvezett el, ujjai megragadták a másik kezét, egybefűzve az ujjaikat. Haja csapzottan tapadt izzadt homlokához.

- Tökéletes – suttogta szinte ámulattal a férfi.

Link kábultan pihegett az orgazmustól. Érezte, hogy élvezete félig a hasán folyik. A másik része a másik Link markában lehetett.

Fel sem fogta még az előbbi extázist, mikor két erős kar emelte feljebb a lábait, és széthúzva farpofáit nyúlt még erotikusabb helyre. Ösztönösen rándult össze, húzta össze izmait, esélyt sem adva a vékony ujjbegynek, ami az ellenállást akarta megtörni a fenekénél.

- Shhh… - suttogta a férfi, majd miközben tovább nyomta az ujjait, másik kezével Link ajkait kezdte el cirógatni, majd morzsolgatni a mellbimbókat. – Jól van, ügyes fiú! – mosolyodott el, mikor az első ujj teljesen becsusszant. – Lazíts. Hidd el, hogy élvezni fogod! – nyalt végig a fülkagylón, enyhe borzongást váltva ki ezzel a másikból. – Lazíts… lazíts… figyelj csak rám. Az ujjamra, a hangomra… rám. Figyelj rám! – susogta. Hangja szinte hipnotikusan hatott. A kellemes bariton végigzengett Linken, aki erre önkéntelenül cselekedett a férfi akarata szerint. Újabb ujj csusszant belé.

A fájdalom nem volt elviselhetetlen. Inkább csak kellemetlen volt, mint fájdalmas. A furcsa teltségérzet, a benne matató ujjak. De lassan kellemes lett. Kezdett hozzá tartozni. Csak hozzá.

- Tökéletes… - ismételte újból a nemrég használt szót a férfi, mielőtt egy újabb ujjat csúsztatott volna belé.

Ez mart. Égetett, könnyeket csalt Link szemébe, amit a másik a saját szájával itatott fel. Kedveskedő gesztus volt, ahogy az újra a tenyerébe csusszanó hófehér ujjak is. Lassan nyoma sem volt a gúnyolódó alaknak. Ennek az árnynak minden mozdulata gondoskodó volt, kedves, mintha félne, hogyha túl gyorsan mozdul, vagy valamit másképp lesz, Link kettétörik, vagy eltűnik.

- Sosem lehet tudni, hogy mikor tűnsz el. Hogy én mikor tűnök el.

- Te…

- Ne feled, hogy te én vagyok! – mosolyodott el a férfi. Ajkai görbülete tökéletesen illeszkedett Linkéhez. – Nem bírom tovább – sóhajtotta a szájába.

- Csak gyere.

Link érezte, hogy az ujjak visszavonulnak. A hiányérzet váratlanul csapta meg. De nem kellett sokáig várni, mert a másik kőkemény férfiassága áttörte a leheletnyi ellenállást, és belényomult, mire ő megkönnyebbülten sóhajtott fel.

Igen. Pontosan erre vágyott, mióta megpillantotta ezt a férfit. Vele volt teljes. Sosem érezte ezt az érzést, de tudta, hogy közel lehet a teljes boldogsághoz.

A másik felszisszent, miközben beljebb csúszott. Lassan elérte az egész hosszát, de még nem mozdult meg. Ajkai közül melegen tört fel a levegő, ami cirógatta Link bőrét. Egyik karja Link jobb lábát tartotta a magasba, míg a másikat még mindig összekulcsolva tartotta Link kezével.

Annyira tökéletes volt így.

Aztán megmozdult. Kínzóan lassan, mint az első csóknál, mégsem volt túl lassú. Pont tökéletes ütem, és ahogy teljes hosszában belemerült a szűk forróságba, eltalálta a prosztatát.

Link nyögött, szűkölt, ujjait a másik tenyerébe vájta.

A gyönyör túl sok volt, a homokszemek pergése a karján álomszerű, ahogy a mindent beborító köd is. A tejfehér vatta befedte alakjukat, csak egymást láthatták, meztelenségüket, a csorgó verejtéket, a hullámzó izmokat a mozgás közben.

Link közel járt. A gyönyör újra kezdett felkúszni a gerincén, ágyéka bizsergett. Az alhasából érzett gyönyör azonban nagyobb volt. A telítettség fantasztikus érzete, ahogy a férfi mozgott benne, mosolyra fakasztotta.

- Nem bírom sokáig – sziszegte a másik, majd ajkát Linkjére tapasztotta, elfojtva a sóhajokat, nyögéseket.

- Még… még… - lihegte a másik szájába.

A mozgása felgyorsult, és Link érezte, hogy vége van. A gyönyör felrobbant benne, körülötte, a férfiban, aki fölötte görnyedt.

A test ránehezedett, ujjaik abbahagyták a görcsös szorongatást, csak kedveskedve cirógatták egymás tenyerét. Lélegzetük csak lassan csitult, izzadságuk szaga betöltötte a szobát.

Link felemelve a fejét, könnyed csókot lehelt a vörösre duzzadt ajkakra.

- Vesztettél – szólalt meg pár perc hallgatás után a férfi. Ezüstszőke hajába ködpászmák fonódtak. Link tudta, hogy itt a vége.

- Igen, vesztettem.

A csók az ajkán még akkor is égett, amikor a férfi eltűnt a szobából a köddel együtt.