"Mert a szerelmet mindenki megérdemli. Még ha rövid időre is."
Romantikus, Dráma
Legolas x Saját Szereplő
Cím: Melessë – Szerelem
Író: Rozmaring ~ Salvi
Béta: Zsálya
Korhatár: NC-17
Fandom: Gyűrűk ura – A Gyűrű szövetsége
Párosítás: Legolas x Saját szereplő
Hossz: 4 fejezet
Íródott: 2011. 04. 02. – még íródik
Figyelmeztetések: slash, erotikus tartalom
Műfaj: dráma, romantikus, fantasy
Az idegen szavak jelentése a fejezet végén található.
1. fejezet
1. fejezet
A szél apró csengettyűkként rezegtette meg a fák ágait. A lemenő Nap fénye aranyszínbe vonta az ágakat, és meleg barnára színezte a sötét, vaskos törzseket. A víz csendesen csörgedezett az avarban, a tündeléptek alig hallatszottak, ahogy halkan áthaladtak a kis hídon, a központ felé tartva, miközben a tündék magukban dúdolva suhantak.
A halk énekek visszhangként zengték be a völgyet, titokzatos hatást keltve az arra járók szívében, felébresztve bennük azt a melankolikus érzést, hogy egyedül járják naphosszat a kicsiny erdőt, ami a hegy lábánál terült el, és abba a völgybe érkezett, amiben éppen sétáltak.
A dalfoszlányok engem is elértek, átjárva a szívemet, bennakasztva a lélegzetemet egy pillanatra. Kiengedve arra kényszerítettek, hogy a szememet az éppen elbújó utolsó vörös fénypászmára irányítsam, a mai nap utoljára megcsodálva a bronzszín fényt, bevárva a kék és lila kombinációját és a Hold ezüst derengését, ami könnyű lepelként borul rá a magányosan álló fákra, bokrokra, és a sűrű avarra.
Lépteim semmi neszt nem vertek, ahogy végigsétáltam a szeretett erdő utolsó fái között, hogy aztán kidugva a fejemet, a hídhoz érve lágy mosolyt küldjek Glorfindelnek, aki a híd melletti füvön ücsörgött, és az eget kémlelte, mint nem oly rég én.
Észrevéve engem, intett nekem, és egy invitáló kézmozdulattal mutatta, hogy nyugodtan csatlakozhatok hozzá. Nem volt szívem visszautasítani, és Glorfindel társaságának mindig örültem. Csendes társ volt, nem beszélt sokat, ám annál békésebb volt vele csak ülni, nézni, és hallgatni.
Nesztelen lépteimmel odaosontam hozzá, és illendően köszöntöttem, majd leheveredtem a felkínált helyre.
- Nirwe, örülök, hogy látlak. Több Hold is eltelt, mióta találkoztunk.
- Szintén örülök, Glorfindel. Szívem nem örül, hogy rég volt az utolsó találkozásunk, azonban most itt vagyunk, és éljünk a jelennek.
Glorfindel elmosolyodott, és könnyedén megérintette a karomat, és ujjait a kézfejemen pihentetve tekintetét a sápadt égre szegezte, ahol már megjelentek az első csillagok. Apró fénypöttyeik felgyúltak a szürkéskék égen. Egy álnok felhő eltakarta a sarjadó Holdat, elzárva még gyenge, ezüstös fényét.
Oldalra néztem, és Glorfinder gyengéd mosolyát szemléltem meg, majd fehér, hátközépig érő haját, amin a sápadt fény lecsúszott, lezúduló víz hatását keltve, s a zabolázatlan folyók örvényét juttatva eszembe. A krémfehér bőrön hirtelen megfeszült a bőr, ahogy oldalra fordította a fejét, mintha hallott volna valamit, amit én nem.
Én is odanéztem, ahová alkalmi társam tekintete szegeződött, de a Híd kihaltnak, és csendesnek tűnt, így kérdően fordultam vissza hozzá.
Homlokát finom ráncokba gyűrte, szép ívű ajkai finom fintorba torzultak, és erre már én is megértettem. Távolról ork-bűzt hozott a szél, ami orrfacsaró volt. A mosdatlanság, a mocsok, a lápok bugyogó bűzeit hozva magával, figyelmeztetve minket a már régóta tudott háború közeledtére.
Glorfindel kecsesen felemelkedett mellőlem, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Elfogadtam, mire erős keze megragadott, és azonmód talpra rántott, szorosan magához húzva.
- Vigyázz magadra, Nirwe. Nehéz idők közelednek. A baljós köd és árnyak már Völgyzugolyt sem hagyják békében. Vigyázz a szívedre!
A terhes, fülembe suttogott szavakat maga mögött hagyva elsietett, be a fák közé, és tudtam, hogy Elrondhoz tart, hogy figyelmeztesse – már nincs túl messze a háború.
Sóhajtottam, és aprót füttyentettem.
Pár perc múlva Fairië ügetett elő a fák közül. Holló sörénye repkedett, ahogy fejét dobálva közelebb lépdelt hozzám, és orrát a kinyújtott tenyerembe dörgölte. Halk nyihogással üdvözölt, és oldalazva megállt mellettem, tudtomra adva, hogy üljek rá. El szeretett volna vinni valahová.
- Melima, Fairië. Már megint mit tervezel? Elrond hazavár minket, és megígértem Arwennek, hogy még hozzá is benézek. Aragorn túl soká van távol. A szíve vérzik az aggodalomtól, amit kedvese iránt érez. Ne maradjunk későig.
Az ezüstszőrű táltos megértve szavaimat, megrázta fejét, nyakán az inak hullámoztak, majd idegesen toporogni kezdett, arra várva, hogy felüljek rá. Patája a földet kaparta, és csendesen prüszkölt, nevetésre késztetve engem.
- Türelmetlen vagy, Melima. Ha nyugton állnál, lehet, már percek óta úton lennénk.
Halk nevetésemre és kedves, dorgáló szavaimra, Fairië abbahagyta a ficánkolást, és engedte, hogy fellendülve elhelyezkedjem keskeny hátán, kényelmes ülést találva a csúszós, fehér szőrön, és fogást a selymes, fekete sörényben.
Ahogy kész lettem, aprót érintettem az oldalán, máris kilőtt, nem hazudtolva meg a nevét, miszerint a Szabadság az, amit kedvel. A féktelen száguldás, az öröm a futásban, az izmai megfeszítése, ahogy vágta közben kerülgeti a fákat, mind maga az öröm volt a ló számára.
Én meg élveztem a szél simítását az arcomon, a sörény csapkodását, az alattam levő karcsú állat izmainak mozgását.
Fairië csikókorától kezdve velem volt. Egy szerencsétlen baleset következtében elvesztette mindkét szülőjét, így megesett a szívem a kis állaton, és magam mellé fogadtam, míg fel nem nőtt, és elég erős nem lett ahhoz, hogy társaival járja az erdőt. Azonban a kötelék nem szakadt meg közöttünk, így időközönként mindig feltűnik, és elvisz olyan helyekre, ahova rég nem tette be a lábát tünde.
Most is egy ilyen helyre tartottunk, átvágva az erdőn, fel a dombon, kerülgetve a fákat, a kis, sebes folyású patakokat, átugratva a kidőlt rönköket, amiket már vastagon fedett a lehullt levelek száraz kuszasága.
Fairië átugrott egy nagyobb farönköt, majd hirtelen megtorpant, és felvetve a fejét, orrlyukait tágra nyitva prüszkölt.
Lecsusszantam a csatakos hátáról, és megálltam egy rég elfeledett helyen, amit most már beszőtt a borostyán, a fű magasan benőtt, de viszont semmit nem vesztett sem a tekintélyéből, sem a különleges erejéből, ami körüllengte az egész térséget.
A hely nem volt nagyobb harminc lépésnél. Oldalát fák szegélyezték, sorban, rendezetten. Koronájukról még nem hullott le a levél, mégis a földet vastag avar fedte. Törzsükön borostyán csavarodott, fel, egészen a legmagasabb ágakig. A fű majdnem térdmagasságig ért egyes helyeken, kivéve, ahol szabályos körben kövek voltak a földre helyezve, és ahol már elfonnyadt, jelezve a tél közeledtét. A sziklák rendezettsége kissé megzavart, de ahogy felismertem a mintát, ami alapján elrendezték őket, megkönnyebbülten lélegeztem fel, és sétáltam a kör közepére, ahol egy obeliszk állt - csúcsa letörve.
A szobor anyaga fekete márvány volt, fehér erezettel, rajta vésésekkel, tünde írással, ami egy régmúlt mesét idézett fel, versbe öntve, szavakba, hogy aztán újra életre kelve új erőt kölcsönözzön a jelen időnek.
Hátul, omladozó kőfal állt. Valaha egy épület lehetett – gondoltam a földön található többi falrész tégláiból –, azonban mára már csak egy romos falszakasz maradt belőle.
Az előtt állt meg Fairië, egy öles fán tartva okos szemeit. Gyengéden felnyerített, és hevesen bólogatva intett a fa irányába, addig nyaggatva, mígnem oda nem sétáltam alaposabban szemügyre venni a Holdvilágnál a különös fát, ami felkeltette négylábú barátom figyelmét.
A fa első ránézésre teljesen átlagosnak tűnt. Azonban ha közelebb sétált az ember, észrevette a derengő, ezüst szálakat a kérgében, ami mint valami energia pulzált a fában. A törzs színe égetett sziéna volt, lágy hatást kölcsönözve így a hajszálvékony csíkoknak, ami minden centiméterén jelen volt.
- Köszönöm, Melima. Igazán kedves ajándék ez a szívemnek.
Fairië hevesen dobálta a fejét, ezüstszürke szeme okosan csillogott, és valami elragadottságtól fénylett, ahogy rám nézett.
Felnevettem, mire boldogan nyerített fel, ami visszhangzott a csendben, visszaverődve a hatalmas fákról, bezárva a hangot a kis helyre, ahol éppen álltunk.
Az ég sötétkéken világított, az árnyékok eltűntek, ahogy már csak a Hold és a Csillagok világítottak. Aggódni kezdtem, hogy Elrond netán keresni kezd, főleg, hogy Glorfindel olyan gyorsan elrohant.
- Köszönöm, Fairië. Szívem örült minden képnek és percnek, amit itt látott, és tapasztalt. Nem tudom meghálálni ezt a szépséget, amit mutattál nekem. De most mégis meg kell, kérjelek, hogy vigyél vissza. Arwen biztos aggódik, hogy elmaradok. Elrond pedig élvezi minden percét, hogy újabb vitába bonyolódhasson velem, csakhogy megtudja, ki kerül ki győztesen. Nem mintha vetekedhetnék azzal a jó pár száz évvel, ami közöttünk van...
Fairië felnyihogott, majd újra úgy fordult, hogy kényelmesen a hátára pattanhassak.
Szélként száguldottunk vissza Elrond házába.
***
- Nirwe! Nirwe!
- Arwen, üdvözöllek.
Arwen fekete haja röpült utána, ahogy méltóságteljes, de sietős léptekkel haladt felém.
- Apám hívat. Fontos dologról van szó. Azt üzeni, hogy amint tudsz, jelenj meg előtte.
Bólintottam, mire Arwen elmosolyodott, és kezét a homlokához, majd a szájához érintve üdvözölt. Viszonoztam a gesztust, majd átsiettem a hatalmas boltív alatt, a rettentő fehér épület felé tartva, ami Elrond és Arwen személyes lakrésze volt.
Átrohantam a Tűz csarnokán, magam mögött hagyva pár ismerősömet, akik kedves mosollyal köszöntöttek. Nesztelen léptekkel gyalogoltam el a padok, a fák, és az ezüstszürke kőből álló kis épületek mellett, mígnem a hófehér kapuhoz értem, amin fekete vassal volt kiverve egy bonyolult minta, és ősi tünde szöveg hálózta be a cirádás indákat.
Közeledettemre a kapu kinyílt, majd ahogy beléptem, be is záródott, csakhogy megannyi fehér fénnyel lobogó apró lámpás megvilágítsa a hatalmas csarnokot, amibe beléptem. A falakon növények futottak, apró Éjfélek, amiknek kehely alakú virágja most tágra nyílva köszöntöttek, arany virágporral behintve. A Csarnok közepén apró medence foglalta el a helyet, felületén liliomok tanyáztak, sziporkáztak az éjszakai fényben.
- Nirwe! Légy üdvözölve!
Elrond kilépett a Csarnok mögött húzódó folyosó árnyékából, és felém sietett.
- Elrond – hajoltam meg. – Arwen átadta üzeneted, hogy hívatsz. Miben segíthetek?
- Ó, szóval a lányom talált meg előbb. Reménykedtem benne, hogy Glorfindellel tudsz szót váltani, még mielőtt elsiet.
- Találkoztam Glorfindellel, de szerintem a beszélgetésünk előbb játszódott le, minthogy fontos lett volna. Mi történt? Nemrég ork-bűzt hozott a szél, és a levegő is nyomott lett és vészterhes. Völgyzugolyt veszély fenyegeti?
Hangomból kicsendült az aggodalom, és nem tudtam nem észrevenni az Elrond arcán átsuhanó apró fájdalmat.
- Egyelőre nem. Azonban ez nem marad így sokáig. Az Egy Gyűrű megkerült, mint te is tudod, és a hordozója hamarosan Völgyzugolyba érkezik. Előreküldtem Glorfindelt, hogy találja meg őket. Azonban a Gyűrű nem maradhat itt. Összehívtam a Tanácsot, így pár nap múlva meg is érkeznek a követek. Azzal a kéréssel fordulok hozzád Nirwe, hogy érkezik egy tünde, akinek a segítségére kellene, hogy legyél. Még sosem járt Völgyzugolyban, és érkezése után biztosan fárad lesz. Utána azonban, az indulásig több nap is el fog telni. Számíthatok rád, hogy ez idő alatt a szolgálatára fogsz állni?
- Természetesen. Hogy hívják a vendégünk?
- Zöldlomb Legolas. A Bakacsinerdőből érkezik, Tharunduil fia, aki jó barátom.
Lágyan elmosolyodtam, hisz emlékeztem Tharunduilra még ifjúkoromból.
- Mikor érkezik pontosan? Szeretném üdvözölni, mihelyst megérkezik.
- Holnapután, dél körül. A főbejáratnál várhatod. És köszönöm, Nirwe.
Biccentettem.
- Glorfindellel minden rendben lesz? Valami megmagyarázhatatlan félelem szorítja össze a mellkasom, mikor rá gondolok. Veszélyben lehet.
- Értem, mire gondolsz, de nem közvetlenül. A küldetése sikerrel fog záródni, még ha egy hajszálon is függ egy élet.
Megnémultam, és biztosra vettem, hogy Elrond csak megnyugtatni akar a szavaival, de nem mondja el a teljes igazságot.
- Ne aggódj, Nirwe. Glorfindel nincs veszélyben.
Apró mosolyt villantottam rá, majd meghajolva távoztam. Elrond szomorúan bámult utánam, mindent tudó szemei sokáig követték a mozgásom, mígnem a homály el nem nyelte az alakom.
***
Két nap múlva idegesen sétáltam a Bruinen partján, fel egészen a vízesésig. Azonban most nem hozott enyhülést a lelkemnek a vízcseppek apró koccanása az éles köveken.
Ideges voltam az új jövevény miatt, akit rám bíztak. Sosem voltam túl jó a tündékkel való kommunikációban, legtöbbször egyedül sétáltam, ritka alkalmakkor Glorfinellel, vagy Lindirrel, ám ezek igencsak tág időben fordultak elő, és amióta a Sötét oldal mozgolódni kezdett, még annyiszor se.
Nem hozzáértő szem aligha ismerte volna fel a tündék nyugtalanságát, ám én, aki maga is tünde volt, észrevettem az apró jeleket. A ragaszkodást azokhoz, akik fontosak, a járkálást, és az apróbb dolgokat, amik mind arra adtak jelet, hogy valami nagy készülődik, aminek mi részesei leszünk, azonban utána valami még nagyobb, fontosabb fog történni. Ez idegessé tett minket, és nem hagyott nyugodni engem a titok, ami minden bizonyossággal a Gyűrűhöz volt köthető.
Felnéztem az égre, és meglepődve tapasztaltam, hogy lassan eljön a dél, mikorra társam érkezését várom. Így visszafordulva, sebes léptekkel vágtam át a folyón, átugorva az éles köveket, majd taposva az avart, a Keleti bejárat felé tartva.
Épp egy fatörzs mögül léptem volna elő, mikor egy lovas vágtatott be a kapun. Arcán csukja, köpenye az őszi lombok színét idézte. Lova idegesen prüszkölt, szürke szőre csillogott a déli sápadt napfényben. Az oldalán megszáradt tajték fehérlett, mutatva, hogy nagy utat tettek meg Völgyzugolyig.
A lovas lecsúszott a lova oldalán, és lehajtotta a fejéről a csuklyát, majd érdeklődve nézett körül.
Én óvatosan kukucskáltam ki rejtekemből, nem szerettem volna megzavarni nézelődésében, ahogy áhítattal figyeli meg a Bruinen vízének csörgedezését, a fákat, amik körülvették, és a háttérben meghúzódó soktornyú fehér épületeket. Szája szélén apró mosoly tűnt fel, ahogy visszafordulva megpaskolta a lovát, majd arcát felém fordította.
Természetesen még nem vett észre, de így tökéletes kilátásom nyílt a hosszú szőke tincsek által határolt arcra. Szépen ívelt szőke szemöldöke volt, határozott arccsonttal, keskeny orral, puha, telt ajkakkal. Szemei kékes szürkén ragyogtak, és elbűvölve figyeltem a barnás arcbőr megfeszülését a szája szegletében, ahogy felnevetett, mikor a lova a nedves orrát a kezéhez dörzsölte.
Úgy gondoltam, itt az ideje a köszöntésének, így kiléptem az árnyékból, és felé indultam. Megperdült, és kezében már ott volt a kifeszített íj, ujjában a vesszővel, készen arra, hogy kilője rám a halálos fegyvert.
Ám engem nem félemlített meg, így csak elmosolyodtam, majd homlokomhoz, végül a számhoz érintve a kezem, köszöntöttem.
- Légy üdvözölve Völgyzugolyban, Zöldlomb Legolas. Én Nirwe vagyok, Elrond küldött, hogy segítségedre legyek itt tartózkodásod idejében.
Legolas leengedte az íját, és hasonló módon köszönt, mint én, majd megragadva a lova kantárszárát, mellém lépett.
- Öröm számomra, hogy itt lehetek. Apám sokat mesélt Völgyzugolyról, de álmaimban sem képzeltem, hogy milyen lesz itt állni. Bocsáss meg nekem, hogy ily módon üdvözöltelek, de manapság sosem lehet elég óvatos a tünde.
Mosolyogva bólintottam, majd a lovához léptem, hogy pár határozott mozdulattal megszabadítsam a terhétől. Halk füttyömre Fairië vágtatott ki a fák közül, és Legolas lova megadóan követte az erdő sötétjébe.
- Remélem nem bánod. A lovad kifáradt, Fairië pedig tud neki mutatni egy helyet, ahol újra erőre tud kapni. A dolgaidat hamarosan utánunk hozzák. Megmutatom a szállásod, utána magadra hagylak, míg jelentem Elrondnak az érkezésed. Kérlek, kövess.
Legolas bólintott, és hagyta, hogy elé sétáljak, mutatva az utat.
Most az úton maradtam, nem kalandoztam be a fák közé, gondoltam jobb lesz, ha az eredeti ösvényen maradunk, ahova vissza tud találni. Gondolataimat halk hangja szakította félbe.
A csengése üdítően lágy volt, és mély.
- Nirwe, nem tudod véletlenül, hogy a Tanács pontosan mikor ül össze?
- Elrond ez ügyben nem tájékoztatott. De Glorfindel, akit a Gyűrű Hordozója elé küldött, még nem érkezett vissza, én pedig kötve hinném, hogy nélküle elkezdenénk. Gandalf is csak holnapra várható, ahogy a többi személy is, akit Elrond hívott a Tanácsba.
- Értem. Szóval nagy valószínűséggel tovább fogom élvezni Völgyzugoly vendégszeretetét, mint terveztem. Szívem örül a gondolatnak, minden egyes itt töltött napnak.
Lágyan elnevettem magam, mire az ő szája szegletében is apró mosoly tűnt fel. Láthatóan élvezte, hogy megnevettetett, még ha mindketten tudtuk, hogy nem a viccért nevetek, hanem mert így elbűvölte Völgyzugoly szépsége.
Az őszi szél hirtelen vágott keresztül az erdőn, felkapva fekete fürtjeimet, amik így a mellettem levőnek csapódtak. Arcom zavaromat tökéletesen tükrözhette, mert Legolas egy pillanatra értetlenül nézett rám, majd elvigyorodott, és megfogva az éjszín szálakat, visszaseperte a helyére őket.
- Sajnálom. Reggel nem volt időm befonni.
- Talán túlélem, bár még nem tapasztaltam hasonló esetet.
Csúnyán néztem rá, és magamban meg kellett állapítanom, hogy a következő napok feleannyira sem lesznek unalmasak, mint gondoltam eddig. Legolas határozottan érdekes személyiségnek tűnt, akivel az idő csak elmúlik, élményekkel, és tapasztalatokkal gazdagítva.
A Tűz csarnokához értünk, ahol Lindir épp egy hosszú, mégis gyönyörű verset, szavalt pár tündének. Legolas megállt, és hallgatta a mély zengésű hangot, elbűvölve az utolsó soroktól, amik, mint dal szöktek fel Lindir ajkáról.
Mikor barátom végzett, felállt, és felénk indult, mosollyal az ajkán. Méltóan üdvözölte Legolast, felém pedig szokásos mosolyának egyikét villantotta fel, kezét a homlokához, majd az enyémhez érintve, kifejezve ezzel, hogy közeli barátok vagyunk. Rosszallóan húztam el a szám, és kényelmetlenségem fokozta, mikor egy kellemetlen kis vigyort küldött társam felé, aki először rá, majd rám nézett, és szeme értetlenséget tükrözött.
- Lindir, ő itt Legolas. Bakacsinerdőből jött, Elrond hívta meg a Tanácsba.
Lindir rögtön abbahagyta a vigyorgást, helyette csodálkozva meredt a mellettem álló szőke hajú tündére, aki csak állt, és hagyta, hogy feszültsége minduntalan jobban kiütközzön rajta. A testtartása megfeszült, és láthatóan feszélyezte a helyzet, főleg, ahogy Lindir kutató tekintettel vizslatta.
- Ha megbocsájtasz, Lindir, Legolas csak nemrég érkezett, és hosszú utat tett meg Völgyzugolyba. Viszont majd szeretném hallani azt a verset, amit most mondtál. Ez még nekem is új. Majd megkereslek.
Apró mosolyt küldtem felé, majd gyengéden megragadtam szőke társam karját, és a folyosóra irányítottam. Lindir még nézett utánunk egy darabig, majd visszafordult, és sietős léptekkel elhagyta a Tűz csarnokát.
Kint elengedtem Legolas karját, és aprót sóhajtottam.
- Nirwe, megmutatnád a szobám? Szeretnék egy kicsit lepihenni. Kifárasztott az út.
- Persze. Gyere.
Mutattam az utat a szállásához, és szinte irigykedve gondoltam arra, hogy épp a Bruinen vízesés melletti szobát kapta, így egész éjjel, a pihentető álmokban hallhatja a víz csengését, ahogy lassú iramban hullik alá fentről.
Kinyitottam a vajszínű ajtót, és beléptem, rögtön szélesre tárva az ablakot, hagyva, hogy a már erős fény elárassza a hatalmas teret, és a levegő megtelítődjön a víz terhes illatával, és az ősz, a lehullott levelek bódító keverékével.
Végignéztem az előkészített szobába, és elégedetten konstatáltam a hatalmas, fehér, és ezüstszürke ágyneműt a vaskeretes ágyon, aminek bonyolult indamotívuma volt, és a növényminta feltekeredett egészen a baldachin tartóoszlopain, hogy ott apró vasvirágokat bontson. A berendezés többi része csak pár egyszerű ezüstszínű szekrényből, egy íróasztalból, és több könyvel telerakott polcból állt. A hidegszürke padlózatot egy vastag, fehér szőnyeg fedte, aminek pár szálába moha zöld szín keveredett, harmonizálva a fal fehér-zöldes barna színével, és a függöny fehérjével.
Meg kellett állapítanom, hogy Legolas Völgyzugoly egyik leggyönyörűbb szobáját kapta itt tartózkodásának alkalmából.
- Calwa – mondta Legolas, mikor mellém lépve ő is végignézett a szoba berendezésén.
- Egyetértek. Elrond szívének igazán kedves az apád, hogy ilyen szobát kaptál tőle – élcelődtem, de hangomból kicsengett a vidámság, így Legolas csak megcsóválta a fejét, és ledobta a batyuját a székre.
- Elrond és az apám jó barátágban vannak. Természetesen ezért is küldött engem apám, és én örömmel teljesítettem kérését, főleg, hogy így láthatom Völgyzugoly szépségeit. Igazán szerencsés vagy Nirwe, hogy itt élhetsz.
Elmosolyodtam, és belenéztem a boldogságtól csillogó kékesszürke szemekbe, amik engem figyeltek.
- Igen, én is úgy érzem. De szívesen látnám Bakacsinerdőt is. Biztosan gyönyörű hely, főleg nyáron.
Legolas felnevetett, és elragadottan figyeltem, ahogy két apró nevetőgödör jelenik meg az arcán a gesztustól, és szinte ragyog. El tudtam volna nézegetni az arcát egy darabig, de ő abbahagyta a nevetést, és rám nézett. A szemei fáradtan csillogtak, és csak most vettem észre a sötét karikákat is.
- Sajnálom. Máris megyek. Pihenj egy kicsit, beszélek Elrondal. Ha szeretnél valamit, a Tűz csarnokában megtalálsz. Kellemes pihenést!
Bólintott, és belépett a mellette levő fürdőbe, ahol már várta egy dézsa, megtöltve illatos vízzel, hogy lemossa az út porát.
Gyorsan kiléptem az ajtón, és csendesen beraktam magam mögött, majd elsiettem a Csarnok felé, hogy beszéljek Elronddal. Nem kellett sokáig keresgélnem, már várt engem, szemében aggodalmas tűzzel.
- Mi a baj?
- Közelednek. A Kilencek Völgyzugoly határában bolyonganak, a Gyűrűhordozót halálos veszély fenyegeti – mondta, és a hangja elfúlt a végére. Majd mintha magához tért volna, érdeklődve fordult felém. – Sikeresen találkoztál Legolassal?
- Igen. Most a szobájában pihen. Kimerítette az út, amit Völgyzugoly felé tett meg. A lovát elküldtem Fairiëvel. A dolgai a Keleti bejáratnál vannak. Mindjárt elmegyek értünk.
- Értem. Örülök, hogy épségben megérkezett. Hívd magaddal Galdort. Nemrég találkoztam vele, és említette, hogy magányos mostanában, és társaságra vágyik. Ha van kedved, csatlakozz hozzá. Örülne a társaságodnak.
Elpirultam, és csak biccentettem, mielőtt távoztam volna.
Galdorra a Bruinen partján leltem rá a Keleti kapu felé tartva. Mellém szegődött, miközben egy halk dallamot dúdolt, ami engem magával ragadott, és nem tudtam megállni, hogy ne üljek le egy-két percre a folyó szegélyére, élvezni a mély hangú zenét, ami kellemesen elbódított, és régmúlt időket idézett a szemem elé.
Azonban ennek is hamarosan vége szakadt, és ahogy kinyitottam a szemem, Galdor jókedvtől csillogó tekintetével találtam szembe magam.
- Tudtam, hogy a társaságodba nem fogok unatkozni. Nincs még egy tünde, aki olyan átérzéssel tudná élvezni a dalokat és verseket, mint te, Nirwe.
Mély hangján felnevetett, és én akaratlanul is arra gondoltam, hogy Legolas kacagása mennyivel üdítőbben hatott a lelkemre. Galdoré inkább beborított, mint az erdő mélye, míg szőke társamé a vízesésre emlékeztetett, ami még akkor is a fülében cseng a tündének, amikor már rég elment mellette, és már nem is hallja.
- Nirwe. Nagyon elkalandoztál. Ideje lenne elmennünk vendégünk holmijáért. Lehet, már hiányolja őket. És gondolom, szívesen látná Völgyzugoly rejtett részeit is, amit a te vezetéseddel könnyebben deríthet fel.
Bólintottam, és egy sima mozdulattal álltam fel, követve az idősebb tündét.
***
Sóhajtva meredtem a lobogó rubin lángokra, és vártam.
Mikor pár órája beléptem Legolas szobájába, ő a pihentető álmok között járt, így csak halkan lepakoltam a dolgait a fal mellé, és elhagytam a helyiséget.
Legolas alvó arca felettébb mód elbűvölő volt. Sűrű szőke szempillája lezárva volt, ami ritka a tündéknél, de ahogy a csipkeszegély eltakarta a csillogó szemeket, mégis bájos hatást keltettek. Az arca kisimult, világossárga, szinte fehér tincsei lágyan keretezték a bőrét, apró folyamként elterülve az ágy fehér textilén.
Nem akartam elszakadni a látványtól, de elpirultam, mikor eljutott az agyamig, hogy éppen mit is művelek.
Így elfutottam a Tűr csarnokához, ahol kissé zaklatott állapotban kezdtem a tűzbe bámulni, ignorálva mindenkit, aki csak közeledett felém. Még Lindirt is elhajtottam, mikor beszélgetni szeretett volna, pedig nem oly rég még én mondtam neki, hogy megkeresem. De most képtelen lettem volna figyelni rá, mikor a szemem előtt még mindig egy hosszú, szőke hajú tünde lebegett, betakarva a fehér selyemmel.
Legolas olyan egzotikus különlegesség volt számomra, ami engedett kilépni a mindennapjaimból, hagyva, hogy ábrándozzak egy olyan dologról, ami nem tartozik Völgyzugolyhoz. És ő olyan dolgokat tudott, amiket én nem. Színt hozott ebbe a pár órába, kiszakítva a monotonitásból, máris beleszőve magát a gondolataim közé.
- Nirwe!
Legolas hangja csendült fel a Csarnokban, mire akaratlanul is összerándultam. Hamarosan megéreztem meleg tenyerét a vállamon, majd csakhamar törökülésben a lábam elé ült, és érdeklődve tekintett fel az arcomba.
- Legolas. Hogy’ s mint? Remélem sikerült kipihenned az út fáradalmait.
- Ó, igen. Sosem aludtam még ilyen kényelmes ágyban. Igazi élmény volt.
Zavarba jöttem, hisz láttam, ahogy édesdeden alszik a dunyha között. Az emlékek ijesztően élénkek voltak.
- Ennek örülök. Szeretnéd, hogy körbevezesselek Völgyzugolyban?
- Igen, ha nem nagy fáradság. Szeretem egymagam felderíteni az ismeretlen helyeket, de van egy olyan érzésem, hogy érdekes történeteket tudsz majd mesélni. Velem tartanál?
Bólintottam, és felemelkedtem ültemből, majd a kezemet nyújtottam a szőkének, hogy felállhasson. Igazából felesleges gesztus volt, de érezni szerettem volna a keze melegét, ahogy megfogja az enyémet.
Szerencsémre elfogadta, és megmarkolva a kinyújtott jobbomat, kecsesen felállt, néhány centire tőlem, így megcsapott a bőréből áradó különleges illat. Az erdő frissessége, egy édes aroma, és a föld keveréke volt. Bódító, kellemes, és érzéki.
Magamhoz kapva léptem távolabb, és intettem, hogy kövessen.
Egészen a Bruinen folyóig sétáltunk, ahol Fairiët hívtam, aki jött is Legolas lovával.
Felpattanva a lovakra, könnyű galoppban jártuk be Völgyzugoly erdőit, kanyarogva az ösvényeken, felcaplatva a köveken, miközben különböző történeteket meséltem útitársamnak, aki élvezettel hallgatta őket.
A nap hamar lement, elbújva a hegy mögött, utolsót pislantva a világra, mielőtt mindent beborított volna a sötétség.
Én magára hagytam végül Legolast a szobájában, jó éjszakát kívánva, és a nap élményeitől felszabadultan tértem vissza szállásomra, egy bódító mosollyal az ajkamon, és Legolas képével merültem el a pihentető álmokban.
Szómagyarázat:
Melessë – szerelem
Fairië – szabadság
Melima – kedves, szeretnivaló
nagyon jól kezdődik a történet :)
VálaszTörlésolvasom is tovább :)