Éjféli cirkusz - 2. fejezet

Lucas és az Éjféli cirkusz összes tagja külön áll a társadalomtól. Ide azokat a kitaszítottakat válogatták be, akikben valamivel több van, mint az átlagemberekben. Azonban egy ilyen helyen is kialakulhatnak a kapcsolatok, ahogy a szerelem is, egy idő után. Viszont mint ahogy maga a társaság sem átlagos, így az ilyen egyszerű dolgok sem ugyanúgy mennek náluk.

Ugyanez igaz Lucas és Balthazar kapcsolatára, akik gondosan kerülgetik egymást, mígnem a sors valami olyat hoz az útjukba, ami felszínre hozza az eltemetett érzéseket.

Egy párduc és egy sárkány története.

Romantikus, Fantasy

Saját szereplők

cím: Éjféli cirkusz

író: Rozmaring ~ Salvi

korhatár: NC-17

fandom: saját történet

hossz: 4 fejezet

szereplők: saját szereplők ~ a neveket Claudia Grey - Evernight sorozatából vettem.

íródott:  2011. 7. 05 – még íródik

figyelmeztetések: slash, szexuális tartalom, obszcén beszéd

műfaj: fantasy, romantikus

tartalom: Lucas és az Éjféli cirkusz összes tagja külön áll a társadalomtól. Ide azokat a kitaszítottakat válogatták be, akikben valamivel több van, mint az átlagemberekben. Azonban egy ilyen helyen is kialakulhatnak a kapcsolatok, ahogy a szerelem is, egy idő után. Viszont mint ahogy maga a társaság sem átlagos, így az ilyen egyszerű dolgok sem ugyanúgy mennek náluk.

Ugyanez igaz Lucas és Balthazar kapcsolatára, akik gondosan kerülgetik egymást, mígnem a sors valami olyat hoz az útjukba, ami felszínre hozza az eltemetett érzéseket.

Egy párduc és egy sárkány története.

A történetet Sunny Hill – Midnight Circus száma ihlette.

„A boldogság üvegfallal elzárt kert: nincs út se be, se ki.”

Margaret Eleanor Atwood

2. fejezet – A boldogság üvegketrece

Amikor következő nap felkeltem, először azt sem tudtam, hogy hova nézzek, vagy mit csináljak. A tegnap este összezavart, és úgy éreztem magam, mint egy bolondos csitri az első randi előtt, miközben tudtam, hogyha valami lesz is, az teljesen máshogy fog történni, mint azokban a regényekben, amik sorakoznak a polcomon. Szép volt fantáziálni a romantikus képzelgésekről, a találkákról, a nevetésekről, de aztán jött a valóság, egy gúnyos mosoly saját magamtól, ahogy tudatosult bennem, hogy ez soha nem fog megtörténni.

Mégis ettől lett az egész izgalmas.

A tudat, hogy Balthazar hogy fog reagálni rám, mikor meglát, egy olyan mellékzöngét adott a dolognak, amitől jóleső bizsergés fogta el a testemet, és a várakozástól minden érzékem felkorbácsolódott; a pupilláim megnyúltak, a látásom kiélesedett, és szinte éreztem magamban, hogy a párduc ki szeretne törni, és megadni magának azt, amire már évek óta ácsingózik.

De lenyugtattam magamat, pár mélyebb lélegzetet véve, és csak a fölényes mosolyt hagytam meg az ajkaimon.

Végigsimítva rajtuk eszembe jutott a tegnap esti csók, amikor a pille érintések mindenemet végigégették, és a bestia bennem lévő tombolása csendes dorombolásba mélyült. Nevetni támadt kedvem saját magamon, mikor arra a szűzies viselkedésre gondoltam, amit akkor produkáltam. Pedig most – később, józanul végiggondolva – szabadon kellett volna eresztenem az igazi énemet, hagyva, hogy leigázzon, ahogy Balthazart is, kicsikarva belőle minden egyes cseppet, kisajtolva az érzékeit, érzelmeit, mindent, amit nekem tartogatott.

Kint esett az eső, sűrű, kövér cseppekben koppant a talajon, sártengerré változtatva mindent – azzal fenyegetve, hogy a cirkuszt elmossa a helyéről.

Az eső kopogása is egy monoton ütemet adott a képzelgéseimnek. Magamban hálát adtam Dave-nek, hogy egy kocsit kaptam tőle, nem egy sátrat, amiket most mos a földdel egyenlővé az eső.

Kinézve láttam, hogy pár társam hatalmas, sárga esőkabátokba burkolva rohan az úszó cuccok után, de az önzésem nem engedte, hogy kimenjek.

Szükségem volt pár percre, órára, amit magamban tölthetek, elgondolkodva a tegnap történtekről, és arról, hogy igaziból mit is akarok tenni ezzel a helyzettel, nem beszélve arról, hogy macska létemre gyűlölöm az esőt.

Az igaz, hogy Balthazar már akkor sem hagyott figyelmen kívül, mikor még teljesen kezdő voltam. Ahogy ő is. Azonban nem csak ő neki tűntem fel, hanem saját magamban már többször is megjegyeztem, hogy nem épp hétköznapi fiú, aki nagyon is a kedvemre való, nagyon szeretném magam mellett látni, kettőnket a színpadon, egymás oldalán állva, teljes összhangban, egy tapsvihar kellős közepén.

Aztán a kívánságom valamiféle furcsa torzulásban, de megvalósult. Ma ott álltunk a színpadon. Ő és én. Csak nem egymás mellett, hanem mintha nem is egyek lennénk, ő csak egy kellék volt az előadásomhoz, bármily kegyetlenül is hangzik ez.

Sóhajtva álltam fel a sminkasztaltól, és eldobtam magamat az ágyamban, végigheveredve a puha dunyhák között, ujjaimat végigfuttatva a hűvös pamuton, fel és le, fel és le…

Lehunyt pilláim alatt lassan feltűnt Balthazar puha bőre, ami gyöngyözik a verítéktől, aztán rám néz a két ragyogó aranyszínű szemével, nyelvével megízleli a saját ajkait, amik aztán mosolyra húzódnak, ahogy tovább simogatom fel… és le… újra meg újra.

Szám cserepesre száradt, így mint a képzeletemben, megnedvesítettem őket a nyelvemmel. A vérem eszeveszettül száguldozott az ereimben, a testem lángra kapott, de én csak simogattam tovább a selymes bőrt a képzeletemben, ujjaim alatt érezve a sebes pulzus dobbanásait, a bőr eleven légzését…

Aztán kopogtak.

Kicsit morgolódva keltem ki az ágyból. Egyrészt magamra voltam mérges, mert sikerült egy olyan fantáziában elmerülnöm, ami róla szólt. Másrészt a kint ácsorgó látogatómra, aki – még ha Batlhazarról is szólt a képzelgésem – megzavart. Ahogy az ajtó felé lépdeltem mezítláb, az jutott eszembe, hogy milyen torz az emberi képzelgések kavalkádja. Nem elég, hogy elhitet egy olyan dolgot, ami nem létezik, még a reményeket is táplálja, hogy hátha mégis megtörténik a dolog. Persze ez puszta spekuláció, hiszen a statisztikák szerint az emberek képzelgései olykor igazán valósághűek tudnak lenni, és olyan emberekről szólnak, akik elérhetőek, így egy bizonyos időn belül a fantázia világa valósággá is válhat. De én ebből csak pár százalékot adok. Az emberi felem igenis azt mondta, hogy reménykedjek, várjak, mert ott van az a talán, hogy mégis valóság lesz mindaz, amit már gondolatban ezerszer végigpörgettem. Viszont a párduc felem kinevetett. A képzelgések az embereknek valók! Ha valami kell, azt menj, és vedd el! Ha valamire vágysz, akkor menj, és tegyél érte, szerezd meg, ölj, ha kell, de legyen a tiéd! Az, hogy az álmok, a romantikus képzelgések tömkelege, amit az agy kivetülése, az érzések okoznak, mire jók, na, azt megvetette. Szemét.

A kétségeim szétfeszítettek belülről, mégis hagytam magamnak időt az ilyen ostoba dolgoknak is. Jól esett a fantáziámba belemerülni, elképzelni, hogy lehet normális életem, még boldogabb, mint most. Balthazarral. Szerelemmel.

Mielőtt szélesre tártam volna az ajtót, végigsimítottam a ruhámon, lesimítva a nem létező ráncokat, és kétszer megpofoztam az arcom, hogy kapjon egy egészséges színt, ne csak azt a kipirultságot, amiből mindenki látja, hogy mi történhetett talán.

Sóhajtva nyitottam végül ki az ajtót, ami mögött Elizabeth állt. Arcán a soha le nem hervadó mosoly, szőke hajában fehér és rózsaszín virágmintás szalag, ami oldalt egy gigászi nagy masniban végződött. Testét egy fehér, virágmintás ruha takarta, ami harangszoknyában végződött, ami fölött a társaimon is jó sokszor látott sárga esőkabát virított, tönkretéve a kellemes összhangot.

- Szia, Liz! Gyere be, és vedd le ezt a förmedvényt, még mielőtt rituálisan égetem el afrikai szöveget halandzsázva közben! – invitáltam beljebb, hagyva, hogy a küszöbön lerázza a kabátról a vizet, és csak azután lépjen be.

- Szia, Luc! Mizujs? Rettenetes egy nap, nem gondolod? Úgy érzem, hogy egész nap képes lesz esni…

- Nekem is ez az érzésem… - morogtam.

- Neee… egész álló nap így fog szakadni?

- Talán – adtam meg a homályos választ. Engem elborzasztott a lehetőség. Utálom a vizet. Sőt, kimondottan gyűlölöm.

Liz – amint felakasztotta a sárga esőköpenyt a fogasra – leült az ágyam szélére, majd a szokásos terepszemléjébe kezdett. Felmérte a puha párnákkal körbeölelt ágyat, amin ült, a kis sminkasztalt, egy tükörrel, előtte a piperekellékek, amiket nem igazán szívleltem, de tekintettel a cirkuszban betöltött pozíciómra, muszáj volt használnom őket. A tükrön pár közös kép volt felragasztva. A legtöbben Lizzel voltunk a világ különböző pontjain, egy-egy híresebb helyen, mint például az Eiffel toronynál, a Tokio Dome-nál, vagy Kínában, a császár palotája előtt. Mindez a mi éltünk volt, megörökítve kis, színes papírdarabokon, ahonnan jókedvűen mosolygunk vissza a világra, mit sem törődve boldogságunk üvegketrecével.

Volt egy közös képünk az egész társulattal, amit a tükör olyan sarkára ragasztottam, amit legtöbbször valami eltakart, mégis látszott. Gyűlöltem a képet, mégis vonzotta a tekintetemet, mint a mágnes.

Ott állt rajta Balthazar, teljes pompájában, és olyan kihívóan meredt a kamerába, hogy mikor éppen helyzetben voltam, fájdalmasan kemény lettem még csak a fotó látványára is. Természetesen undorodtam is magamtól rendesen, de nem tudtam mit tenni. Annak a férfinak a látványa olyan volt számomra, mint valami egzotikus ajzószer, ami ott volt tőlem pár lépésnyire, még sincs rá elég pénzem, így csak távolról csodálhatom, és vágyakozhatok utána. Ami a pénzt illeti, esetemben leginkább saját magamra vezethetem vissza.

Fene az erkölcsbe, és az emberi oldalam rideg prűdségébe!

Balthazar elérhető volt, csak saját magam nem akartam ezt meglátni. Tartotta magát ahhoz a teóriához, miszerint ő egy olyan fajta valaki, akivel nem érdemes újat húzni, hiába vágyakozik annyira rá a párduc felem. Ahhoz, hogy jó mélyen megismerjen.

A tekintetem továbbrebbent arra, amerre Liz szeme is járt. Azaz a szekrényemnél, ahol a ruháimat tároltam. Már láttam is, ahogy megcsillant a szeme, én pedig csak sóhajtottam, mert már tudtam, hogy mi következik.

Nem kellett sokat várni, topánja koppant a padlómon, és egy szempillantás múlva már ott is állt a szekrény előtt, szélesre kitárva a szárnyait, szemügyre véve a választékot, mintha nem látná minden nap.

- Vetkőzz! – adta utasításba ridegnek szánt hangon, de nem tudta elfojtani belőle azt a huncut élt, amitől nevetni támadt kedvem.

Az ember azt hinné, hogy a baba azt szereti, hogyha őt öltöztetik, de Liz azt szerette, ha ő öltöztethet mást. Rendszerint engem. Pontosabban egyedül engem, mert csak én tudtam erről a mániájáról, fogadtam el, és segítettem a kiélésében. Bár talán ez túl nagy szó rá. Kényszerítettek a levezetésére.

Így végül mindig kikötöttem a saját kocsimban félmeztelenül, miközben Liz kritikusan mérte végig minden egyes porcikámat.

Majd jöttek a selymek, a szaténok, a passzentos pamutok, a csiricsáré díszek, végül a smink, hogy teljes legyen az összhang. Ruhák, kiegészítők tömkelege lepte el a kocsimat, mindent beterítve, rajzokkal kiegészítve és tervekkel. Liz pedig ott állt, hatalmas mosollyal az arcán minden egyes eset után, szeme jókedvűen ragyogott.

Most sem volt másképp. Lizzi elkapta a karomat, megpördített a tengelyem körül. Ilyenkor volt az a pont, mikor már én sem bírtam magammal, és az arckifejezésén felnevettem. A koncentráció ez által csak tovább mélyült, lassan már a száját is csücsörítette. Csak az oldalamat tudtam fogni a nevetéstől, és mikor megpróbálta kihúzni tussal a szememet, a könnyeim fekete patakokban mosták le azt.

- Ne már, Lucas! Tönkreteszed az egész munkámat! Vetkőzz!

- Igenis, te nőstényördög – hajoltam meg előtte.

Lassan vettem le magamról a pólót, amit használtam. Alatta félmeztelen voltam.

- Ne csak a felsőt! A nadrágot is!

Újra sóhajtottam. Liz mániája a sírba tud vinni, főleg, mikor a nem épp kellemes időben meztelenül kell szaladgálnom. Viszont nem ellenkeztem, hanem megfogtam, és egyetlen rántással a bokámig toltam a csőszárú nadrágomat. A fekete passzentos anyag könnyen csúszott le, viszont az egyetlen melléütője, hogy a dereka rendszerint beleakad az alsómba, így annak a lecsúszását csak a csípőm tartja vissza.

- Fogytál. Gebe vagy – adta meg a kegyelemdöfést Elizabeth, mire felkuncogtam.

Ő lehajolt, és hagyta, hogy kilépjek a nadrágból, még mielőtt apró kezei máris ott lettek volna, hogy elrángassák az anyagot onnan. Feje így egy magasságba került az ágyékommal, de engem nem zavart, ő pedig játékosan fújt egyet az alsómra.

Dühösen kaptam el haját, hogy megmondjam neki a magamét az ilyenfajta akciókról, de a mozdulat közben a torkomra fagyott a szó.

 Balthazar állt az ajtóban, szeme végigpásztázott a testemen, mindent felmérve. Aztán Elizabethre rebbent a tekintete, és az aranyszínű íriszek megfagytak.

- Visszahoztam a macskádat.

Szavai élesen koppantak a beállt csöndben. Én csak kihívóan meredtem rá, mintha lenne bármi gyanús, amit ellene követtem volna el. Az emberi felem szégyenkezett, és a bennem lévő párduc is mérgesen fújtatott. A farkam idegességemben mögöttem tekergett. Lassan az oldalamra simítottam. Idegesen vettem észre, hogy az ezüstszínű szőrszálak felborzolódtak, így a fekete foltok kétszer akkorának tűnnek, mint ahogy a kecses hosszúságnak mutatnia kellene.

- Idióta – mormolta, majd kezéből letéve a fekete-fehér foltos macskámat, elhagyta a küszöböt, belesétálva az esőbe.

Két percnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Lizzel magunkhoz térjünk annyira, hogy akármit is tenni tudjunk. Az iménti jelenet engem megrendített, míg barátnőm nem tudta hova tenni. Persze mindvégig tudta, hogy Balthazar nem közömbös a számomra, de nem számított arra, hogyha egy ilyen, félreértelmezhető helyzetben talál minket, a rideg oldala kiütközik, és szinte flegmán távozik, mintha semmi sem történt volna.

- Sajnálom, Lucas – mormolta végül a beállt csöndbe Elizabeth. Szeme lassan könnyes volt, így arrébb toltam a kezemmel, hogy én is leülhessek, mert a remegő lábaim nem sokáig tartottak volna meg.

Kinyitottam a számat, hogy válaszolok, de semmi hang nem jött ki belőle, csak egy csalódott fújtatás. A farkam lassan tornádót kavarva lengett körülöttem, de amíg nem tudtam megnyugodni, lehetőségem sem volt rá, hogy eltűnjön.

- Sajnálom, Lucas! Én nem akartam, hogy ez történjen! Én csak azt gondoltam, hogy megint szórakozhatunk egy jót, mint régen! Emlékszel? Azokban a régi időkben!

- Most őszintén, Liz. Téged találtak megalázó helyzetben, vagy engem? Nem haragszom, oké?

Barátnőm csak bólintott, de a szeme még mindig túlzottan csillogott ahhoz, hogy azt tudtam volna mondani, nem félek attól, hogy akármelyik percben képes elsírni magát.

Újabbat sóhajtottam, de nem akartam, hogy kiütközzön belőlem az a reményvesztett érzés, ami eluralkodott a testemen. Balthazart akartam, mindennel együtt. Méghozzá most azonnal; a testem pedig válaszolt.

- Igazából mi történt? Már amikor bejöttem, láttam, hogy valamin nagyon elgondolkodtál, de nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett. – Elizabeth szeme ugyanazt a pajkos kíváncsiságot tükrözte, mint szokta. Nem tehettem róla – felhorkantam.

- Csókolóztunk – adtam meg a kegyelemdöfést, mire felcsillant a szeme, és a szája a csodálkozástól enyhén elnyílt. Lábait azonnal törökülésbe csapta, és várakozóan tekintett rám. Tudtam, hogy ennyivel nem fogok tudni elmenekülni.

- Elmondtam neki.

- Mit? – adta a tudatlant.

- Tudod. Azt – morrantam fel, és tüntetőleg másfelé kezdtem nézni, de éreztem a levegőben lebegő finom formulákból, hogy várakozásommal ellentétben nem értette meg a szó jelentését.

- Mégis mit, Lucas?

- Mi az a titok, amit senkinek nem mondok el? Mi az, amit csak te tudsz, és próbálok hét lakat alatt őrizni, nem engedve, hogy kitörjön? Mégis, Liz, szerinted mit mondtam el neki?!

- Te elmondtad neki? – sipított fel.

Felvont szemöldökkel meredtem rá. Őt jobban megrázta a hír, mint engem. Bár Balthazar tett róla, hogy ez az információ elveszítse a jelentőségét.

- Igen – sóhajtottam. – Leadtam neki egy tudományos szöveget, de nem értett belőle semmit, így végül megmondtam neki a nyers valóságot. Aztán megcsókolt.

- Hogy mit tett?

Az idő egy pillanatra megállt. Újra láttam magam előtt Balthazar arcát, ahogy gyengéden rám pillant, majd az ajkait az enyémre nyomja. Éreztem az ujjai pillekönnyű érintéseit, a halk, mégis hihetetlenül mély bariton hangot, ami a nevemet mormolja. Abban a percben a boldogság üvegkalitkája tárva-nyitva állt, és a rózsaszín felhőknek szabad bejárása volt.

De akkor is jött az igazság. És Elizabeth. Aki elszúrta az egészet. Akármennyire is szerettem és volt a legjobb barátom, akkor a pokolba tudtam volna kívánni.

A macskám a lábamnál erősen felnyávogott, mire én is visszatértem a valóságba, és Liz vádló tekintetével találtam szembe magam.

- Mi az, hogy megcsókolt?

- Megfogta, és a száját az enyémre nyomta, miközben…

- Állj, állj! Értem a fizikai részét, Luc! De akkor ma? Nem együtt kellett volna reggeliznetek, elmenni sétálni, vagy akármi?

- Pont ez az – néztem rá. Szemem szomorúsága egy pillanatra az ágyra ragasztotta, de aztán kezét finoman a karomra helyezve gyengéden végigsimított rajta. Láttam rajta, hogy sajnál, mégis, ez nem tudott engem megnyugtatni.

Aztán felcsillant a szeme, és egy ragyogó mosolyt követve rám nézett.

- Menj utána! – adta az utasítást, és máris kezdte előszedni a hosszúnadrágot a szekrényemből, egy hosszú ujjú pulcsival, és az edzőcipőmmel.

Mintha csak erre vártam volna, én magam is kapkodva öltöztem fel a kikészített cuccokba, és amilyen hamar csak tudtam, fel is téptem az ajtót, és kiléptem az esőbe, ami még most is zuhogott. Minden egyes porcikám a várakozástól megfeszült. Farkam magam mögött most is idegesen tekergett, de a szőrszálak már csak finoman borzolódtak fel a gyenge szélben, ami az esőcseppeket az arcomnak csapta. Az égen a felhők vadul kergetőztek.

Arra próbáltam koncentrálni, hogy megérezzem Balthazar összetéveszthetetlen aromáját, de az eső minden illatot felerősített, így lassan éreztem, hogy minden érzékem kezd megbolondulni, és az izmaim könnyedén remegnek attól a vibrálástól, amit a helyzet extázisa adott.

Behunytam a szememet, kizárva minden zavaró tényezőt. Csak az esőcseppek finom koppanását figyeltem az arcomon, a pulcsim egyre nehezedő anyagát a rákerülő vízmennyiség miatt, és egy gyenge, tüzes illatot, ami elárasztotta az orromat. Végül pupillám összeszűkülése adott választ a kimondatlan kérdésemre, hogy megleltem a férfit, aki talán két kilométernyire volt bent az erdő mélyében, és az illatából ítélve rettentően feszült.

Számat apró mosolyra húztam, miközben lábamat egymás után rakva egyre gyorsabb futásba kezdtem. A sár a cipőim körül repkedett, mégis csak egy elmosódott folt jelezte, hogy hol haladok éppen el.

Ezt szerettem a legjobban abban, ami vagyok. A száguldást. Olyasmi volt, mint a légtornászás, mégis annál sokkal jobb. A kötélen való bűvészkedés egyfajta hivatás, hobbi, míg a futás, a száguldás csak a saját örömömre történik. Az adrenalin örvénylése a sebességgel együtt a véremben, a szél csapása az arcomba, az izmaim megfeszülése, majd ellazítása, a kihívás, hogy ki tudjak kerülni mindent, hogy milyen messzire mehetek el, anélkül hogy bármiféle sérülést okozzak magamnak.

Figyelmem újra az útra irányítottam, így észrevettem, hogy a táj lassan megváltozik. A ritka bükkökből sűrű tölgyes lett, majd a tölgyeket is felváltotta a fenyőerdő sokasága. A tűlevelűek szinte egymásra nőttek, émelyítő illatuk szúrta az orromat. Nem érettem, hogy ezt hogyan nem éreztem meg, mikor Balthazart kerestem, de a válasz újra az orrom előtt volt. Annyira csak rá koncentráltam, hogy a környezete nem vált fontossá, csak a helyzete. És az, hogy jól van.

A fenyőágak beleakadtak a hajamba, mire idegesen téptem ki a szálak közül az odatapadt zöld és ezüst tüskéket. Felettébb idegesített a környezet egyszerűsége, és még a táj vadregényes helyzete sem tudta átmelengetni az esőben átfagyott bensőmet. Utáltam a helyzetet, főleg mert tudtam, hogy hova tartok, kihez, és mit is készülök éppen mondani.

Szememet bántotta a sok zöld, és az a szépség sem javított rajta, hogy az eső sötétkékje vetekedett a fenyő élénkségével. Pazar egy helyzetnek lehetett nevezni, és én csak mielőbb túl akartam lenni a nehezén, hogy újra érezhessem az otthon biztonságos melegét, a tudatot, hogy Balthazar nem utál, én pedig újra belemerülhessek a pihentető álmokba, a fantáziámra bízva a részleteket.

- Balthazar? – kiáltottam el magam. Hangom kissé rekedtes volt, és hamar el is halt. A fák úgy szívták magukba a rezgéseket, mintha erre teremtették volna őket. Élő hangszigetelt teremmé vált a helyszín.

A nagy csattanás sem javított a helyzeten. Pupillám a normálisra tágult, a színek visszaálltak az eredeti csatornájukra. Csak a hang zengett végig mindenhol, mintha a földből jönne, csak ez a finom rezgés maradt meg, megborzongtatva az érzékeimet, puha libabőrt csalva a karomra.

- Balthazar? – kérdeztem újra, hátha nagyobb sikerem lesz, de az ezúttal is elmaradt.

Nem láttam más megoldást, elindultam előre, ahonnan a férfi fűszeres, meleg, mégis édes illatát éreztem.

Csakhamar egy kisebb, kopár helyhez értem. A földet körben szétszóródott tűlevelek borították, a fa éles, recés széle fűrészként meredt az égre. Az élettelen törzsek kicsavarva voltak szétdobálva. Ennek a káosznak a közepén állt Balthazar.

Vállai remegtek, teste az elfojtott frusztráltságtól vibrált, mégis olyan szálfaegyenes volt a tartása, hogy az én testem remegett bele abba a hatalomba, amit a felszegett álla, sőt, egész lénye árasztott magából.

- Balthazar? – kérdeztem, és két lépéssel közelebb mentem hozzá.

Rám villantotta arany szemeit, amiben egy csepp melegség sem volt. A jéghideg ólomtükrök csak fájdalmat, megbántottságot és mérhetetlen dühöt hordoztak magukban.

- Mit akarsz? – kérdezte. A hangja reszelős volt, mintha sokat kiabált volna. Ezt a lehetőséget sem tartottam kizártnak. Azonban most, hogy itt voltam, letettem minden szándékomról, hogy jól beolvasok neki, hogy mit gondol magáról. Csak elé akartam állni, megnyugtatni, hogy nincsen semmi baj, hogy aztán minden menjen tovább úgy, mintha semmi sem történt volna.

Igaz, hogy nem ezt szerettem volna a szívem szerint, de mégis csak jobb megoldásnak találtam, minthogy itt körözzünk egymás mellett, mint a keselyűk, és nem tudjuk, hogy mit tesz a másik. Lép, nem lép, játszik, esetleg valami komolyabb szándéka van. Én ezt nem akartam. 

Azonban ahogy szólásra nyitottam a számat, megakadtam. A kérdésre nem volt egyetlen egy normálisan válaszom sem.

Eszembe jutott az a sok romantikus ömlengés, amiket a lányregényeimben olvastam, és azok a szavak tódultak a fejembe, majd az ajkaimra is. Nem akartam kimondani őket, mégis annyira csábított a gondolat, hogy édes semmiségeket súgjak Balthazar fülébe, elmondjam neki, hogy mennyire vágyom rá, hogy mit szeretnék tőle, hogy mit tegyen meg velem, és hogy ne hagyjon el. Ne menjen el, hanem maradjon mellettem, és segítsen abban, amiben más nem tud, csak ő.

- Még egyszer kérdezem, Lucas. Mit akarsz?

Újra szólásra nyitottam a számat, és majdnem kinyögtem, hogy „téged”, de mégis visszatartottam magamat. Nem láttam jó ötletnek, hogy ezt mondjam, mert azzal nem csak az érzéseimet árultam volna el, hanem azt is, hogy mennyire szükségem van rá. A közelségére, a testére, az illatára, arra, hogy itt legyen. A lénye. Az kellett nekem. Testestül, lelkestül. Mindenestül.

- Ne akard, hogy dühös legyek, Lucas! Ha valamit akarsz, akkor mond! – A hangja megbántottságtól volt terhes, és a szívemben apró nyilallást véltem felfedezni. A sóhajom elkeveredett a levegőben felszálló pára halvány pamacsával, amikor közelebb léptem hozzá. Úgy döntöttem, hogy a legjobb taktika a válaszra, az, hogy én is kérdezek.

- Mi történt?

Értetlenül meredt rám. A szeme egy pillanatra visszanyerte a régi pajzán fényét, de aztán újra elkomorult.

- Mondhatom azt, hogy nem tartozik rád? – Természetesen nem kérdésnek szánta, de én eleresztettem a fülem mellett.

- Nem. Mi történt, hogy ki kellett hozzá pusztítanod a fél erdőt?

- Nem is a fele. Csak egy igen pici része. Tudod te, hogy mekkora ez a terület? Több hektár, tele fenyővel, arrébb pedig egy tölgyes van. Még egy folyó is kettészeli!

- Értem. Szóval. Mi történt?

A jéghideg tekintet tőrként hasított végig rajtam.

- Még te kérdezed?

Bólintottam. Nem akartam kiesni a hűvös személységem börtönéből, pedig belülről úgy remegtem, mint a kocsonya. A válaszára vártam, ami talán valami reménységet ad nekem, hogy mégsem úgy van, ahogy én gondoltam. Az ábrándjaim talán valósággá válhatnak. Ha szeretném…

- Annyira tudlak utálni! – jelentette ki hirtelen.

- Hogy micsoda? – néztem rá hitetlenkedve.

- Hallottad. Itt vagy, itt állsz előttem, az illatod körbeleng, az ártatlanságod szinte szív magába, vonz, mint éjjeli lepkét a világosság. És csak állsz itt a csábító bőröddel, miközben elérhetetlen vagy!

Nem akartam hinni a fülemnek. Balthazar épp kijelentette, hogy vonzódik hozzám, csak épp elérhetetlen vagyok számára. Ő pedig ott állt, az erdő közepén, a kidőlt fák társaságában, a keze a földtől koszosan sejtelmesen vibrált a hold ezüstös derengésében. Szeme aranya a félig lehunyt pillái alól engem méregetett, míg a keze lazán támasztotta az állát.

A válaszomra várt, én pedig csak álltam ott, és nem tudtam, hogy mit tegyek.

Az ábrándok mégis csak tudnak valósággá válni? Úgy éreztem, mintha a ketrecem most tárva nyitva állna, és a boldogságom csak úgy áradna kifelé, mígnem megtölti a külső teret is. Az üvegburok megrepedt, én pedig csak álltam ott, míg a virágok kinyíltak körülöttem, és a szemem csak az előttem álló férfit voltak képesek látni.

Annyira hihetetlennek tűnt a dolog, mégis annyira valóságosnak.

A hajamat a szél az arcomba csapta, majd elhozta felém Balthazar illatát is, amiből jólesően szippantottam párat. A szememet kénytelen voltam behunyni, hogy átjárjon az az összetéveszthetetlen meleg, édes, tüzes aroma. A szám egy félmosolyra húzódott, mikor megéreztem, hogy Balthazar teljesen kiegyenesedik, és felém indul.

Ahogy elém ért, megállt előttem, és kezét az arcomra simította. Éreztem az orrán és a száján át kiáramló meleg levegőt. A lélegzetének édességét, a testéből áradó hőt, a ruhái nyirkosságát, a föld és a fenyők illatát. Az eső halk koppanásait, és a levegő süvítését a fülemben.

- Még nem válaszoltál – suttogta a fürtjeim közé, mire vékony mosolyra húztam az ajkaimat.

- Kellenek ide válaszok? – doromboltam.

A bennem lévő párduc jókedvűen nyávogott fel, majd hagyott magunkra. Mégis hallottam magamban az elégedett durmolását, ami az egész bensőmet végigrezegtette.

A csók most is hihetetlenül lágy volt. Az első alig több mint egy pilleszárny érintés, mégis több annál. Egy édes kis semmiség, mégis a világot tudja jelenteni. Az ajkai gyenge nyomása az enyémekhez, majd a nyelve érdes érintése az alsó ajkamon, ahogy végigsimít rajta. Érzéki, édes, kedves, mégis érződött benne az a tomboló vágy, ami kettőnket uralta.

Aztán a felső ajkát az enyémek közé kényszerítette, és a fogaival végigkarcolta a számat. Halkan kapkodva a levegőt szakadtam el tőle, hogy a szemébe nézhessek.

De ő lehunyta a pilláit, így a fekete csipkeszegély elzárta előlem az arany ragyogást és azt, hogy a kérdéseimre választ kaphassak.

Egy hosszabb levegővétel után újra ráhajolt a számra, hogy nyelvét újra végighúzva az alsó ajkamon bebocsájtást kérjen.

Sosem csókolóztam még rajta kívül, így az érintés rendkívül váratlanul ért. Olvastam már sokat a francia csókról, de átélni teljesen mást volt. Az emlékeimben, amik csak betűkből álltak, és a fantáziám szövevényes hálójából, valami kedves, romantikus, száraz dolognak volt megrajzolva. De a valóságban meleg volt. Hihetetlenül meleg, és nedves. A nyelve lágy simítása az enyémen apró villámokat indított a testemben, és az idő megszűnt körülöttünk. Csak mi álltunk ott. Nem éreztük az esőcseppek halk koppanását, a nyirkos ruháink bőrünkre tapadását, csak az ajkaink érintkezése volt a fontos. Az a nyomás, amit egymásra gyakoroltak, a súrlódás, ahogy lassú mozgásuk táncba hívta egymást.

Felemelő érzés volt, megmásíthatatlan és utánozhatatlan. Én pedig a részese voltam, és a bennem lévő kert virágzásnak indult. Az üvegfalon még több repedés futott végig, de még mindig nem tört el.

Az ajkaim széle mosolyra görbült, és éreztem, hogy Balthazar is elmosolyodik. Karjaimat köré tekertem, és nem akartam elengedni.

A gyengédség szertefoszlott és a következő pillanatban a hátam  csattant a mögöttem lévő fán. Balthazar erősen szorított a törzsnek, kezei az oldalamon cirkáltak végig, ahogy az én ujjaim is elkalandoztak. Nyersen, erősen, mégis szenvedélytől izzóan barangoltuk be egymás testét, miközben a szánk nem engedte el egymást. A nyelvünk vad táncot járt, az ajkaim közül rekedt nyögés szakadt fel, ahogy éreztem, hogy a fogát a puha húsba mélyeszti.

- Megőrjítesz – zihálta a számra, ajkai a fülem felé kalandoztak el, játékosan végignyalva a fülcimpámon.

A párducom belül tombolt, a vörös köd elborította az agyamat.

- Érezni akarlak – nyögtem. Homályos szemeimet az övébe mélyesztettem.

Balthazar bágyadtan szorította ajkait az ütőeremre a nyakamnál. Nagy kortyokban szedte a levegőt, orrán keresztül fújtatott, de nem csinált semmit.

- Meddig tart a párzási időszakod? – szegezte hirtelen nekem a kérdést.

Először köpni-nyelni nem tudtam, nem értettem, hogy jön ez hirtelen ide. Bevallottam neki, hogy mennyire kívánom, sőt, azt, hogy szeretném, ha tüzetesebben megismernénk egymást, ő pedig eltereli a témát.

- Ma van a tetőzési… - nem fejeztem be a mondatot. Hirtelen megértettem, hogy mire gondol. – Nem emiatt! – kiáltottam rá. Pontosabban erőteljes suttogásnak lehetett nevezni csak. Az ajkaim még mindig égtek a csókjaitól, a testem lángolt az érintésektől. Arcomon lángrózsák nyíltak.

Balthazar csak nézett rám, de nem szólalt meg.

- Nem emiatt, Balthazar! A párzási időszakom csak felerősíti a már meglévő érzéseket.

Szemében megértés csillant. Ajkát újra a nyakamra szorította, és kedveskedve lagymatagon megszívta, mire felszisszentem.

- Mit csinálsz? – szegeztem neki a kérdést.

- Megjelöltelek. Sárkány vagyok. Én birtoklom azt, ami az enyém, és ezt ki is mutatom.

Egy percig csak néztem rá, majd megforgattam a szememet.

A sárkányom egy pillanatra a homlokomnak döntötte a sajátját, csak aztán nézett a szemembe, arany szeme szikrákat hányt, mire elakadt a lélegzetem.

Az illata csiklandozta az orromat, a teste melege pedig engem fűtött. A bőre hozzám tapadt, a karjai szorosan tartottak, a derekamat cirógatták az ujjai.

Nevetni támadt kedvem az egész szituáción, de mégsem tettem. Tényleg boldognak éreztem magamat, úgy, mint még soha. Balthazar újra a szájamra hajolt, és egy csipkelődő puszit lehelt az ajkaimra, majd közelebb hajolva a fülemhez, azt kezdte el csókokkal behinteni. Én csak nyöszörögni tudtam, de az érzések kavalkádja annyira elbódított, hogy mozdulni sem tudtam.

- Mennünk kell – lehelte a fülembe.

A meleg levegő végigcirógatta a fülkagylómat, beszökve a hallójáratomba, ahogy a kellemesen rekedtes, mély, bariton hangja egyenesen az ágyékomra hatott, mire csak csalódottan nyögtem egyet.

Ő mély hangon felkuncogott, ami beillett dorombolásnak is, de csak résnyire nyitott szemmel néztem rá, ahogy az arany szemei szikráznak, és az eget kezdi el kémlelni, majd fülelni kezdett.

Annyira hihetetlennek tűnt, mégis igaz lett. Az ábrándjaim mind valósággá váltak. Na, jó, nem teljesen, mert az érzéki ágyjelenet még váratott magára, de ahogy az előttem álló férfira néztem, mindez már nem is tűnt annyira lehetetlennek, mint pár órája a szobámban fekve, az ágyon. Most mindez megvalósíthatónak tűnt, sőt, olyan elérhető távolságba került, hogyha talán kinyújtom a kezemet, még el is kaphatnám magamnak. Mindet.

A kidőlt fák még mindig emlékeztettek, hogy pontosan mi történt, de mindez már nem tűt jelentősnek. Csak az számított, hogy vége van a bizonytalanságnak, és egy új fejezetet nyithatok az életemben, talán valami boldogabbat, jobbat.

Ahogy visszafelé lépdeltünk, a kezünket csak pár centi választotta el egymástól, de már ez is olyan dolognak számított, amitől elégedettség töltött el. Túl volt azokon a romantikus ömlengéseken, ez a megtestesült valóság volt a maga nyers valójában, mégis olyan kitekerten rózsaszínen, hogy vigyorogni támadt kedvem.

Folytatás