Fekete - 2. fejezet

A fekete szín szimbolikája az elegancia, a halál, a titok, a homály, az ismeretlen, a komolyság, a hatalom.

Dér Jankó választás elé került. Csatlakozott Szuroksötéthez, aki megérti, és talán megadhatja neki azt, amire a legjobban vágyott. De mit szólnak ehhez az Őrzők, és mi a válaszlépésük Jankó döntésére?

Dráma, Romantikus

Szuroksötét x Dér Jankó

Cím: Fekete

Író: Rozmaring ~ Salvi

Kelt: 2012. 12. 21. – még íródik

Fandom: Az Öt Legenda

Páros: Szuroksötét x Dér Jankó

Figyelmeztetések: slash, szexuális tartalom, OOC szereplők, némi angst

Korhatár: 18

Műfaj: dráma, fantasy

2. fejezet

Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, mire felébredtem. Csak a tagjaimban lévő zsibbadást éreztem, és a fejemet tépő fájdalmat. Akaratlanul nyögtem fel, ahogy megmozdítottam az ujjaimat. Olyan érzés volt, mintha ezernyi tűt szúrtak volna belém.

- Jankó?

Meglepve nyitottam ki a szememet a hangra. Ezer közül is felismertem volna Fogtündér csilingelő beszédét. Azonban alighogy kinyitottam, azonnal vissza kellett zárnom. Fentről a hold erőteljes sugarai sütöttek rám, annyira, hogy jó pár percig csak nyögni voltam képes a hirtelen világosságtól.

- Hol vagyok? – kérdeztem. A torkom száraz papírra hasonlított. Szinte nyelnem is nehéz volt.

- Nálunk. Elfogtunk, és idehoztunk. Ó, Jankó, miért kellett ezt tenned? A sorsod nem ez volt! – kérdezte. Hangja szinte szívet tépő volt, de én csak az első szavakat hallottam.

- Elfogtatok? Hol van Szuroksötét? – A pánik szinte minden porcikámat kitöltötte.

- Megkapja méltó büntetését, Jankó.

- Hogy mi?

Szemem tágra nyílt. Magam fölött a Hold világított erőteljesen, befedve az egész alakomat. Arra a kőre voltam szegezve, amin Mikulásék meglátták a sorsomat. Az ezüstös fény szinte kigúnyolt. A hatalmas gömb mindentudóan hajolt fölém, összeszorítva a mellemet, kiragadva a lelkemet.

- Nem kerülheti el a sorsát, Jankó. Ahogy te sem. Az a feladatunk, hogy legyőzzük őt. Mikulás azt mondta, hogy neked még van esélyed, ezért idehoztunk, hogy a Hold igazságot tegyen.

- Nem! Te ezt nem értheted! El kell engedned! Kérlek!

Ha arra gondoltam, hogy Szuroksötét valahol itt van, épp a halálán, a pánik még jobban elborított.

- Nem lehet, Jankó. Meg kell értened, hogy ez a helyes.

- Te nem érted! Azért hal meg, mert az, aki! A világon nem létezik csak a jó, Fogtündér, és sosem fog! Nem halhat meg!

- Micsoda szívszorító mondatok. Csak nem összebarátkoztatok ilyen rövid idő alatt? Vagy talán végig a cimborája voltál?

- Elég, Nyuszi! Jankó, Szuroksötét azt kapta, amit megérdemelt.

- Kapta? – Fejem kitekerve néztem a piros kabátos férfira, aki szánalommal a tekintetében pillantott engem.

- Senki nem kerülheti el a sorsát.

- Nem! Nem! Nem! – sikoltottam.

Kezem remegni kezdett, és jégvirágok kezdték befonni a padlót. Úgy éreztem, mintha a lelkem halt volna meg.

- Sajnálom, Jankó.

Halk léptek távolodtak, mígnem egyedül maradtam a gondolataimmal, magam fölött a figyelő Holddal, aki csak nézett le rám, nem eresztve.

- Nem halhatott meg – suttogtam, de válasz nem érkezett. A torkom egy gúzsba kötött kötélre emlékeztetett. – Miért kellett volna meghalnia? Miért, mond?

A dér jéggé fagyasztotta a könnyeimet, amik folyamatosan gördültek ki a szememből. Most éreztem csak meg igazán a valómat. A lelkem üres volt, csak a fagy feszült benne. Igaza volt Szuroksötétnek. Ha ő már nem lesz, egyedül maradok. Teljesen egyedül.

Hirtelen egy újabb robbanás rázta meg az épületet, mint nem oly rég a lakhelyünket. Ez most más volt, másnak hangzott. Sötét volt, baljóslatú, mégis reményt hozó. Kissé kitekeredve próbáltam magam mögé nézni, de a kezeimbe nyilalló fájdalom megállított.

Újabb robbanás, és úgy éreztem, hogy a mellkasom szakad ki a helyéről. A légszomj kerülgetett, zihálásom egyre hangosabb lett, ahogy a testem remegése is erősödött. Lelki szemeim előtt egy borzalmas kép kezdett el kibontakozni, ahogy a halott Szuroksötétet lobbantják éppen lángra, hagyva, hogy az a csodálatos színű bőr elégjen a vérvörös tűzben, és az üveges színű szem utoljára lásson egy olyan csodát, ami csak azoknak adatott meg, akik már nem mondhatják el utána azt, amit láttak.

Újabb robbanás, de ezúttal mintha belőlem szólt volna.

- Szurok… - suttogtam, pedig tudtam, hogy nem hallhatja meg.

- Jankó.

- Szuroksötét? – kérdeztem, de ezúttal nem érkezett válasz.  – Miért teszed ezt velem, mond? Miért? – ordítottam bele a holdba, de az nem mondott semmit. Sosem mond.

- Jankó…

Halk suttogás, nekem mégis a világot jelentette. Szuroksötét mély, borzongatóan mély, bódító hangja betöltötte üres lelkemet, erőt adva, hogy megforduljak, akármi is vár rám. Kicsavarva a testemet, fordultam hátra a hang irányába, de ott csak a fekete alagút látszódott. Áthatolhatatlan sötétség vonta körbe a száját, ami mintha egyre kifelé folyt volna. Zsibbadni kezdett a nyakam, de nem érdekelt, szememet továbbra is arra az egy pontra szegeztem, ahol a hangot hallottam. Hinni akartam benne, hogy a képzeletem nem játszott velem, és tényleg annak a férfinak a hangját hallottam, akiben jelen helyzetemben egyedül bízhatok.

Lassan, a sötétség változni kezdett. Egy alak bontakozott ki az alagút bejáratánál, én meg úgy éreztem, mintha egy mázsás kő gördült volna le a mellkasomról.

- Szuroksötét! – kiáltottam elgyötört hangon, mire a fekete szemek felém fordultak. Arca nyúzott volt, de semmi más nem látszott rajta. A sötétség, azonban mint valami fekete felhő vette körbe.

- Jankó… - sóhajtotta, és sebes léptekkel felém indult. Ahogy a közelembe ért, a sötétsége fojtogatóan vett körbe, de most nem bántam. A félelem, ami lassan kúszott fel a gerincemen a feketeség érintésére, azt jelentette, hogy Szuroksötét él, és ez mindennél többet számított.

- Azt hittem, hogy meghaltál… - suttogtam, amikor leguggolt, hogy kioldja a köteleimet, amik a kőre rögzítettek. A Hold sugarai erősebben tűztek ránk, mintha nem akarnának elengedni.

- Nem tudnak olyan könnyen elintézni – húzódott vékony vigyorra a szája.

- Úgy féltem – kulcsoltam a nyaka köré a karjaimat, amint elengedtek az engem eddig gúzsba kötő kötelek. Fejem a fekete anyagba temettem, és mélyen magamba szívtam annak illatát.

- Csak a bolond emberek nem félnek semmitől.

- Annyira féltem… - suttogtam újra, erősebbre véve a szorítást Szuroksötét körül. Úgy éreztem, ha megtehetném, soha el sem engedném. A rettegés, amit akkor éreztem, amikor azt mondták, hogy meghalt, még mindig bennem maradt.

- Mennünk kell – mondta. Csak bólintani voltam képes, és arra, hogy kissé meglazítsam a karjaimat körülötte. – Bántottak?

Felemeltem a fejem, hogy tudjak neki válaszolni, de mikor belenéztem a szemeibe, elvesztem. Az a borostyán színű szempár magába szippantott, és nem eresztett. Ködös tudatom mélyén mintha éreztem volna, ahogy a karcsú ujjak végigsiklanak az arcomon, viszont mire újra éreztem a környezetet magam körül, azon kaptam magam, hogy Szuroksötét vékony ajkai az enyémre tapadnak, és lassan kóstolgatnak, én meg visszacsókolok.

Úgy éreztem magam, mint aki minden pillanatban képes elájulni. A Hold sugarai erősen tűztek a jobb kezemre, ami valamikor lehanyatlott és most belógott a körbe, de én csak azokat az ajkakat éreztem az enyémen, azokat a finom ajkakat, ahogyan lágyan cirógatják az enyémet.

Tudtam, hogy nem kellett volna ennyire jó érzésnek lennie, mégsem voltam képes elszakadni tőle. Szurok sötétsége körülöttünk gomolygott, óvón ölelve körül, mint egy meleg takaró.

A kellemes érzés, mint egy buborék pattant szét, ahogy a jobb kezembe éles fájdalom mart. Fájdalmasan kiáltottam fel, és mikor odakaptam a szemem, azt láttam, hogy a Hold ezüst sugarai, mint megannyi éles dárda szúrják át a kezemet. Az égő fájdalom egyre feljebb terjedt, lassan elérve a mellkasomat, mire zihálni kezdtem.

- Szuroksötét! – kiáltottam fel, hagyva, hogy a fejem a mellkasára hulljon.

- Nem! – sziszegte a férfi a plafon felé nézve, engedve, hogy egy nagy adag sötétség gomolyogjon ki a testéből, körbefonva, enyhítve a tűzforró érzést, ami egyre jobban elborított. – Nem engedem, hogy megöld! – suttogta, továbbra is vádlón bámulva a Hold irányába, és szorosabbra vonta körülöttem a karjait, elhúzva a kör közeléből. A feketeség elborított, második bőrként tapadt a testemre, de nem éreztem súlyosnak, inkább volt kellemes, mint egy könnyű selyemtakaró az emberen, és ami a legfontosabb volt, lassan, de biztosan enyhítette a forróságot a mellkasomban.

- Jobb már? – kérdezte Szuroksötét, és tenyerét az arcomra simította.

- Igen – válaszoltam, és hagytam, hogy jégvirágok fonják be az ujjait. – Mi történt? – kérdeztem, bár még kába voltam az előbb történtektől.

- Majd elmagyarázom, azonban most mennünk kell.

Szavát igazolandóan az alagút, ahonnan jött, megremegett, és lila füst kezdett belőle ömleni.

- Koncentrálj a bejáratra, kell egy falat emelnünk, amin nem jutnak át! – utasított, miközben felállt, engem is magával húzva.

- De akkor merre jutunk ki? – kérdeztem összezavarodva, mivel nem láttam más kijáratot.

- Csak tedd! – kiáltott rám, amikor az egyelőre még távolról, de határozottan közeledő lábdobogást is meghallottuk. Lehunyt szemmel koncentrálni kezdtem, bár a botom nélkül nehezebben ment, hogy a fagy egyszerre áramoljon ki a testemből. Arcomon látszódhattak küszködéseim nyomai, mert megéreztem magam mögött Szuroksötétet, ahogy a jobb kezem köré kulcsolja a sajátját. Hálásan sóhajtottam, és dőltem neki a magasabb testnek. Kinyitva a szemem láttam, ahogy sötétségből és jégből kavargó fal magasodik a bejáratnál.

- És most? – kérdeztem, várakozóan felpillantva Szuroksötétre.

- Repülünk – vigyorodott el, és máris a derekam köré kulcsolta a karjait. Hagytam, hogy a sötétsége bevonja az egész alakomat, majd éreztem, ahogy a magasba emelkedünk. Hasonló érzés volt, mint amikor én repültem, de azt a jeges szél irányította. Most teljesen Szuroksötétre bíztam magamat. Karjaimat a nyaka köré fontam, majd amikor már kellemetlen kezdett lenni, hogy a lábaim szabadon lógnak a semmibe, kissé félve, de a dereka köré kulcsoltam. Nem láttam a reakcióját, mert a fejem a mellkasának döntöttem, de annyira nem is bántam. Élénken élt még bennem a csókunk érzése, és nem voltam benne biztos, hogy mit tennék, ha ebben a helyzetben hagynám, hogy újra elmerüljek borostyán tekintetének mélységébe.

Megborzongtam, amikor eszembe jutott, hogy mi történhetett volna, ha a Hold nem lépett volna közbe. Talán még mindig ott térdelnék, és hagynám, hogy Szuroksötét finom, kellemes szenvedélye engem is lassan átjárjon?

Viszont nem volt több időm ezen gondolkodni, mert sebesen kisuhantunk a kör alakú nyíláson, és hamarosan már a téli, jeges szél markolt bele a hajamba, és tépte azt. A lelkem lassan könnyebbült csak meg. Kissé még mindig kábának éreztem magam, de a szél jótékonyan hatott ködös agyamra.

- Hogy érzed magad? – hallottam meg Szuroksötét kérdését. A berezdülő mellkasa engem is remegésre késztetett. Túl jó volt hallani a hangját.

- Nem tudom – válaszoltam végül pár perc múlva, miután magunk mögött hagytunk pár hegyet. Nem tudtam, mit kellene válaszolnom. Minden túl zavaros volt.

Szuroksötét felsóhajtott, majd szorosabbra vette az ölelését.

- A kezed? – kérdezte végül.

A pillantásom a karomra esett, amit nemrég még a Hold tartott fogságban. Még most is ott volt rajta Szuroksötét feketén gomolygó sötétsége, de így is éreztem, hogy alatta tompán lüktet a bőröm, mintha forró vízbe raktam volna.

- Jankó? – morajlott fel újra Szuroksötét hangja. Válaszolni akartam neki, de végül mégsem tettem. Fejem belefúrtam a mellkasába, nagyot szippantva belőle. Végül talán belátta, hogy most nem fogok beszélni, mert újra megszólalt. – Pár perc, és hazaérünk. Van egy másik bázisom, amit nem ismernek az Őrzők, ott egy jó ideig nyugtunk lesz. Aggódom a kezedért. A Hold túl rafinált ahhoz, hogy csak valami egyszerű sebet hagyjon.

Hangja újra megborzongatott , és éreztem, ahogy a lelkem, mint egy épp repülésre kész kismadár, próbálgatva a szárnyait teszi meg az első csapásokat, kap erőre. Viszont túl bódultnak, túl fáradtnak éreztem magamat. Nem tudtam, hogy azért, mert túl sok energiát használtam el, vagy a történtek hatására ily módon reagált az elmém.

Szuroksötét azonban nem mondott semmit, hanem kissé változtatva a fogásomon még jobban magához szorított, úgy suhantunk tovább, és nem hazudott, mert pár perc múlva ereszkedni kezdtünk.

A hely gyönyörű volt. Az első gondolatom mégis az volt, hogy nem illik Szuroksötéthez. Masszív erdő a távolban a hósipkás hegyekkel, a természet élénk színei, mély zöld és bordó, a távolban becsillanó tó. Mind idillinek és csodálatosnak tűnt ehhez a sötét figurához képest.

- Tetszik? – mormolta a hajamba Szuroksötét, ahogy a lábaimra állított. Meleg lehelete végigcirógatta a nyakamat, amitől újra megborzongtam, és a csók jutott eszembe.

- Igen – mosolyodtam el halványan. – De ne vigyél a tó közelébe. Gyűlölöm – mondtam végül mégis, pedig eleinte csak a gondolataim között hangzott fel a mondat. Szuroksötét csak felvonta a szemöldökét, de láthatóan nem várt választ a kimondatlan kérdésre. Tudta, ha szeretném, majd elmondom neki.

- Jobb lesz, ha most lepihensz. Viszont ahhoz, hogy nyugodtan aludjál, le kell szednem rólad a karodat körbefonó sötétséget.

- Essünk túl rajta – vetettem rá egy fáradt pillantást, és előre indultam, ám csakhamar megtorpantam. – Hol a bejárat? – néztem szét, arcomon tanácstalanság tükröződhetett.

Szuroksötét szája az eddig megszokott öntelt kis vigyorba húzódott, majd széles ívben intett a kezével.

- Minél jobban szem előtt van, annál jobb – mondta végül, és ahogy befejezte a mondatot, halk kattanásra lettem figyelmes, majd a föld kissé megremegett a talpam alatt.

- Nem értem – ráztam meg a fejem, mert még mindig nem láttam semmit, de éreztem, hogy hamarosan ágyba kell kerülnöm, máskülönben szégyenszemre Szuroksötét előtt hullok térdre.

Értetlenkedésem azonban csak egy félig ingerült morgást váltott ki, majd Szuroksötét kikerülve lehajolt, és egy apró, szinte észrevehetetlen kallantyút megragadva, megemelte az eddig számomra láthatatlan csapóajtót, és szélesre tárta a bejáratot, ami egy a sötétségbe vezető kő lépcsősor volt.

- Áh, ez már jobban illik hozzád – mondtam, miután most én kerültem meg a férfit, és néztem lefelé az alagútba, ami éjfekete volt és hideg. Csak olyan Szuroksötéthez illő.

- Nem lehetne valami fényt gyújtani? Így le fogok esni – fordultam hátra a mögöttem állóhoz, aki addigra már szinte milliméternyire állt a hátamtól.

- Csak a legalján van fáklya.

Összeráncoltam a szemöldököm. Tudtam, hogy le fogok esni. Túl fáradt voltam és figyelmetlen, a karomban pedig egyre erősebb lett a lüktetés.

- Ne aggódj, leviszlek – mormolta Szuroksötét a nyakamba, és csakhamar újra a karjai közé kapott, és el is indult lefelé velem a hosszú kőlépcsőn. Nemsokára bezáródott mögöttünk az ajtó, így körülölelt a teljes sötétség. Hang is csak Szuroksötét puha lépteinket sokasága volt, ahogy lefelé sietett velem, miközben ujjai megnyugtató köröket simogattak a hátamra, ahol ölelt. Beleborzongtam ezekbe az érintésekbe, és éreztem, ahogy az arcomat elönti a vér, és ha lehetséges lenne, elpirulnék, ami nem volt szokásom. A teljes sötétség érzékenyebbé tett, mint általában vagyok. Minden érintés, minden lélegzetvétel intimebbnek tűnt, bensőségesebbnek, meghittebbnek, mint máskor.

- Mindjárt leérünk – törte meg a csöndet Szuroksötét hangja, szétszakítva ezzel a hangulatot is.

- Mégis mennyire vagyunk mélyen?

- Elég mélyen vagyunk ahhoz, hogy se fény, se hang ne jusson el idáig.

- Mi? – kérdeztem vissza elhalóan, és éreztem, ahogy a testemen végigfut a remegés, és a pánik fojtogatni kezdi a torkomat. Eddig sosem voltam klausztrofóbiás, de mióta az eszemet tudom – mióta Dér Jankó vagyok – mindig szabadon szálltam a levegőben, a szabad ég alatt aludtam, és csak ritkán mentem zárt helyre. De a tudat, hogy ennyire mélyen vagyunk, megrémített.

- Jankó? – torpant meg egy pillanatra Szuroksötét, de végül mégis folytatta lefelé az útját.

- Vigyél ki! – nyöszörögtem. A sötétség hirtelen fojtogatni kezdett, éles karmaival a torkomra tapadt, és kiszorította a levegőt a tüdőmből. – Vigyél… ki! – kezdtem el ficánkolni is, azonban a karok szilárdan tartottak.

- Jankó, mi a baj?

- Vigyél ki! – suttogtam meggyötört hangon, engedve, hogy a testem egyre erősebben remegjen, és a fagy felkússzon Szuroksötét ölelő karjain. Ez az érzés teljesen más volt, mint mikor azt hittem, hogy Szuroksötét meghalt, azonban ugyanolyan rosszul éreztem magamat. Mardosta a bensőmet, és sírásra késztetett.

- Már itt vagyunk – mormolta Szuroksötét, miközben tűz sercent, és betöltötte a világosság a folyosót. Éreztem, ahogy lazább lesz az ölelés a testem körül, és kicsúszok belőle, le a lábaimra, amik azonban annyira remegtek, hogyha nem kap utánam Szuroksötét, összecsuklok.

Nem tudom, hogy mit láthatott az arcomon, amikor rám nézett, azonban mire pislogtam, már újra a karjaiban voltam, és sebesen száguldott velem előre a folyosón, majd jobbra, majd balra, végül fel egy lépcsősoron. Mellkasa sebesen emelkedett-süllyedt, mire megállt egy nagyobb szobában, amit több tucat fáklya világított meg, barátságos meleg fénnyel vonva be így a rideg szürke falakat, amit a hatalmas baldachinos ágy felett drapéria fedett.

- Nem lesz semmi baj. Pánikrohamod van, el fog múlni – fektetett bele az ágyba, hagyva, hogy belesüppedjek a hűvös selyembe. – Nézz fel, Jankó! Nézz fel! – suttogta, és hosszú ujjait az arcomra simítva a plafon felé irányította a tekintetemet.

Ziháló légzésem aprólékosan egyre egyenletesebbé vált, ahogy megbűvölten néztem a plafont.

- Nem lesz semmi baj – mormogta újra Szuroksötét, és éreztem, ahogy besüllyed mellettem az ágy, majd a mellkasára vonja fejemet, de közben úgy tartva, hogy az még mindig a plafon felé nézzen. – Jobb már? – kérdezte egy idő után.

- Igen – válaszoltam fáradtan. Fent teljesen kimerültnek éreztem magam, azonban az ehhez az érzéshez képest semmi volt. Most úgy éreztem, hogyha valamimet is meg kellene mozdítani, nem menne. De nem csak testi fáradtság volt, ami letaglózott, hanem az is, amit bent éreztem. Egyszerűen minden… túl sok volt.

- Aludj csak – mondta Szuroksötét, és már éreztem is, ahogy lendületet vesz, hogy kicsússzon mellőlem az ágyból.

- Nem maradnál? – kérdeztem, megfogva a kezét, mellkasomra vonva.

- De – válaszolta egyszerűen. Kissé helyezett rajtam is, hogy kényelmesebben fekhessen. Hanyatt feküdt, párhuzamosan velem, mégis szorosan mellettem, hagyva, hogy keze még mindig a mellkasomon nyugodjon. Tekintete most neki is a plafonra tapadt, így már ketten néztük azt a csodát, ami ott volt található.

- Ezt te csináltad? – kérdeztem végül, a fáradtságtól kásás hangon, félig már álomba mélyedve.

- Igen, én. Kellett valami, ami a kinti világra emlékeztet. Az égbolt jó választásnak tűnt. Mindig is szerettem a csillagokat.

- Én is szeretem őket – mondtam, majd egy utolsó pillantást vetve a plafonra, ami a csillagos égboltot ábrázolta, elfordultam tőle, és a fejem Szuroksötét oldalába fúrtam, hagyva, hogy az álom magával sodorjon.